A búcsú
Szépirodalom / Novellák (846 katt) | SzaGe |
2021.04.17. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/5 számában.
Néha egyszerűbb, ha úgy mesélünk el egy történetet, ahogyan mi láttuk, és nem úgy, ahogyan az valójában történt. Talán így jobban megérthetjük és elfogadhatjuk a világot behálózó dolgok működését. Egyszer édesanyám azt mondta: „Fiam, hidd el, az élet tele van csodákkal!”. És milyen igaza volt!
Kölyökkoromban imádtam pecázni. Bármennyire is furcsának tűnhet, de csak a kisebb halakat szerettem kifogni. Úgy voltam vele, hogy a nagy halakat fogják ki a felnőttek, akik néha meglehetősen jókat hencegtek a méretekkel. Nekem akkoriban jó volt a Dunában tanyázó halállomány apraja is. Apró kenyérgombócokat tűztem a horogra, hiszen arra mindig volt kapásom. A nádpecám amúgy se bírta volna el egy méretes ponty súlyát, és a kisvödrömbe se fért volna bele, amit mindig magammal vittem, mint kötelező horgászkelléket.
Azon a fülledt délelőttön is horgászni támadt kedvem. A Duna mindig is csábított a nyári szünidőben, akár egy csendes, hű barát. Leakasztottam a horgászbotot, elköszöntem szüleimtől, biciklire pattantam és megcéloztam szülőfalum legszebb folyóját. Pontosabban egy kisebb partszakaszát, amit apám Sóderosnak becézett. Fogalmam se volt arról, miért hívta így, de egyszer valami nagyobb sódermennyiségről beszélt, amit beleöntöttek a Dunába azon a helyen. Talán valamiféle átjárót akartak bezárni vele, hiszen a televízióban oly sokat beszéltek mindenféle repedésekről, amik a víz alatt keletkeznek, sőt, olyan mélyek, hogy a fenekükre is csak gépekkel juthatunk le. Gyermeki fantáziám mérhetetlenül kitöltötte azt az űrt, ami a hiányos információk miatt keletkezett. Viszont tengernyi keszeg, kárász és naphal tanyázott a nádasok környékén, amiért első számú kedvencemmé vált a Sóderos titokzatos világa.
Éppen a negyedik halacska mozgatta a gyufaszálból eszkábált kapásjelzőmet, amikor lépéseket hallottam a hátam mögött. Megfordultam, és megláttam Pista papát, kinek kezében szintúgy egy pecabot volt.
– Nagypapi!
– Szia kisunokám! Tudtam ám, hogy itt vagy! – mosolygott az öreg a régimódi szalmakalapja alól.
– De Nagypapi, azt mondta a Doktor bácsi, hogy nagyon beteg vagy! Nem kellene az ágyban feküdnöd? – néztem kérdőre vont tekintettel Pista papára, miközben a horogra akadt hal teljesen lehúzta a gyufaszál-úszómat.
– Á, fiam – legyintett az öreg –, az orvosok se tudnak mindent. Jól érzem magam! Mi több, kijöttem hozzád egy kicsit horgászni. Na, bedobhatom a cejgot, vagy fecsegve ácsorogjak melletted a kockás ingemben, meg a drapp színű gatyámban, míg a szárcsák lecsipkedik a nadrágom szárát? – viccelődött Pista papa a maga módján.
– Naná, Nagypapi! Hoztad a süllővadász csodavillantódat? Tudod, amivel tavaly is megfogtad Bercit, a nagy fogast! – eszembe jutott a rántott hal íze, amit Berciből készítettek nagyszüleim, ráadásul Nagymami majonézes krumplisalátával tálalta. Sőt, akkor tettem először erőspaprikát a húslevesembe, de csak éppen megmutattam neki a méregzöld karikát. Meglehetősen elvörösödött az ábrázatom a harmadik evőkanál után. Nagypapi látta rajtam, hogy szokom az erejét, és együttérzően mosolygott, hisz pontosan tudta, mit éreztem. Életem legízletesebb ebédje volt.
– Hogyne, mindjárt beüzemelem, de Fiatal úr! Úgy látom, eltűnt az úszód! Nehogy lelopja a szerelékedet egy tenyérnyi halacska!
– Igaz, Nagypapi, igaz! Mindjárt kitépi a botot a kezemből! – kuncogtam, miközben Pista papa se volt rest. Mellém állt, és pergetni kezdett a csodavillantóval. Szájtátva néztem elegáns rutinját, ahogyan a pecabottal bánik. Közben belepottyantottam a horogra akadt kárászt a kis vödrömbe, amiben már három vörösszárnyú keszeg úszkált.
A harmadik dobás után valami nagy hal kerülhetett Pista papa villantójára, mert hirtelen elkomolyodott a tekintete, miközben a feje fölé emelte a pecabotját. A damil olyan feszes volt, hogy akár ruhákat is lehetett volna rajta szárítani.
– Érzem, hogy ez legalább akkora süllő lesz, mint Berci volt, de azt akarom, hogy te küzdj meg vele! Készen állsz a nagy fárasztásra, Fiatal úr? – hadarta Pista papa, és felém nyújtotta a meghajló pecabotot.
Haboztam pár pillanatig, aztán úgy gondoltam, miért is ne. Egyszer nekem is meg kell tanulnom kifogni a nagy halat, hát ideje elkezdenem a leckét. Átvettem a botot, és nekiláttam a horgászat egyik legizgalmasabb részének.
Körülbelül tíz percig harcoltam a rablóhallal, de leakadt a horogról. Szomorúan tekertem az orsót, és éreztem, hogy a villantó is odaveszett. Nagypapi nézte egy darabig ténykedésem, majd megszólalt.
– Sebaj, Fiatal úr! Meg kell tanulni elengedni a dolgokat. Ez is hozzá tartozik a felnőtté váláshoz. Majd legközelebb menni fog, csak ne add fel soha! Ez a lényeg!
– Ne haragudj, Nagypapi! – egy könnycsepp úszott le az arcomon.
– Dehogy haragszok!
Pista papa magához ölelt. Végül adott egy barackot a kobakomra, és így szólt:
– Mennem kell, Fiatal úr! Már várnak!
– Rendben! Vigyázz magadra, Nagypapi! De a pecabotodat nem viszed?
– Messze van még a karácsony, de neked adom, drága fiam. Aztán vigyázz ám rá!
– Húú, köszönöm! Megígérem, hogy le se veszem róla a szememet! – feleltem örömteli tekintettel, és Nagypapi, ahogyan jött, úgy el is ballagott. Egy darabig még néztem az aranyhidat a Duna hullámzó felszínén, miközben gondosan vizsgálgattam az ajándék pecabotomat. Végül elindultam hazafelé.
A déli harangszó előtt értem haza, úgy tíz perccel. Lepakoltam a cuccaimat, és bementem a házba. Édesanyám az ebédlőasztalnál ült. Kisírt szemekkel nézett rám, mikor beléptem a konyhaajtón. Leültem mellé, és megfogtam a kezét.
– Mi a baj, anya? Miért sírsz? – kérdeztem tapintatosan.
– Pista papa elment, fiam. Nem ébredt fel az álmából. Még csak el se búcsúzhattam tőle – anyám lehajtotta a fejét, és keservesen zokogni kezdett. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy a Sóderoson Nagypapi búcsúzni jött. Egy utolsót horgászni szeretett unokájával.
Sose meséltem el senkinek se, hogy mi történt velem azon a délelőttön. Ki hitte volna el a történetemet? Talán még több sebet okoztam volna, vagy talán nagyobb fájdalmat szüleimnek. Nagypapi horgászbotja azóta is megvan. Mindig leviszem magammal, ha pecázni megyek a Sóderosra. Azóta számtalan rablóhalat fogtam vele, amivel lódítás nélkül henceghetnék a horgásztársaimnak. De nem teszem. Csak reménykedem benne, hogy Nagypapi büszkén tekint le rám a mennyországból.
Előző oldal | SzaGe |
Vélemények a műről (eddig 3 db) |