A darálóember

Szépirodalom / Novellák (436 katt) Tad Rayder
  2021.04.19.

A város, ahol lakom, egy elég kevés lelket számláló kis hely az országban. Ez a hely nem volt más, mint World Hill. Soha nem gondoltam, hogy itt fogok kikötni én, aki mindig is azt tartottam, hogy a munka nem szégyen. Inkább az a szégyen, ha az ember tudna dolgozni, csak a lustaság és a nem foglalkozom a dolgokkal életfilozófia kifizetődőbbnek látszik egyes embereknek a mai világban. Na, hát én ez alól kétszeresen is kivétel vagyok. Hogy miért? Az első ok talán az, hogy a szüleim mindig a becsületességre és a kemény munkára neveltek, a másik pedig az, hogy ahogy nőttem, én sem tartottam jó ötletnek a későbbiekben a semmittevést, így hát mindig találtam magamnak munkát. De ez, amit most csinálok, katasztrófa. Én, Edgar Costello olyan munkát végzek, amit a város szennyvízcsatornájában élő patkányok sem irigyelnének, ha a mi fajunkhoz tartoznának.

Egy villanypóznán találtam rá a hirdetésre, amin ez állt. DARÁLÓEMBERT keresünk és egy telefonszám. Furcsának találtam, hogy a hely nem volt megadva, de felkeltette az érdeklődésem, így hazamentem és fel is hívtam az állást. A hang a telefon túlsó végén csak arra volt kíváncsi, hogy nem zavarna-e a szokatlan munka. Én egyből rávágtam, hogy nem, dehogy, mivel eszembe jutott apám tanítása, hogy a munka nem szégyen. A következő pillanatban lediktálta a címet, és annyit mondott búcsúzóul, hogy akkor holnap találkozunk. Örültem annak, hogy holnaptól lesz munkám.

Amikor odaértem a címre, egy lepusztult, rozsdásajtajú raktárépület tárult elém, és az ajtó feletti kamera bizonyította számomra, hogy van itt mozgás. S ahogy a kamerát bámultam, egyszer csak az ajtó kinyílott, amitől a frász jött rám, mert nem számítottam rá. Hamar rájöttem, hogy várták és figyelték az érkezésem. Ahogy beléptem az épületbe, megcsapta az orrom a dohos levegő mellett valami édeskés illat, ami nem volt más, mint a friss húsé, hisz amerre néztem, mindenhol csak húskampóra akasztott disznók lógtak. Egyre beljebb mentem az épületben, és egyszer csak az egyik sötét sarokból meghallottam egy hangot. Látni nem láttam, csak hallottam.

– Erre tessék! – mondta a hang határozott, mély hangon.

Összerezzentem és követtem az utasítást. A következő pillanatban megint kinyílt egy ajtó, és olyan helyre csöppentem, mintha az eddig látottak nem is ehhez a raktárhoz tartoznának. Egy szépen berendezett iroda volt a szemem előtt bárszekrénnyel a sarokban és könyvespolccal az íróasztal mögött. S akkor egy az íróasztalnál a félhomályban ülő alak megszólalt.

– Üdvözlöm, Mr. Edgar!

Nem voltam egy félős ember sosem, most mégis remegett a kezem, lábam a félelemtől a hang hallatán.

– Jó napot kívánok! – Ahogy visszaköszöntem, reméltem, hogy nem vette észre a hangomon a megcsuklást. Jól ismertem ezt a hangot, és vele együtt a gazdáját is, persze eddig csak távolról, mert ő volt a város legelvetemültebb gengsztere, John Mason, és most ott állok előtte egy eldugott raktárépület még annál is eldugottabb irodájában, ahol ugyanúgy terjeng a hússzag a szép külcsín ellenére.

– Szóval lenne egy munka a maga számára, mert tudom, hogy telefonált a tegnapi nap folyamán, és ha nem gond, meg is mutatnám.
– Persze, nem gond – közöltem halk, kimért hangon, és közben azon gondolkoztam, honnan is tudta meg, hogy én voltam az, aki telefonált.
– Erre legyen szíves! – S az íróasztal mögül egy távirányító segítségével elmozdította a könyvespolcot, és ott volt a gép, amivel dolgoznom kellett.
– Hát, ez itt az ön munkaeszköze. Napközben egy-egy szállítmány érkezik, amit ön bebálázva fog megkapni, és amit le kell darálnia.
– Világos – válaszoltam ugyanazon a halk, kimért hangon. S akkor a falak hirtelen elkezdtek remegni, ahogy egy hang szűrődött be kintről.
– Azt hiszem, megjött az első áru az ön számára, Mr. Edgar.

Kicsit meglepődve, de azonnal be is álltam a gép mellé, és vártam a szállítmányt. Rövid időn belül meg is érkezett, amit egy targoncán hoztak oda a daráló mellé. Be volt fóliázva a bála, és nekem a targoncával kellett beletennem a gépbe az árut, aminek az eleje olyan volt, mint egy hatalmas fogakkal teli száj, ami elnyeli a zsákmányt. A fogak kések voltak, és ahogy ment egyre lejjebb a gép gyomrába, a hengerek darálták össze a bedobott csomagot. Egy dolog volt benne furcsa. Az, hogy beletettem, de viszont semmit nem kellett belőle kivennem. Ez már feltűnt az elején, de jobbnak láttam nem szólni Mr. Masonnak ismerve őt, és inkább arra gondoltam, amit apám tanított, hogy a munka nem szégyen, és csináltam tovább a rám bízott feladatot.

Pár nap után a reggeli újság címoldalán megjelent egy cikk, amin ez állt. Eltűnt a város legkeresettebb ügyvédje. Én semmit nem sejtve ugyanúgy mentem dolgozni és etetni a gépet az aznapi szállítmánnyal, és amikor befejeztem, leállítottam a gépet, akkor hallottam meg a rendőrségi sziréna hangját az épület gyomrából. Ez a munka nem volt más, mint az alvilág mocskos, tisztességtelen életet élő embereinek a segédeszköze, ami rám nézve elég rosszul sült el, mert én voltam tudtomon kívül a jobb kezük a szenny eltakarításában, mert én voltam a darálóember, aki hullákat rakott a gép gyomrába, hogy örökre eltüntesse őket a föld színéről, miközben én erről semmit nem tudtam. Áldozat voltam a javából.


Sümeg, 2021.04.02.-03.

Előző oldal Tad Rayder
Vélemények a műről (eddig 2 db)