Skywalker Törökországban, avagy a hős, aki megment mindenkit

Külvilág / Mozijegy (233 katt) Jávorszki András
  2021.03.07.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/5 számában.

Előző írásomban a Star Wars-széria félresikerült spin-offját, a Holiday Specialt jártam körbe. A végén aztán említésre került egy másik film, az okkal elfelejtett, majd újra felfedezett, és manapság a „török Star Wars” jelzővel ellátott mozi, ami eredetileg a sokkal sablonosabb Dünyayi Kurtaran Adam címet viseli. Ennek jelentése: Az ember, aki megmentette a világot. Hogy miképp tagozódik ez a film a Star Wars univerzumba? Lentebb arra is megadom a választ.

Mielőtt belemennék a részletekbe, tegyünk tisztába valamit; a koppintás a filmkészítés világában bevett dolog. Ha valahol (jellemzően persze Hollywoodban) leforgatnak egy sikerfilmet, akkor borítékolható, hogy annak hamarosan készül egy, esetleg több másolata. Ez nem keverendő össze azzal a jelenséggel, amikor egy amerikai stúdió az, amelyik kis költségvetéssel rendelkező, külföldi filmek jogait vásárolja meg, és viszi újra vászonra a saját elképzelései szerint. Így járt például a japán A kör, a német Berlin felett az ég, aminek amerikai átirata a kissé gyorsan feledésbe merült Angyalok városa, a gallok Taxi-sorozata, vagy a szintén francia Titkolt titkos ügynök, amiből James Cameron forgatta újra a Két tűz között című akcióorgiát. Sőt, hogy mi se maradjunk ki, ez lett a sorsa a Sinkovits Imre és Garas Dezső főszereplésével, 1961-ben készült Két félidő a pokolban című filmnek is, aminek amerikai változatában, a Menekülés a győzelembe jeleneteiben már Sylvester Stallone és Pelé rúgta a port a grundon. Mindez azonban hivatalos, és legális eljárás. A filmstúdió megvásárolja az eredeti film jogait, kiollózza belőle a gyártó ország kultúrájára jellemző jegyeket, majd feltölti azt a széles közönség számára befogadható dolgokkal, megtartva az eredeti történet gerincét.

A koppintás viszont, ahogy az elnevezése is mutatja, egészen más. Itt egyszerűen a „jó eredetitől kölcsön venni” elve érvényesül, hol egészen nyilvánvalóan, néhol pedig kicsit árnyaltabban. Ezt is lehet persze jól csinálni. Remek példa rá Jean-Paul Belmondo 1981-es filmje, A profi, ami bevallottan a James Bond filmek hatására készült. Lehet pofátlanul csinálni, ahogy azt az Asylum stúdió teszi, olyan bűnös élvezetek gyártásával, mint a Titanic 2, vagy a Transmorphers. És lehet úgy, hogy van saját ötlet, de az eredeti annyira jó, hogy muszáj belőle lopni. Ezzel pedig el is érkeztünk jelen írásunk tárgyához.

Réges-rég, a messzi-messzi Törökországban, a hetvenes években a filmipar nem dúskált a pénzben. Az országot sújtó gazdasági nehézségek közepette elsősorban a nélkülözhető iparágakból, így például a mozifilmek költségvetéséből vontak el, ráadásul a mozik bevételei a televíziózás elterjedésének köszönhetően lecsökkentek. A filmszakma persze megpróbált túlélni, és kevesebb forrásból gazdálkodni. És mit tesz a rendező, vagy a forgatókönyvíró, ha az anyagi keret szűkös? Készíthet drámát, romantikus filmet, vígjátékot, csavaros bűnügyi történetet, szóval csupa olyasmit, amik nem igényelnek látványos díszleteket és trükköket. De semmiképp nem sci-fit, hacsak nem áll a rendelkezésre olyan remek ötlet, ami a műfaj ellenére leforgatható minimális eszköztár igénybevételével. Olyanokat, mint például Az őslakó, a Felettünk a Föld, vagy épp a Black Mirror sorozat egyes epizódjai.

A készítők állítólag jóval igényesebb díszletekkel indultak volna neki a forgatásnak, de még az első csapó előbb beütött a krach; egy elektromos zárlat okozta tűzvészben szinte az összes, előre felépített kellék elpusztult, arról pedig szó sem lehetett, hogy újra megépítsék az egészet. A dolog még mindig menthető lett volna, ha a sajnálatos esemény miatt legalább részben átírják a forgatókönyvet, így alkalmazkodva a váratlan helyzethez, de ez szóba sem került, így maradt az eredeti történet. Hogy ez mi is pontosan? Nehéz meghatározni, mivel alig-alig követhető, így inkább csak egymás után következő jelenetekről beszélhetünk. Öveket tehát becsatolni, indul a spoileres hullámvasút!

Az emberiségre valamikor a jövőben, miután már meghódította a naprendszert, idegen erők támadnak rá. Adva van két pilóta, Ali és Murat (utóbbi az öregedő Luke Skywalker klón, a törökök akkori gigasztárja, a karrierje alatt közel háromszáz filmet gyártó Cüneyt Arkin megformálásban), ők kettesben harcolnak a támadók ellen, és akiknek a siklója megsérül az űrben vívott csatában, így kényszerleszállást hajtanak végre egy számukra ismeretlen bolygón. Itt csontvázszerű katonákkal kerülnek összetűzésbe. Bár a pilóták valamiért emberfeletti erővel bírnak, például jókora sziklákat képesek puszta kézzel hajigálni egy titokzatos képesség (csak nem az Erő?) segítségével, végül mégis alulmaradnak. Felbukkan a helyi köpenyes-alufóliasisakos Darth Vader, egy sötét mágus, akinek a célja a Föld bolygó elpusztítása. Ennek az okát nem tudjuk meg, de azt igen, hogy az emberiség közös akarata mindeddig megakadályozta ebben, ezért a terve sikeres kivitelezéséhez emberi agyra van szüksége. Mielőtt viszont még meglékelhetné hőseink koponyáját, azok elszöknek. Egy barlangvárosban találnak menedéket, ahol összefutnak egy névtelen, szőke nővel, aki az itt élő gyerekekre vigyáz. A mágus zombikatonái utolérik a pilótákat, és le is mészárolják a helyiek jó részét (köztük a gyerekeket), mert a mágusnak az ő vérük szükséges a túléléshez.

Később kapunk még jó néhány menekülős-verekedős jelenetet, az egyiket például a Mos Eisleyben található kocsmára erősen hajazó ivóban, majd felbukkan Leia hercegnő sötét alteregója is, aki megpróbálja elcsábítani hőseinket, azt ígérve, hogy a világmindenség urává teszi őket, de ehhez szükség van a titokzatos, úgynevezett aranyagyra. A terve azonban nem sikerül, mire újabb harc következik a hercegnő katonái ellen, majd lézerfegyverrel felszerelkezett robotok érkeznek, így Murat és Ali újra fogságba esik. A kis költségvetésű Darth Vader megkínozza mind a kettejüket, ennek viszont nincs hatása, ezért Muratot harcra kényszeríti egy szörnnyel. Miután hősünk legyőzi ellenfelét, a szőke nővel és az aranyaggyal a hóna alatt elmenekül, Ali pedig meghal, de emiatt senki ne keresgélje a zsebkendőjét; a karakterek annyira egydimenziósak, hogy valószínűleg a telefonszámla befizetése is nagyobb katarzist okoz. A film végén aztán Murat rátalál a legendás 13. klán kardjára, egybeolvasztja a fegyvert és az aranyagyat, az elegyből csizmát és kesztyűt készít magának, ezek segítségével győzedelmeskedik végül a sötét mágus felett.

Még az is lehet, hogy ez az egész így leírva nem hangzik olyan szörnyen, hiszen a történet tökéletesen illeszkedik azoknak a sci-fi és fantasy filmeknek a sorába, amelyek ekkortájt készültek, és egy tehetséges rendező, valamint egy ügyes stáb még valami fogyaszthatót is kerekíthetett volna ebből a katyvaszból. A filmből azonban nem csak a pénzhiány okozta igénytelenség süt, de a logikátlan történetvezetés is úgy lóg ki belőle, mint egyszeri óvodás orrából a zöld ász. Ennél is nagyobb hiba viszont, hogy a vágás is egyértelműen kontármunka, ezt pedig már nem lehet a szűkös anyagi lehetőségek nyakába varrni. Időről időre értelmezhetetlen jelenetek villannak fel, például plüssállat-szerű figurák és aszott múmiafejek vicsorognak a kamerába akkor, amikor ezt semmi nem indokolja, de az egyiptomi piramisokról is kapunk egy rövid vágóképet, amikor hőseink először néznek körül a bolygón. Csakhogy, mert a filmet gyakorlatilag egyetlen helyszínen, egy sziklás völgykatlanban vették fel, ezért nincs semmi funkciója. Ebből adódik egyébként, hogy a szereplők, bár sokat menekülnek, lényegében mindig ugyanott vannak, mintha egy téridő hurokba ragadtak volna, pedig ezzel – szerencsére – már nem bonyolítják az egyébként is ködös sztorit.

A fentebb említett, erősen az Egy új reményben látott szereplők másolatán túl a film tele van kiollózott jelenetekkel. Az első percekben látható űrcsata hátterében (ahol Murat és Ali motoros sisakot viselnek) a Halálcsillag elleni támadás képsorai futnak, de mindezek olyan áttekinthetetlenül vannak bevágva, hogy lehetetlen eldönteni, ki kivel van? Legfeljebb annyit lehet leszűrni, hogy itt az X-szárnyúakkal repkedők a rosszfiúk, így a két pilóta vélhetően Tie vadászokban ül. A Halálcsillag egyébként itt az emberi akarat által létrehozott védelmi rendszer, de mert a képarány rossz (hosszirányban torzít), ezért találóbb megnevezés lenne a Halálovális, de ez csak ötlet, mert mindannyiunk szerencséjére nem hangzik el. Mindezek után a néző már nemigen fog meglepődni az olyan megoldásokon, mint a habszivacsból készült robotok, a támadó csontvázak, ahol szereplők lényegében fekete ruhát viselnek, rajta fehér csontfestésekkel, a kartonpapírból kivágott kardokon, és azon, ahogy az egyik jelenetben a főszereplő valamiért a pengénél fogja a fegyverét a markolat helyett. A gonosz mágus megölését a film végén (Murat hosszában kettéhasítja) úgy oldották meg, hogy a földön fekvő színész testének fél oldalát egyszerűen kitakarták. Itt egyedül a zene, amire nem lehet panasz, mert az tényleg elsőosztályú. Nem is lehet más, hiszen John Williams Indiana Jones főtémája éppúgy felcsendül alatta, mint Rózsa Miklósnak a Ben Hurhoz komponált műve, vagy akár Bach Tocattája.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogyha a stáb lopott is, hogyan lehetséges, hogy a mozik közönségének ez nem tűnt fel? Nos, a válasz egyszerű. Az eredeti filmeket rendszerint nem mutatták be Törökországban, vagy csak sok éves késéssel, így a nézőknek fogalma sem lehetett arról, honnan származnak egyes jelenetek? Az 1977-es Egy új reményt csak tizenkét évvel később tűzték műsorra a török mozik, ellenben Az ember, aki megmentette a világot már ’82-ben vászonra került. Ugyanezt számos más alkotással is megtették, így létezik török változata a Rambonak, a Cápának, a Supermannek, sőt, van olyan Amerika Kapitányuk, aki valójában török, de mégis ez a neve. Attól sem kellett tartaniuk, hogy külföldön majd éles kritikával illetik őket, mivel a török filmek legtöbbje soha nem hagyta el az országot, vagy ha mégis, akkor olyan afrikai és ázsiai országok vásárolták meg a kópiákat, ahol a nézőközönség szintúgy hírét sem hallotta a legtöbb hollywoodi filmnek. Legalábbis az internet elterjedéséig nem, így esett, hogy Az ember, aki megmentette a világot gyorsan feledésbe merült, és csak a kétezres évek közepén bukkant fel újra. Ma már létezik angol felirattal ellátott verziója is, és egész szép rajongótáborra tett szert, főleg nyugaton. Maguk a törökök egyébként nem szégyenkeznek miatta, 2006-ban még folytatást is gyártottak hozzá, igaz, ez már nem veszi komolyan önmagát, és inkább felfogható egyfajta paródiának.

A bevezetőben feltett kérdésre a választ, miszerint hogyan kötődik ez sztori az Star Wars univerzumhoz, miért több a film egy sima koppintásnál, akkor kapjuk meg, ha két feltétel teljesül; az egyik, hogy azt a verziót nézzük meg, aminek a végén hallható egy narráció (léteznek ugyanis olyan kópiák, amiről hiányzik, így ekkor elmarad a szék mellé fordulás), és hogy értsünk törökül, vagy – ha van felirat – angolul, mert csak így kerülhetünk képbe. Ott ugyanis azt láthatjuk, ahogyan Murat a Millenium Falcon fedélzetén hazaindul a Földre, a narráció pedig arról tájékoztat minket, hogy az utat olyan űrhajóval teszi meg, amit egy hírhedt csempésztől nyert el. Így legalább már tudjuk, hol dekkolt az ócskavas addig, amíg Rey és Finn el nem kötötték.

Előző oldal Jávorszki András
Vélemények a műről (eddig 3 db)