Antimese

Fantasy / Novellák (219 katt) Carun
  2021.02.02.

Hajlott hátú, vén boszorkány ült a bárpultnál. Olyan mélyen lógatta kampós orrát, hogy az már-már árkot vájt az előtte árválkodó korsó sör hófehér habjába.

– Kölykök – köpte a szót maga elé. – Hálátlan kis köcsögök. Egyik sem különb a másiknál.

A pult másik végében ülő robosztus, fekete grizzly komótosan rágott egy koktélcseresznyét, miközben rosszalló pillantást vetett a boszorkány felé.

– Ne legyél ilyen morcos, Fecó! Ember kölykökre gondoltam, nem medvebocsokra.
– Ágnes-Ágnes! Hát mi ez a mélabú? Tán rajtakaptál pár gyereket, hogy az ablakpárkányodból csemegéztek? – lépett közelebb egy jól öltözött, békaképű imp és helyet foglalt a boszorkány mellett.
– Bárcsak ennyi lett volna, de ez a kettő komiszabbnak bizonyult.
– Csak nem? Mesélj! Csupa fül vagyok.
Ágnes körbenézett, a bárban minden tekintet rá szegeződött.
– Hát jó – kortyolt egyet a söréből. – Pár napja történt az eset. Épp a ház körül tettem-vettem, mikor megjelent ez a két gyerek: egy fiú és egy lány. A nevükre, haljak meg, de már nem emlékszem. Szóval ott álltak előttem átfázva, éhesen, elhagyatva. Kérdeztem, hogy mi történt velük, hol vannak a szüleik, de csak össze-vissza karattyoltak valami gonosz mostoháról.
– Ezek a mostohák sosem változnak – dörmögte Fecó a bár végéből.
– Ismertek jól, tudjátok, hogy a gyerekek a gyengéim. Befogadtam őket, enni adtam nekik, kaptak tiszta ruhát, vetettem nekik meleg ágyat, a lelkem is kitettem, csak jól érezzék magukat. Viszonzásul nem kívántam egyebet, csak…
– Megenni őket? – vágta rá Rumpelstiltskin.
Ágnes homlokán a bőr mérges ráncba gyűrődött.
– Úgyis meghalnak egyszer, nem?! Az én házamban legalább jól lakottan és boldogan teszik.
– Almával a szájukban – dünnyögte a medve.
– Az alma túl van értékelve – szólalt meg a farkas az egyik közeli asztal mellől. – Van egy csomó másfajta gyümölcs, ami sokkal jobban kihozza az ízeket és…
– Tökmindegy! – csapott a pultra a boszorkány. – Épp egy történetet mesélek, ha nem vetted volna észre, Robikám.
A farkas szűkölve összébb húzta magát és belenyalt az előtte lévő vodkanarancsba.
– Na! Hol tartottam? Ja, igen… Másnap begyújtottam a sütőt, felmelegítettem a megfelelő hőfokra, erre mit csinált az a két hálátlan kis szaros? Na, mit csinált? Belöktek a saját sütőmbe és rám zárták az ajtót!
A bár vendégei egy emberként hördültek fel, kivéve az impet, aki alig tudta visszatartani a nevetést.
– Három napig voltam oda bezárva, mire sikerült kiakasztanom a zárat. Elhihetitek, nem voltam épp jókedvemben.
A medve gyanakvón méregette a boszorkányt, majd kétségeinek hangot is adott:
– Már bocsánat, hogy itt akadékoskodom, de hogy hogy nem égtél szénné?
– Fecó, te most szórakozol velem? Elég képzett vagyok ahhoz, hogy mézeskalácsból egy egész házat építsek és elég mágikus erővel rendelkezem, hogy megakadályozzam, hogy az egész a fejemre rohadjon, vagy megzabálják a madarak és a rovarok. Gondolod, nem tudok elbánni egy kis tűzzel?
– Azért egy bezárt sütőajtó csak feladta a leckét.
– Pofa be, Rumple!
– Egyáltalán miért eszel gyerekeket? – folytatta Fecó a szőrszálhasogatást. – Úgy értem, ott van az a sok mézeskalács, az is finom.
– Lehet, de nagyon hizlal – válaszolta a boszorkány.
– Igazad van, Ágnes – Rumpelstiltskin békaképén széles vigyor terült szét. – Nem tudtam nem észrevenni, hogy az utóbbi időben felszedtél pár kilót. Úgy is mondhatnám, hogy van rajtad egy kis babaháj.
Elnyújtott “HÚ!” hangzott mindenfelől.
– Ez kemény volt! Lefogadom, már régóta készültél erre a beszólásra – A farkas az impre kacsintott. – Amúgy meg, ne lógasd úgy az orrodat, Ágnes! Még mindig jobbak a statisztikáid, mint az unokatestvéremnek. Szegény pára egy rendes családi ebédet nem tud elfogyasztani anélkül, hogy valami koszos favágó fel ne vágná a gyomrát.
– Pfúj! – A medve undorodva rázkódott össze, miközben egy mancsnyi sósmogyorót rágcsált.
– És ez még semmi! Miután felvágta és kiszedte a félig megemésztett nagymamát, az a perverz állat kövekkel tömte meg az unokatesóm gyomrát. Hát normális az ilyen?!
Ágnes kért egy fél barackpálinkát meg egy sört kísérőnek.
– Ne is foglalkozz vele, Robi, ezek a mesehősök már csak ilyen betegek. Amit viszont kérdezni akartam: hogy van az, hogy neked sosincs gondod a vadászattal?
– Egyszerű: a hazugokra megyek. A szülők sosem hisznek a hazudozó gyerekeknek, főleg mikor már harmadjára kiált farkast. Igazából szívességet teszek az egész közösségnek, mert a túlélő kölkök levonják a tanulságot és nem lódítanak többet. Nekem pedig megvan az ingyen ebédem. Kitüntetést érdemelnék, nem vasvillát meg fejszét.
– Ahh – sóhajtott nagyot Fecó. – Bárcsak én is ehetnék gyerekeket, de az asszony diétára fogta az egész családot. Minden nap zabkása van, ráadásul valami baj lehet a lábassal, mert az én adagom tűzforró, az asszonyé jéghideg, egyedül a fiam kásája megfelelő hőmérsékletű. Egyszerűen nem értem, hogy lehet ez, hiszen ugyanabból a lábasból szedünk.
– Azt hiszem, ez az én saram – jelentkezett a boszorkány. – Pár hete rendeztem egy garázsvásárt, ahol eladtam pár régi szemetet. Volt ott varázsbab, állattá változtatott emberek, meg az a lábas. A feleséged biztosan ott vette.
– De mi értelme van, hogy random hőmérsékletű kását szedsz ki belőle?
– Tudod, Fecó, elég gyorsan változik az ízlésem. Ott van a házam például: mikor építettem, még rajongtam a mézeskalácsért, most viszont már bánom, hogy nem valami mást használtam alapanyagnak.
– Mondjuk kismalacokat? – A farkas hangosan lihegett és a nyálát csorgatta.
– Ehh… én speciel gyerekekre gondoltam.
– Az nem jó, már próbáltam – vágta rá Rumple. – A kis szarosok még gerendaként sem tudnak nyugton maradni, a födémről meg ne is beszéljünk.
A bár pár perc zavart csendbe burkolózott, amit aztán Robi, a farkas tört meg.
– Áhá! Most már értem az egész “elviszem az elsőszülötted, ha nem találod ki a nevemet” sztorit.
Az imp kényelmetlenül fészkelődni kezdett a bárszéken. Széles vigyora megfakult, idegesen forgatni kezdte a poharát a pulton.
– Dehogy érted! Az a dolog… az csak úgy megtörtént. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek egy gyerekkel, nem is akartam igazán. Mikor a lány megkérdezte, hogy mit szeretnék a segítségemért cserébe, egyszerűen bepánikoltam és kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
– Öreg hiba – morogta a medve, miközben élvezettel majszolt egy vöröshagymás zsíroskenyeret.
– Korántsem akkora, mint a Gonosz Királynőé azzal az almával – csattant fel Rumple. – Mérgezett gyümölcs! Micsoda amatőr!
– Nekem hiányzik a Királynő, olyan jóban voltunk – szomorkodott Ágnes. – Sokan itt hagytak minket azért a rohadt Disney-ért. Hát a MI Disney-filmünk hol van, he?!
– Pff, kinek kell az a szemét? – legyintett az imp.
– Rumple, nem voltál te benne valamelyik Shrek-moziban? – kiáltott közbe egy egyszerű mellékszereplő.
– Melyik volt az?! Állj elém, ha mersz! Megmondtam már ezerszer, hogy erről a dologról soha többé nem beszélünk!
– Ez a hely egyre üresebbé válik – dörmögte a medve. – Talán ideje lenne továbblépnünk.
– Továbblépni?! Te teljesen megőrültél? – Ágnes ingerülten a pulthoz csapta a korsóját. – Mi vagyunk a tündérmesék legalávalóbb, legkegyetlenebb szereplői! Az emberek imádnak gyűlölni minket. Ezt soha nem adhatjuk fel!
– Igazad van, Ágnes – csaholta izgatottan a farkas. – Ezek a mesék semmik lennének nélkülünk.
Rumpelstiltskin magasra emelte poharát és így kiáltott:
– Mi vagyunk a legjobbak! Mi vagyunk a leggonoszabbak!
– Igen!
– Úgy van!
– Erre iszunk!
– Ami azt illeti, én technikailag nem számítok gonosznak, mivel Aranyhaj volt az, aki betört a házamba, szóval…
– Fecó, kérlek, ne rontsd el a pillanatot!

Előző oldal Carun
Vélemények a műről (eddig 7 db)