A zátonyon túl

Szépirodalom / Novellák (125 katt) Jávorszki András
  2021.05.16.

Oliver mindössze nyolcéves volt, amikor először pillantotta meg a szigetet. Azon a szombat reggelen lent üldögélt a tengerparton, a fák alatt, ott, ahol a juharerdő haragoszöld sűrűje véget ért. Kavicsokat dobált a vízbe.

Mindössze két napja múlt annak, hogy a városi kápolnában elbúcsúztatták Leon nagybácsit, aki három hete elhajózott már, és nem tért vissza. A fiú azért ballagott le a partra, hogy rendbe tegye az eset miatt kavargó gondolatait. Csak azt nem tudta igazán, hogyan kellene ezt csinálnia? Túl fiatal volt még ahhoz, hogy valódi teljességében értse meg a halált, így pusztán annyit kapiskált az egészből, hogy mostantól már nem találkozhat az öreggel. Nem hiányzott neki, még nem; ahhoz egyelőre túl kevés idő telt el. Ám Oliver Hoyt biztosan érezte, ez nem marad mindig így.

Már vagy félórája ült a kavicsos fövenyen, amikor Peter felbukkant. Ő eredetileg azért jött le a vízhez, hogy kagylóhéjat gyűjtsön, de akkor meglátta a barátját. Köszönt, melléje telepedett, aztán együtt nézték a szürke habkoronás hullámokat. Tudta, hogy Oliver levert, a maga gyerekes módján megpróbálta hát felvidítani. Előbb egy gyenge viccel indított, majd váratlanul azt javasolta, kössék el azt a magányos csónakot a közeli mólótól. Oliver maga sem tudta, hogy miért, de rögtön ráállt a dologra.

A kétevezős lélekvesztőt valamikor ragyogó fehérre mázolták, de a deszkái mostanra viharvert állapotban voltak. A festés sok helyen lepattogzott róla; nekik mindenesetre megfelelt. Nekivágtak a nyugodt tengernek a fátyolos, szeptemberi napsütésben, és kieveztek a fél mérföldre található zátonyon túlra, aminek iszapos, fekete csücske csak apálykor látszódott ki a vízből, akár egy halott tengeri szörnyeteg agyara. Beszélgettek, nevettek, és Oliver hamarosan jobb kedvre derült.

Egyszer felállt, és körülpillantott, lát–e még erre valakit magukon kívül. A szárazföld napsütötte erdőfala az Agyar-sziklán túli vizek felől már összefüggő, zöld csíkká mosódott össze, mögötte dombok zárták le a nyugati látóhatárt. Aztán az ellenkező irányba nézett. A horizonton megülő halvány ködfátyol mögött egészen valószerűtlenül, de azért mégis jól láthatóan felderengett az addig sosem látott földdarab körvonala. Olyan volt, mint egy hanyagul a vászonra kent, sötétkék festékfolt.

– Keletnek ott egy sziget – motyogta.
– Hol? – kérdezett vissza Peter, és ő is felállt az evezőpadról.
– Ott van – ismételte Oliver a távolba mutatva. Peter erre egészen a vállához simult, pillantásának fókuszába fogta a másik fiú kinyújtott mutatóujját, úgy meresztette a szemét. Ám ő nem látott semmit.
– Biztos csak a köd sűrűbb arrafelé – mondta végül, és visszaült. – Nincs már semmi a zátonyon túl. – Persze van, tette hozzá magában, mégpedig Új-Fundland partjai. Viszont az legalább száz mérföld ide. Nincs az a sasszem, ami ellát odáig.

Oliver most már maga sem látta. De a bizonyosság, hogy az a sziget az imént még ott volt, vele maradt.

Öt nyárral később az apjával ment ki halászni. Az örege úgy gondolta, a fiú elég idős már ahhoz, hogy a segítségére legyen. Igaz, az első napon még inkább csak üldögélt a kis bárkán, és az összegabalyodott horgászzsinórok kibogozásával volt elfoglalva.

Gregor, az apja jónak számított abban, amit csinált, annak ellenére, hogy elég későn, huszonhárom esztendősen ismerkedett meg a halászélettel. Előtte évekig robotolt északon, Labrador szénbányáiban. Kora reggel, amikor alászállt a visszhangos tárnákba, még sötét volt. Este, amikor feljött, szintén. Napközben is viszonylagos sötétségben dolgozott a villanylámpák ellenére is. Hamar elege lett az izomszaggató munkából, de főleg abból, hogy az egész életét fénytelenségben éli. Fogta hát magát meg a terhes feleségét és leköltöztek a tengerpartra a bátyjához.

– Arrafelé láttam azt a szigetet, mikor túlmentünk a zátonyon – mutatott Oliver a keleti szemhatár irányába. – Peter nem látta, de én igen. – A kora reggeli induláskor is emlegette már a dolgot, mert hiszen öt éve, hogy megtörtént. Bízott abban, hogy ennyi idő elteltével az apja már nem szidja össze az engedély nélküli csónakázás miatt.
– Nincs ott semmilyen sziget – válaszolta Gregor. – Több mint tíz éve járom ezeket a vizeket. Tudnék róla.

Oliver hüvelykujját bogozás közben váratlanul megvágta egy horog, ami az egyik zsinór végén lógott. Ahogy az ujjbegyén alágördülő vércseppet nézte, nem a sebhely okozta csípős bizsergetéssel törődött, helyette arra gondolt: pedig én láttam.

A következő évben négy halászt ragadott el a tenger, köztük az apját. Oliver azon a héten épp nem tartott vele, gyomorrontással feküdt odahaza. Kora nyári vihar csapott le rájuk, ami gyorsan és minden előzmény nélkül söpört végig északról délre a kanadai partok mentén. Megtépázta az erdőket, megbontotta a háztetőket és több méteres hullámokat vert a vízen. A legtöbben még idejében be tudtak húzódni egy kikötőbe, de mindig voltak olyanok, akik nem jártak sikerrel. Napokkal később aztán a tenger kegyesen visszaadott néhány holmit, többek között egy fél pár bakancsot, egy árbocrudat, egy tépett halászhálót, néhány leveskonzervet, egy távcsövet meg számtalan deszkadarabot, de a testeket mohón megtartotta magának, ahogy mindig tette. Egy héttel később a városiak búcsút vettek hát a négy férfitól abban a kis kápolnában, ami egy kiugró sziklán állt a víz felett, és ahol sok ilyen szertartás történt már. Oliver az édesanyja mellett állt, hallgatta a pap prédikációját, később pedig, hazafelé menet elcsípte az öregek suttogásait. Arról beszéltek, mekkora szerencse, hogy mindössze négy áldozat volt. Felidézték azt a negyed századdal korábbi, 1909-es pokoli orkánt, ami egyszerre huszonhárom halász életét követelte egyedül az ő városukból. Csak a Marietta halászhajó egymaga tizenkét embert rántott magával.

Másnap késő délután Oliver a parton sétált. A tenger most nyugodt volt, halkan morajló. Semmi jel nem utalt arra, hogy ez az óriási víz gyilkolni is képes. Felhágott a város felett magasodó dombra, a múlt század elején épült Vörös Erődhöz, aminek romos falait kúszónövények fojtogatták. Megállt a régi építmény tövében, és a tenger felett sorakozó, alkonyi, sárga felhőfoszlányokat nézte, meg a hold kifényesedő tányérját.

Akkor pedig újra meglátta a szigetet.

Ott emelkedett a keleti látóhatáron, körvonala élesen, barna és kék színekben rajzolódott ki az elszürkülő égbolt háttere előtt. Bal kéz felé élesen kiugró gerincek, jobbra lassan ellaposodó partvonal. De túl messze volt, az apróbb részleteket elmosta a távolság. Azt mondják, hogy arrafelé, a zátonyon túl márpedig nincs semmi, erősködött magában Oliver, ám a szigetet nem indította meg a tiltakozása. Továbbra is ott mutatta magát, ő pedig csak nézte, míg a part és a tenger egyaránt sötétbe nem borult, a telihold pedig az ég közepére nem telepedett ezüstösen és fátyolosan.

Másnap délben, mert a kíváncsisága nem hagyta nyugodni, újra felsétált az erődhöz. A verőfényes napsütésben a tenger színe kékebb volt az égnél, Oliver pedig pontosan azt látta, amit már előre sejtett: a végtelen nagy vizet a titokzatos sziget nélkül.

Tíz év elteltével, huszonnégy esztendősen már a saját halászbárkáján dolgozott. Egyedül volt, társaságot csak a rádiója szolgáltatott neki. Előző nap hallotta a tudósítást, miszerint a szövetséges csapatok sikeresen partra szálltak Normandiában; de Európa messze volt, a fegyverek a látóhatáron túl szóltak. Ide semmi nem hatolt el a felbolydult világ zajából. Ő maga is be akart rukkolni néhány hónapja, azonban Kanada csak korlátozott mértékben küldött csapatokat a tengerentúlra. Több emberre egyelőre nem volt szükség, így hát maradt a munkájánál.

Éjszaka jó tizenkét mérföldnyire horgonyzott le a parttól, a Vadlúd-fok felett, a sekélyebb részeknél. Ötödik napja volt már úton, kimerültnek érezte magát, így mélyen aludt a kabinban, a tenger sós leheletével az orrában. Nem vette észre idejében, ahogy megélénkül a szél. Csak akkor riadt fel, amikor mennydörgés robaja hullámzott végig a víz felett.

A vihar szilaj volt és olyan sebesen csapott le rá, amilyet Oliver nem is tapasztalt korábban. Talpra ugrott, sietve felhúzta a horgonyt, berántotta a pöfögő motort, aztán a hajó orrát a part irányába fordította. A bárka nekilódult, a pörgő lapátok fröcsögve hasították a vizet, ki-kibukkanva a hullámokból. Permet csapott át a fedélzeten, az eső és a tenger szúrós cseppjeinek elegye, ami rövid idő alatt csöpögősre áztatta a ruháját. Oliver felkapcsolta a kormánykerék melletti fényszórót és az előrevetülő fehér fénycsóvában, ami olyan volt, mint egy vízcseppekkel teleszórt, fénylő alagút a vaksötétben, szélsebesen tört előre.

Megtett már vagy két mérföldet, amikor a villámfények egy magaslat körvonalait rajzolták ki a szemei előtt. Messze járt még a szárazföldtől, egy másodpercig mégis reménykedve gondolt rá, hogy talán ismeretlen partot lát, ahol biztonságra lelhet. De egy újabb villámcsapás fényénél mindjárt rájött, hogy amit észrevett, az egy előtte magasodó, toronymagas hullám.

Oldalra kapta a kormányt, de mást nemigen tehetett. A hajó felhágott a vízhegy hátára, lelassult, oldalra dőlt, ő pedig rémülten vette tudomásul, hogy a háborgó tengerben köt ki, a bárkája elsodródik. A kötél, gondolta riadtan. Egy kötelet kellett volna a derekamra kötni, a másik végét pedig odacsomózni a kormány mellé.

Ránehezedett a víztömeg, lerántotta a sötét mélység. Amíg csak tudta, visszatartotta a lélegzetét; a tüdejében azonban egyre nőtt a nyomás, mígnem a levegő egy köhögés kíséretében kirobbant belőle. Kétségbeesetten kapott hát friss korty lélegzet után, de a testébe csak víz nyomult az éltető oxigén helyett. Görcs rántotta össze az izmait, miközben ő a felszín felé igyekezett törni, ami delejes zöldben villogott messze tőle. Ki akarta rúgni magát a halálos öleléséből, amit a tenger ígért, de a mozdulat túl gyenge volt, az áramlat pedig, ami megpörgette, és még lejjebb taszította, sokkal erősebb. Nyomást érzett a fülében, mintha egy satu pofái szorítanák össze két oldalról a koponyáját. A szemei előtt utoljára még felvillant egy elmosódott kép, amiben az apját és a saját arcvonásait vélte egyszerre felismerni, aztán rászakadt a sötétség.

Úgy hitte, elvesztette az eszméletét, de akkor váratlanul a lecsillapodott felszínen találta magát. A vihar eltűnt, mintha sosem lett volna, ő pedig csak lebegett a hirtelen támadt verőfényben. A langyos áramlat egy messzebb terjeszkedő ködfelhő irányába vitte, ami ragacsosan ült rá a vízre olyan sűrűn, mintha tömör fal volna. Hagyta, hogy a hullámok odasodorják, bele a felejtés felhőjébe, ami majd kimossa a fejéből a korábbi élete összes eddigi emlékét. Mert akkor már tudta, hová tart. A ködön túl várt rá a sziget.

Előző oldal Jávorszki András