Kidoshenshi 4/1.

A jövő útjai / Novellák (164 katt) Ebenezer
  2020.11.28.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/5 számában.

1.

A két matt fekete, impulzus rotoros Karasu harci helikopter alig hallható zúgással szelte a Nagy Rengés után egyszerűen csak Új-Tokiónak nevezett város egyik gyéren lakott kerületének légterét a kora esti szürkületben.

– Három perc, és belépünk a 173-as zónába. Néma üzemmódra készülj!

A pilóta ujjaival megérintett néhány gombot, mire halvány fények gyúltak ki a műszerfalon, jelezvén, hogy a hajtóművek készen állnak a lopakodó módra. A gépek lassú ívben kanyarodva enyhén balra dőltek, és ereszkedni kezdtek a toronyházak lekopott tetői felé.

– Központ, behatolunk a célterületre. Néma üzemmód aktiválva.
– Vettem, sok szerencsét!

A pilóta lágyan megpöckölt egy kapcsolót, és egyszerre minden zaj elült a gép körül, olyan volt, mintha egy hatalmas, fekete madár szállt volna kiterjesztett szárnyaival. A másik helikopter követte a parancsot, és a páros teljesen némán hasította a lehűlő levegőt.

Rayuku parancsnok az ívelt monitort pásztázó megfigyelőre nézett, és megkocogtatta a vállát.

– Még nem látom őket, uram – szólt suttogva a katona, de nem nézett fel a képernyőről.
– Csökkentse a magasságot és a sebességet!

A pilóta bólintott, lazán előretolta a botkormányt, és a nesztelenül repülő járművek besüllyedtek az alig lakott épületek közé, hogy fekete árnyakként suhanjanak a koszos ablakok előtt. Lágyan manővereztek a málló falú felhőkarcolók között, közben a parancsnok türelmetlen pillantásokat vetett a megfigyelőre.

– Megvan három, irány 19, 25. Háromszáztíz méter, uram.
– Három? – kérdezte Rayuku enyhe idegességgel a hangjában. – A reikon szerint nyolcan jönnek.
– Keresem őket, uram.
– Lassítson! – szólt a pilótának a parancsnok.
A helikopterek már szinte lebegtek az egyre sötétedő levegőben, olyan lassan kúsztak előre.
– Megvan a másik öt, uram – jelentette a megfigyelő. – Irány 47, 12, távolság nyolcszázhatvan méter.
A parancsnok biccentett.
– Karasu kettő, menjen az ötös csoport felé, mi megyünk a hármashoz!

A másik gép élesen elfordult, és eltűnt egy irodaépület rozsdabarna betontömege mögött. A vezérgép lassan lejjebb ereszkedett a napnyugta után érvényben lévő kijárási tilalom miatt üresen feszülő utca felé, miközben óvatosan közelített a megfigyelő által adott koordinátákhoz.

– Az lesz ott, a Nitomi-torony – állapította meg fojtott hangon a pilóta, és előremutatott egy hegyes tűre emlékeztető formájú épületre.
– Hol vannak?
Halovány villanások jelezték, hogy a megfigyelő felbontást váltott a monitorán.
– Kilencedik emelet, és lassan haladnak felfelé.
– Fenébe – morogta Rayuku –, akkor vigyen inkább a tetőre, Sakku! Civilek?
– Csak a huszadik emeletig vannak az irodák, de már senki sincs itt, uram.

A gép enyhén megbillent, majd engedelmesen emelkedni kezdett a toronyház teteje felé, és pár pillanat múlva már zajtalanul függött a magasban, a ház fölött.

– Indulás!

A helikopter ajtói nesztelenül félresiklottak, két-két kötél hullott alá, amelyen azonnal négy fegyveres alak csúszott le a betontetőre. Amint leértek, defenzív formába rendeződtek, majd megvárták, míg a gép eltávolodik tőlük.

– Célpontok a tizenhatodik emelet északi szárnyában. Behatolás! – hallották a parancsnok hangját a sisakjukban.

A négy senshi futólépésben haladt végig a tetőn, egyikük óvatosan felnyitotta az acél csapóajtót, majd egymás után bemásztak a központi lépcsőházba.

– Státusz? – kérdezte Rayuku.
– Még nem vették észre őket, uram – jelentette a megfigyelő.
A parancsnok bólintott.
– Jók vagyunk, kövessék a holotérképet!

A katonák sisakkijelzőjén halványsárga színben ott derengett a Nitomi-torony szerkezeti vázlata, a liftekkel, lépcsőkel, szobákkal, de még a szellőzőjáratok és a csőhálózat vonalai is, rávetítve az infraérzékelő által közvetített képre. Az egyik senshi gyors kézjeleket adott, mire két társa guggolva előre osont a lépcsőn lefelé, nyomukban a másik két katonával. Összeszokottan és nesztelenül surrantak előre, nem kihagyva egyetlen sötét sarkot vagy beugrót sem.

– Tizenhetedik emelet – súgta a megfigyelő –, a célpontok tovább haladnak felfelé.
– Hamarosan észlelni fogják őket – jegyezte meg a parancsnok –, legyenek éberek!

A katonák szorosabbra fogták fegyvereiket, és ha lehet, még körültekintőbben araszoltak előre. Huszonegy, mutatta egy pirosan felfestett jel az emeletszámot a félhomályos lépcsőházban. A vezető megálljt intett, majd újabb kézmozdulattal jelezte, hogy ezen a szinten mennek be, az északi szárny felé osonnak, és bevárják a célpontokat. Társai nyugtázták a parancsot, és egyesével belopakodtak a gyéren megvilágított folyosóra. A modern, ám mára teljesen lepusztult folyosón csak elvétve égtek a lámpák, rövid szakaszokat erős fényben fürdetve, hosszabb részeket pedig teljes sötétségben hagyva.

– Huszonegy – jött a megfigyelő visszafojtott suttogása.

Három senshi villámgyorsan fedezékbe húzódott egy tartóoszlop, egy üres virágállvány vagy egy tűzcsap mögött, ám az egyiküknek nem jutott rejtekhely. A katona ezért görnyedt testtartásban előreszaladt, és véletlenszerűen megtaszított egy ajtót a bal oldalán, amely szolid csikorgással kinyílt. Nem habozott, bevette magát a sötétbe, de az ajtót résnyire hagyta. Éppen időben, mert az infraszenzorok elkezdték kirajzolni az első célpont körvonalát.

A bíbor-feketés, rugalmas, ám mégis kemény bőrű akumuru lassan közeledett a mennyezeten mászva. Nem volt túl kifejlett példány, nagyjából másfél méter hosszú lehetett, kezei és lábai pengeéles karmokban végződtek. Hozzávetőlegesen humanoid formája volt, ám testfelépítése alkalmazkodott a négy végtagon való haladáshoz, ezért nyaka kissé megnyúlt, gerince enyhén meggörnyedt, ugyanakkor az egész teremtmény valami megfoghatatlanul torz, inkább undort keltő látványt nyújtott. Bár most a lény óvatosan szaglászva nyomult előre, rendkívül izmos végtagjaival elképesztően gyorsan tudott mászni, ha kellett. Az első akumuru váratlanul megtorpant, és hegyes fogakkal telerakott száját kinyitva, halk, sziszegő torokhangot adott ki. Pár másodpercig mereven állt, majd ismét megindult, nyomában két másik lénnyel. A némán várakozó katonák lassan lejjebb hajtották fejüket, és a fegyvereik célzó berendezéseibe nézetek. Az elektronikával támogatott optika kitűnő képet adott a három célpontról, ahogy azok gyanútlanul közeledtek. Egyikük minden nehézség nélkül a bal oldali falon mászott, közel a plafonhoz. Amikor úgy öt-hat méternyire értek a lesben álló katonáktól, a vezető felkiáltott:

– Tűz!

A három, elektromos töltéssel gyorsított, apró robbanófejes lövedéket kilövő fegyver szinte egyszerre szólalt meg, halálhozó töltetüket egyenesen a szörnyetegek felé repítve.



Vagy hat blokkal arrébb a Karasu Kettő helikopter négy katonája is sikerrel cserkészte be a célpontjait egy órák óta bezárt, és így teljesen néptelen üzletközpontban. Helyzetüket azonban bonyolította, hogy az öt lény szétvált: kettő elindult az alagsorba, három pedig az üzletház első emeleti galériáján állt meg. Ennek megfelelően a négy senshi is két csoportra oszlott; Akibo és Kinetsu hadnagyoknak jutott az emelet, amelyet nesztelenül lopakodva közelítettek meg a megdermedt mozgólépcsőn át.

– Huszonkét méter után elágazás, célpontok balra – hallották sisakjukban a megfigyelőjüket.

Fegyvereiket előre szegezve, óvatosan araszoltak előre a kereszteződésig, majd a sarokra érve meglapultak. Akibo gyorsan belesett a folyosóba, a lények éppen háttal voltak nekik az egyik édességüzlet kirakata előtt szaglászva. A senshi intett társának, hogy kövesse, és mindketten szinte lábujjhegyen közeledtek a célpontok felé, Akibo kissé előrébb. Nem ez volt az első bevetésük az akumuruk ellen, pontosan tudták, hogy bár nagyon rosszul látnak, hallásuk, illetve szaglásuk kifinomult, és a legapróbb rezgéseket is érzik a talajon.

Minden körültekintő manőver ellenére azonban valami történhetett, mert az egyik lény hirtelen feléjük fordult, majd éles, kerregő hang szakadt ki a torkán. Mindhárman egy szempillantás alatt a katonák felé iramodtak: egyikük a padlón, másikuk az oszlopokon ugrálva, a harmadik pedig a plafonon közeledett. Akibo megpróbált röviden célozni a legközelebbire, és meghúzta a fegyvere ravaszát, ám minden lövedéke a vadul ficánkoló lény mellett csapódott be a falba, kirakatüvegbe vagy betonoszlopba. A következő pillanatban a három fenevad lecsapott rá, és karmaikkal, fogaikkal másodpercek alatt darabokra szaggatták a tehetetlen férfit.

Kinetsu elborzadva szemlélte a jelenetet, és bár látott már ilyen tragédiát, még sosem ennyire közvetlen közelről. Dübörgő lépteivel mit sem törődve, visszaszaladt a kereszteződésbe, jobbra fordult, és a mozgólépcső felé száguldott. Útközben megpillantott egy beugrót, amely egy üresen álló üzlethelyiség ajtaja volt, oda vetette be magát.

– Akibo halott, erősítést kérek! – kiáltotta a mikrofonba.

Hasra vágta magát, és a hideg padlón feküdve, stabil fegyverrel célba vette a folyosót, ahonnan a három akumurut várta. Érezte, ahogy tarkóján feláll a szőr, és verejtékcseppek születnek a homlokán. A szeme sarkából mozgást látott, amit egy pillanatra nem is vett komolyan, hiszen a helyiség belsejéből jött, ahová a holotérkép szerint nem lehetett bejutni a folyosóról, vagyis célpont nem lehetett ott. Miután újra észlelte az elmosódott körvonalat, kénytelen volt odalesni. Egy másodpercre a szíve is megállt. Az üres üzlet hátsó részéből egy fiatal, talán kamaszkorú, angyalian szép lány közelített felé pár ujjnyival a padló fölött lépkedve.

– Mit keresel itt? Vissza, vissza! – üvöltötte Kinetsu, ám a hosszú, fehér hajú lány ügyet sem vetett rá.

Határozott, ugyanakkor légies mozdulatokkal átlépett felette, kifordult a folyosóra, amelyre éppen ekkor rontott be a három akumuru.

– Vissza! – próbálkozott még egyszer a senshi, de hasztalanul.

A bő, kék inget és ugyanilyen kék szoknyát viselő jelenés ránézett, ajkai láthatóan szavakat formáztak, ám Kinetsu nem hallott semmit. Ám a fejében egy tisztán csengő, komoly női hang szólalt meg:

– Te vagy a kiválasztott, aki véget vet ennek.

A három gonoszan vicsorgó lény eközben kíméletlenül előrelendült, de a lány sem volt rest. Ahogy egyenesen feléjük indult, két kezéből két, vörös fénnyel izzó penge csúszott elő, majd egy akrobatikus manőverrel felszaladt a vékony kirakatüvegre, elrugaszkodott, és a levegőben megpördülve lesújtott az egyik teremtményre. Az akumuru rémisztő sikítást hallatott, zöldes vére hosszú ívben fröccsent az üvegre és a falra, ám a lány szinte éteri testén akadálytalanul haladt át. Kinetsu annyira megdöbbent, hogy továbbra is megdermedve hasalt, lőni sem volt képes.

A másik lény a támadójukra ugrott, ám úgy zuhant át rajta, mintha semmi sem lett volna ott, ahol a lány éppen állt. A pengék újra felvillantak, a kamasz bámulatosan precíz mozdulattal előreszúrt, egyenesen a szörnyeteg torkában dobogó szívébe. Az utolsó akumuru mély morgást okádva szemlélte társai gyilkosát a plafonról. Talán azt hitte, a könnyedén mozgó lány ott nem érheti el, ám az egyetlen ugrással maga is a mennyezeten termett, hogy az újból felizzó pengéket vadul megpörgetve szétszabdalja a lény pofáját. A tehetetlen test a folyosóra zuhant, a lány pedig egy kecses mozdulattal landolt mellette. Még egy utolsó pillantást eresztett el a kikerekedett szemmel bámuló Kinetsu felé, miközben a pengék visszasiklottak a kezébe, majd pár szökkenéssel eltűnt a kereszteződésben. A férfi meg sem tudott moccanni a látványtól, még akkor is görcsösen markolta fegyverét a földön, amikor két társa felrohant a lépcsőn. Értetlenül bámultak a hasaló senshire, és a három, nyilvánvalóan nem lövedékektől szétmarcangolt tetemre.

– Mi történt itt?
Kinetsu eleinte csak tátogott, majd alig hallhatóan kinyögte:
– Láttam egy tenshit, azt hiszem…

A másik két katona úgy meredt rá, mintha ők maguk is látták volna az iménti jelenetet.


2.

Egy reikon feladata nem merült ki abban, hogy képességeivel előre megmondja, hol, mikor és mennyi akumuru fog felbukkanni a tíz emelet magas, nagyfeszültségű szakaszokkal védett városfalon belül, hogy a harcosok időben odaérjenek és semlegesítsék őket. Ezen kívül részt vettek például meghallgatásokon, mint amilyenen éppen most Kinetsu hadnagy is megjelent, hogy részletesen beszámoljon az üzletházban történtekről, különösképpen az állítólagos angyallal való találkozásáról. Ilyenkor a reikon egyfajta élő hazugságvizsgálóként funkcionált, természetfölötti képességei ugyanis csalhatatlanul megsúgták neki, ha valaki nem az igazat mondta. Azt ugyan nem tudták, hogy mi a valóság, csak azt, hogy az illető hazudik, és ez éppen elegendő volt.

Ichirou őrnagy nyugodtan megtörölgette vékonykeretes szemüvegét, majd akkurátusan visszaigazította az orrára. Nyurga férfi volt, a hatvanas évei elején, kissé görnyedt tartással.

– Gondolom, hogy unja már, de még egyszer térjünk vissza a tenshivel történt találkozására, hadnagy – mondta enyhén rekedtes hangon.
A senshi bólintott.
– Összefoglalom, de kérem, egészítse ki, ha valamit kifelejtenék. Tehát, éppen az üresen álló üzlethelyiség ajtajában hasalt lőállásban, amikor az angyal a helyiség belsejében megjelent, majd pár ujjnyival a padló fölött lebegve megközelítette magát, átrepült Ön fölött, kiért a folyosóra, ahol aztán fegyvert vett elő, vagy az csak úgy megjelent a kezében, és az akumuruk felé rohant.
Az idős katona felnézett Kinetsura.
– Így volt, uram – felelte a hadnagy. – Azaz a folyosón állva rám nézett, mielőtt elindult a célpontok felé.
– Hmm… persze, ezt említette, bocsánat. Ez után a tenshi végzett a rémekkel, majd újra Önre nézett, és távozott.
– Igen, uram.
– Valami más, esetleg? – kérdezte az őrnagy enyhe kétkedéssel, miközben a szobában lévő harmadik személyre, a reikonra pillantott.

A médium kissé távolabb ült, hogy jelenléte ne legyen annyira tolakodó. Egyenruhás, fiatal nő volt átlagos vonásokkal, ám Kinetsu a jelen helyzetben csak a meleg, sötétbarna szemeire tudott koncentrálni, amelyek őt fürkészték.

A férfi megrázta a fejét:
– Nem, uram.
Ichirou hátradőlt a kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető széken, és újra a szemüvegét kezdte tisztogatni.
– Azzal ugye tisztában van, hogy a legtöbb ember szerint tenshik nem is léteznek, mindössze kitalált alakok?
Kinetsu nem tudta, mire akar az őrnagy kilyukadni, de bólintott.
– Nyilván arról is hallott már, hogy újkori történelmünk során mindössze csak úgy nagyjából egy maroknyi ember látott valamit, ami szerintünk egy tenshi volt? – mondta a szerintük szót kissé kihangsúlyozva.
– Igen, hallottam róla, uram.
– És azt tudta, hadnagy, hogy városfalakon belül soha, senki nem találkozott ilyen úgynevezett angyallal?
A hadnagy ezt nem tudta:
– Nem, uram, erről még nem hallottam.
Ichirou visszatette a szemüvegét, és egyenesen Kinetsura nézett.
– De azt, gondolom, hallotta, hogy ha fel is bukkannak valahol, sosem avatkoznak közbe semmilyen eseménybe?
A senshi kezdte kényelmetlenül érezni magát a kemény széken, de nem akart megmoccanni.
– Ezt sem tudtam, uram – válaszolta kínlódva.
– Ezek után továbbra is úgy véli, hogy egy angyalt látott, hadnagy?

Kinetsu egyszerűen nem tudta, mit vár tőle az őrnagy. Talán, hogy vonja vissza a jelentését? Vagy hogy hazudjon? Feszült volt, és tudta, hogy Ichirou látja rajta a belső vívódást. Szinte érezte a szemüvegen át beléfúródó tekintetet.

– Igen, uram, szerintem egy tenshi volt.
– Rendben, hadnagy, köszönöm az együttműködést. Azt hiszem, végeztünk is.

Kinetsu lassan fújta ki a levegőt, nehogy bárki is meghallja. Az őrnagy még röviden gépelt az adatpadján, majd kikapcsolta a tenyérnyi gépet. Komótosan eltette a szemüvegét, felegyenesedett, és az ajtó felé indult.

– Még valami – fordult vissza váratlanul –, nem mondott esetleg valamit ez az angyal?
A hadnagy szíve egy ütemet kihagyott, de igyekezett higgadtan felelni:
– Nem… uram.

Ichirou leplezetlenül a reikonra nézett, akinek arcizma sem rándult, miközben halványan bólintott, hogy Kinetsu az igazat szólta.


3.

Késő délután volt, amikor Kinetsu végre elhagyhatta a központot, és hazafelé indult. Magasvasúton utazott, mint mindig, és egyáltalán nem nézte sem fakó utastársait, sem a poros, ablakon túli, még fakóbb épületeket. Új-Tokió majdnem olyan hatalmas volt, mint a Nagy Rengés előtti város, ám talán fele annyi ember élt benne, fele annyi épen maradt épületben. Az enyészet és a majdnem örökké szálló por, akárcsak a vérengző akumuruk az embereket, nem kímélték a házakat, utcákat, parkokat, illetve magára hagyott járműveket. Nem voltak már rikító neonreklámok, csak hamuszürke por és köd.

– Amíg a vizsgálatot le nem zárjuk, természetesen nem vehet részt újabb bevetésen – visszhangoztak a senshi fejében az őrnagy utolsó szavai, mielőtt kilépett az ajtón.

Sokáig ezért csak magába roskadva zötykölődött a délutáni csúcsforgalom miatt meglehetősen tömött szerelvényben, amikor az ösztönei egy bizonytalan érzést sugároztak felé, miszerint valaki figyeli. Óvatosan körbepillantott, nem feltűnően, csak mint aki azt latolgatja, melyik ajtó van közelebb a leszálláshoz, amikor a tekintete egybeforrt egy nagyon is ismerős, sötétbarna szempárral.

– A reikon!

Mintha csak arra várt volna, hogy Kientsu felé nézzen, a nő aprót bólintott, majd az ajtó felé biccentett. A hadnagy kérdőn nézett rá, ám amaz nem várt visszajelzést, hanem a legközelebbi ajtó felé furakodott. A vonat fokozatosan lassulni kezdett, majd felbukkant az állomás durván metszett betonpavilonja, mire többen megmozdultak a férfi mellett. A senshi engedte, hogy a tömeg kisodorja, majd pillantásával a médiumot kereste. A barna szemek hívón villantak rá, majd elindultak a közelben éledező éjszakai piachoz vezető lépcsőn. Nem tartott soká, hogy Kinetsu tökéletesen nyomát tévessze a nőnek: az amúgy is szűk utcákon olyan embertömeg hömpölygött, hogy képtelenség volt bárkit is követni vagy szemmel tartani. Már éppen azon volt, hogy feladja, és visszafordul az állomáshoz, amikor enyhe rántást érzett a kabátujján. A reikon volt az, aki most határozottan egy oldalutcába húzta, egy sárga lampionokkal megvilágított, kopottas büféhez. A nő rendelt mindkettőjüknek a láthatóan ismerős szakácstól, majd leültek egy félreeső sarokban.

– Mi ez az egész? – kezdte Kinetsu. – Mi folyik itt?

A médium nem válaszolt azonnal, csak méregette a férfi arcát, és a hadnagynak is csak most nyílott lehetősége rá, hogy alaposan megnézze őt. A nő civilben, kiengedett hajjal, leheletnyi sminkkel az arcán egészen csinos volt.

– Tudom, hogy hazudott – kezdte a nő halkan, megtörve a pillanatnyi varázst.
– És miért nem jelentette?
– Előbb maga válaszoljon! Mit mondott az angyal?
A senshi habozott, de a barna szemek kérlelhetetlenül néztek rá, eltökéltebben, mint az őrnagyé.
– Hogy én vagyok a kiválasztott, aki véget vet mindennek – felelte végül Kinetsu. – De nem igazán értem, mire gondolt.

A piszkos kötényt viselő, ám szélesen mosolygó szakács két gőzölgő tányért tett eléjük, amelyben frissen főtt tészta illata keveredett valamilyen édeskés fűszerével.

– Azt tudta, hadnagy – mondta a nő egészen jól imitálva Ichirou rekedtes hangját –, hogy ezek az állítólagos angyalok sohasem beszélnek?

A férfi más körülmények között nevetett volna, de most valahogy nem volt kedve a viccelődéshez, ezért csak egyszerűen csak nemet intett a fejével.

– Tudtommal maga az első és egyetlen, akihez szóltak.
– Ezért nem árult el?
– Igen – bólintott a reikon.
Csendben ettek, és közben a piacra igyekvőket figyelték.
– De miért tette?
– Jelenleg senkinek semmi előnye nem származna belőle, ha kiderülne. Magát a legjobb esetben leszerelnék, de az is lehet, hogy egy klinikán kötne ki.
Kinetsu kénytelen volt igazat adni a nőnek, valóban ezek voltak a legvalószínűbb opciók.
– És most mi lesz? – kérdezte végül.
– Az leginkább magán múlik.
A férfi arcán elégedetlen grimasz futott át.
– Tudok valakit, aki talán segíthet megfejteni, miről beszélt az angyal.

A senshi érdeklődő pillantást vetett rá. A nő elővett egy tollat, majd a büfé szalvétájára írt néhány rövid sort. Két ujja közt tartva a félbehajtott papírt, a hadnagy felé nyújtotta, aki el akarta venni, ám a nő még nem eresztette el a szalvétát.

– Egy dolgot azonban tartson észben – szólalt meg, és barna szemei ezúttal komoran csillantak –, ha elindul ezen az úton, onnantól kezdve vadászni fognak magára.
Kinetsu értetlenül bámult rá.
– Vadászni? Mégis kik?
A nő fáradtan rámosolygott:
– Csak higgyen nekem, hadnagy, reikon vagyok.


4.

Az elsötétített szobában két alak körvonala rajzolódott ki, ahogy a hatalmas ablak előtt álltak, a nyolcvannyolcadik emelet magasságából letekintve Új-Tokió gyéren kivilágított épületeire és utcáira. Valaha sokkal impozánsabb kilátás lehetett innen, de a Nagy Rengés, mint olyan sok más szépségnek, ennek is véget vetett. Az egyik árnyalak egy zömök, izmos férfié volt, aki a háta mögött összefont kézzel állt, és a várost fürkészte. A másik kontúr egy különös formát rajzolt ki, fején egy hegyes sisak körvonalai látszottak, robosztusan erős felsőtestét furcsa ruházat fedte, amely egyszerre tűnt dekoratívnak, ugyanakkor militánsnak is.

– Agomori-san – szólalt meg egy kellemesen búgó női hang –, Ichirou-san szeretne beszélni Önnel.

A zömök alak lassan megfordult, kezével megérintett egy kapcsolót, amire a helyiséget lágy fény öntötte el. A középkorú férfi elegáns öltönyt viselt, és a kései időpont ellenére is frissen borotváltnak látszott.
– Jöjjön be!

A civilben is katonásan egyszerűen öltözött őrnagy mélyen meghajolt Agomori előtt, aki egy biccentéssel reagált, majd hellyel kínálta az idős férfit.

– Köszönöm, Agomori-san, hogy ilyen késői órán is fogad – kezdte rekedtes hangján a katonatiszt.
– Bízom magában, hogy fontos a dolog, ha ilyenkor idefáradt – viszonozta az udvariasságot az öltönyös.
– Köszönöm. Először is engedje meg, hogy megmutassak egy ma készült kihallgatási jegyzőkönyvet!

Ichirou elővette adatpadját, ujjai gyorsan siklottak a billentyűzeten, majd az eszközt Agomori elé helyezte. A férfi csendben olvasott, időnként továbbgördítve a kijelzőn megjelenő sorokat. A szemüveges őrnagy eközben sokadszorra bámulta meg az íróasztal mögött álló sógun páncélzatot, amelyről sosem mert kérdezni, ám azt hallotta, hogy eredeti, tizenhetedik századi.

– Elismerem, hogy nagyon egyedi eset, de miért annyira különleges, hogy felkeresett? – kérdezte végül Agomori.
– Kinetsu hadnagy az utolsó kérdésemre, hogy mondott-e neki valamit a tenshi, hazudott.
A sógunpáncél tulajdonosa nem mutatott különösebb érdeklődést.
– Youko százados, a reikon azonban nem jelezte nekem.
– Hogyan? – húzta fel erre a szemöldökét.
– A hadnagy egyértelműen nem mondott igazat, de a médium nem leplezte le őt.
Agomori felállt az asztaltól, és kezét hátra téve, újra kibámult az ablakon.
– Ismerve az Ön tapasztalatát a kihallgatások terén, nem vonom kétségbe, hogy igaza van. Ugyanakkor érthetetlennek tartom a reikon magatartását. Mi oka lett volna arra, hogy ne szóljon?
– Ezt még nem tudom, Agomori-san, de ki fogom deríteni. Az viszont bizonyos, hogy ezek szerint az angyal igenis mondott valamit a katonának.
– Valami olyasmit, hogy hazudni is képes volt miatta egy reikon jelenlétében? – fordult vissza Agomori. – Vagy azt gyanítja, összejátszanak?
Ichirou megrázta a fejét:
– Az lehetetlen. Ilyen helyzetben a médiumot nagyon szigorú szabályok szerint választjuk ki, nehogy bármi köze is legyen az alanyhoz. De engedelmével, utánanéztem valaminek.
A zömök férfi bólintott:
– Értékelem az önálló kezdeményezést.
Az őrnagy szerényen lefelé pillantott.
– Megtisztel, Agomori-san. Tehát megfigyeltettem Kinetsu hadnagy tevékenységét, miután távozott a központból. Először az éjszakai piacra ment, talán enni vagy vásárolni, majd haza. Otthon azonban történt valami furcsa, mert az információs hálózaton keresést indított a Shiromaya-hegyre.
Az öltönyös hirtelen felemelte a kezét, mintegy megálljt intve.
– Shiromaya? Vagy úgy… most kezd érdekessé válni az egész. Van még valami?
– Igen – csillant meg Ichirou tekintete a fényesre törölt szemüvege mögött. – Ezután felhívta a parancsnokát, hogy élne a felkínált lehetőséggel, és kéri az egy hét eltávozást.
Agomori röviden felszisszent:
– Tehát oda akar menni. De honnan tud a hegyről?
– Talán a tenshi mondta neki – jegyezte meg az őrnagy. – Mit tegyünk most?

A másik férfi ismét az éjszakai város felé fordult, és csendben töprengett. Néma percek teltek el, de Ichirou nem türelmetlenkedett.

– Egyelőre nem lépünk közbe, de figyeljék a hadnagyot, és mindenről tájékoztassanak!
– Értettem, Agomori-san – felelte a szemüveges. – És mi legyen a reikonnal?
– Őt intézze el a hivatalos katonai protokoll szerint!

Ichirou mélyen meghajolt, majd nesztelenül kisietett a szobából, amely ismét sötétségbe borult, hogy a két mozdulatlan árnyalak tovább szemlélje az odalent álomba szenderülő várost.

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 1 db)