XI. LFP. Űrhalál - Sikoly

Horror / Novellák (251 katt) R. Harbinger
  2021.03.05.

Nevezés a XI. Lidércfény pályázatra

Clark és Anika lesiklottak a köteleken, majd célpontot kerestek. Tudták, bármikor előugorhatna egy Sikoltó a romok közül.

– Mozgás, emberek, csak húsz percünk van! – üvöltötte Krasinski ezredes, majd intett a helikopternek.

Sok küldetésen vett részt a csapata élén, de ez a feladat még az ő gyomrát is csomóba rántotta.
Gyűrű alakzatba foglalták az ENSZ két kutatóját, majd nekiiramodtak az egykori Mexikó City romos utcáinak.

– Földre! – kiáltotta DuBois Anika felé.

Anika szembefordult a rá ugró Sikoltóval, a nő pedig leteperte. Elkapta Anika torkát két kézzel, és az átváltozottakra jellemző hangon sikoltott. Vérben forgó szemét a katonára szegezte, és kivillantotta kéken foszforeszkáló fogsorát. Anika oldalra fordította fejét, és Krasinskire nézett, tekintetéből eltűnt a rideg, gyakorlatias katona pillantása. Már bánta, hogy nem beszélt érzéseiről az indulás előtt, amikor érezte, valami baj lesz ezzel az akcióval.

Krasinski folyamatosan küldte a robbanó töltényeket a rájuk rontó Sikoltókba, átszellemült arca fel-felvillant a torkolattűzben. Pár pillanattal ezelőtt még Anika bikinis alakjára és egy csendes öbölre gondolt, ahová szívesen visszavonulna.

– Itt vagyok, édesem!

Clark kitörte hátulról az Anikát fojtogató Sikoltó nyakát, majd tüzet nyitott a többi támadóra. Anika felkelt, és szerelmére pillantott. Sosem érzett még ilyen hálát, és átkozta minden tettét, amivel megcsalta a férfit. Ha Clark tudott volna a tegnap estéről, akkor talán maga vetette volna a Sikoltók elé.

– Segítesz, vagy sem?!

Anika észbe kapott, és maga is támadásba lendült. Arca gyilkolásra éhező amazonhoz tette hasonlatossá, mint akit születése óta harcra kondicionáltak. Ordított, ujja szorosan rázárult a ravaszra.

A Sikoltók szervezett haderőként nyomultak feléjük a kis utcából, noha a katonák agyatlan zombikként tekintettek rájuk, mint ahogy azt DuBois hadnagy is megjegyezte tegnap este. Mintha ösztöne súgná, Anika felpillantott a mellettük álló romos házra. Az első emeleti ablakokban kék fogsorok villantak, és újabb Sikoltók vetették magukat a csapatra, gyilkolásra készen markolászták a levegőt zuhanás közben. Anikába hasított a felismerés, lebecsülték ellenfeleiket, a szemből érkező csoport csak figyelemelterelésül szolgált.

A Sikoltók a földre gyűrték Clarkot és az egyik kutatót, akinek társa, Han halálra rémült arccal szökkent egy fal mellé. Meg akarta menteni a nőt, de mozdulni sem tudott az első küldetés okozta, csontig hatoló rettegéstől.

Clark elvesztette puskáját, pisztolyához és késéhez nem fért hozzá támadója miatt. Behúzott neki, és kisöpört szájából néhány fogat, de ellenfele ügyet sem vetett rá.

– Dögölj meg, te rohadék!

Bármit megadott volna egy gránátért, amit ellenfele pofájába tömhetne. Anika lerúgta a Sikoltót szerelméről, majd szívébe engedett egy golyót. Kezet nyújtott Clarknak, és felrántotta a földről.

– Mi van, puha pöcs?!
– Ha visszatérünk a bázisra, megmutatom neked, mennyire nem puha!
– Segítség! – üvöltött közbe a földre tepert kutató.

Clark annyira belefeledkezett szerelmébe, észre sem vette az életéért küzdő nőt, akinek füléről leverte a hangszűrőt a Sikoltó. Anikával közösen végeztek a támadóval pár jól irányzott lövéssel.

– Ide! – kiáltotta Krasinski. – Tűzerőt összpontosítani!

Mielőtt Clark az ezredes mellé rohant volna, rákérdezett Tóth hadnagynál, kell-e segítség neki, de ő csak mordult egyet. Tóth odaszorított a falhoz egy Sikoltót, ügyet sem vetett csattogó fogaira.

– Ezt a családomért kapod! – ütötte meg teljes erejéből.

Beleölte ütéseibe az ocsmány teremtmények iránt érzett minden haragját, és bezúzta a férfi fejét. Jól eső érzés járta át, ahogy a kezét áztató, meleg vérre tekintett. Egy sóhajtásnyi időre visszagondolt családjára, majd a többiekhez sietett.

– Tóth! – kiáltotta Krasinski.

A hadnagy azonnal lekapta övéről gránátjai egyikét, majd kibiztosítását követően a Sikoltók közé vágta.

– Gránát!

Egy emberként fordult el mindenki a cafatokban repkedő testrészek felől. A robbanás bedöntötte az oldalt álló épület falát, mire az egész a katonai csapat és a Sikoltók közé omlott. Sok fertőzöttet eltemetett, valamint sikerült elzárnia az utat ideiglenesen.

– Mozgás, mozgás!
– Segítsenek! – állta útjukat Han, és a földön rángatózó társára mutatott.

Saját tenyerénél is jobban ismerte a vírust, ha valaki elkapja, annak vége. Küldetésük azonban még megmentheti Clarát. Krasinski előrántotta pisztolyát, félresöpörte az útját álló Dr. Hant, majd tette, amit kell. Fejbe lőtte Clarát, ezt követően elkapta a nekiugró Han torkát, őt a falnak, fegyverét pedig mellkasához szorította.

– Fertőzött volt, ezt maga is tudja! Tudja, mit jelent, ha lekerül magáról a füles!
– De a feleségem volt!
– Nem vihettük volna magunkkal, ezt maga is tudja! Most pedig tovább megyünk, megkeressük a lányt, és biztonságba helyezzük! Értette?!
– Igen! – felelte Han, de megígérte magának, ez még nincs lezárva.
– Mindenki értette?! Akkor mozduljunk, mielőtt átmásznak a törmelékeken!

Anika és Clark zárták a sort, sűrű hátrapillantásokkal biztosították hátukat, miközben kivonultak egy park pereméhez.

– DuBois, mérje fel a területet! – parancsolta Krasinski abban a hitben, a park üres.

Behúzódtak egy-egy fa mögé, míg a francia férfi körbekémlelt távcsövével. Megfeszítette arcizmát, majd ingatni kezdte fejét.

– Itt nem jutunk át, ezredes.
– Mit lát, DuBois?
– A park tele van madarakkal, varjakkal.

Anika hátát hideg veríték árasztotta el, mintha jégdarabok siklottak volna lefelé bőrén. Clark a vállára tette kezét, pontosan tudta, mit jelent ez szerelmének. Mindenki Anikára nézett.

– Nem lesz gond, ezredes, ki fogom bírni.

Krasinski nagyot sóhajtott, majd bólintott. Átkozta a magas társasházakat, méretes fákat, amiért nem mehettek közelebb a házhoz helikopterrel. Örült volna, ha a madarak várnak még egy napot a park elfoglalásával, hiszen reggel még nyomukat sem látták a műholdképeken. Anika néma hálát rebegett, amiért Clark nem látta Krasinski felé intézett pillantását.

– Rendben, emberek – törte meg hallgatását az ezredes –, maradjunk csendben! Csak akkor lőjenek, amikor feltétlenül szükséges! Ne maradjon le senki!

Átgázoltak a térdig érő füvön, próbáltak olyan csendben és fürgén mozogni, ahogy csak tudtak.
Anika sűrűn pillantgatott felfelé, és várta, mikor ütnek rajtuk az éles csőrök. Baloldala sajogni kezdett, ahogy visszagondolt fiaik elvesztésére. Ez a park kísértetiesen hasonlított arra, ahol az a végzetes nap lejátszódott.

Lába alatt megroppant valami, ő pedig megbénult a félelemtől. Lepillantott a fűben lapuló kisautóra, Stefan kedvenc játékára, de csak szeme csalta meg. Az autó átváltozott egy üres flakonná, ami összetört a bakancs alatt.

A varjak megmozdultak, szárnyak csapkodtak, éles vijjogás hallatszott, az erdő megtelt élettel. A csapatot jeges borzongás töltötte el, közel húzódtak egymáshoz, fegyvereiket a magasba emelték.

– És most mi lesz, ezredes? – vetette oda Clark foghegyről.
– Futás – felelte halkan, majd mellőzte a finomkodást. – Futás!

A csapat robogni kezdett a park túloldalán álló sorház felé, mialatt a lombkoronák közül kék csőrű varjak ereszkedtek alá. Rárepültek a csapatra, megpróbáltak beléjük kapni csőrükkel, karmaikkal, és darabokra akarták szedni őket. Krasinski közéjük vágott egy sorozattal, és de még mindig túl sokan voltak. Kiáltotta, hogy menjenek tovább, ő fedezi őket.

Clark maga után húzta Anikát, mialatt Tóth elérte a kiszemelt házat, és berúgta annak ajtaját. Beterelte Hant és DuBois-t, majd ő is lőni kezdte a madarakat.

Anika már az utolsó métereken járt, amikor nekirepült egy varjú, és megpróbált arcába vájni éles csőrével. A lány elesett, kézzel-lábbal hadakozott, és sikoltozott, félelme teljesen átvette fölötte az irányítást. Clark meglendítette lábát, és lerepítette róla a varjút. A nyamvadt madár nem adta fel, újból szárnyra kapott. Anikát két erős kéz karolta fel, Krasinski ezredes és Clark egyszerre vonszolták magukkal Tóth fedezése alatt. Behúzódtak vele az épületbe, mire Tóth felkapta az ajtót, és a helyére csapta. Tompa puffanások hallatszottak kintről, ahogy a madarak nekirepültek a torlasznak.

– Jól vagy? – kérdezte Clark.
– Igen – karolta át szerelmét, közben Krasinskire pillantott.
Csalódottságot látott az ezredes szemében, és tudta, a férfi szívesen cserélne Clarkkal e percben.
– Rendben, emberek! – öltötte magára kemény arcvonásait Krasinski, és felemelte puskáját. – A műholdfelvételek szerint a célpont ebben az épületben van. Keressük meg, vigyük haza, és mentsük meg a világot!

Ellenőrizte a lépcsőházat, majd eltűnt odabent. A csapat követte, utolsóként ismét Clark és Anika maradtak.

– Biztos minden rendben? – kérdezte Clark hátulról.

Az utóbbi hónapokban ridegen állt kapcsolatukhoz veszteségük miatt, de most nem hagyhatta figyelmen kívül Anikát. Nagyon bánta már, hogy bezárkózott az elmúlt hónapokban. Csak remélhette, nincs késő helyre hozni a dolgokat.

Csőrök és karmok viaskodtak egymással a nő képzeletében, és azon versengtek, melyikük tépje szét hamarabb. Úgy érezte, elméjét már most darabokra cincálják.

– Semmi bajom – felelte jeges közömbösséggel.

Gyorsított lépésein, érzelmileg bezárkózott.

– Megérkeztünk – állt meg az ezredes a negyedik emeleten. – A műholdak itt érzékelték a lány hőforrását. Készüljön fel mindenki, nem tudjuk, mi vár minket az ajtó túloldalán.

Az ezredes elsőként lépett ki a kihalt folyosóra, majd biccentett a többieknek. Iszonyatos bűz fogadta őket, mindenhol szemét hevert, mintha az itt lakók sebtében távoztak volna. Anika befogta orrát, és azonnal elátkozta a pillanatot, amikor betette ide a lábát. Clark megpillantott egy véres kést a földön, és biztosra vette, valaki önvédelemre használta. Azonnal felmerült benne a kérdés, vajon van-e még Sikoltó a házban.

Megfontoltan mozogtak, mint akik aknamezőn lépkednek. Bármelyik sarok mögül előbukkanhatott a veszedelem. Apró neszezés keltette fel figyelmüket, Krasinski megálljt parancsolt felemelt ököllel. A sarok mögül egy patkány botorkált ki, felemelte apró fejét, és vérben forgó szemével a katonákra meredt. Alig maradt ideje kitátani száját, megmutatni kék fogait, Krasinski belevágta kését hidegvérű profi módjára. Kirántotta pengéjét az aprócska állatból, majd intett, hogy tovább.

Anika az ajtószámokat figyelte, az eligazítás szerint meg kellett találniuk a négyszáztizenegyes szobát, ezt a műholdfelvételekből és a megszerzett tervrajzokból tudták. Bárki is legyen a veszélyzónában kóborló lány, itt töltötte legtöbb idejét.

Az ezredes megállt a keresett lakás előtt, majd intett Tóthnak, hogy jöjjön vele. Anika csendben figyelte, amint az ezredes óvatosan elfordította a kilincset. Amikor a zár halkan kattant, az ő szíve hatalmasat dobbant. Krasinskiék óvatosan lépték át a lakás padlóján heverő tárgyakat. Az ezredes figyelme pillanatra sem lankadt, feltérképezte a lakást fegyverével. Anika az ajtóból szemlélte az eseményeket, és csaknem kiugrott bőréből a meglepettségtől, amikor egy tíz év körüli kislány sétált át az oldalsó szobából. Amint megpillantotta a két katonát, hang nélkül a falhoz préselte magát. Az ezredes nyugalomra intette Tóthot, hogy ne lőjön, bár ennek veszélye nem állt fenn.

Anika kővé dermedten figyelte, amint az ezredes próbálta megnyugtatni a lányt. A kislány arcán rémület látszott, szeméből könnyek záporoztak, de nem szólt semmit. Kezével mutatta, ne bántsák.

– Nyugalom, kislány! – szólt halkan Krasinski, és letette puskáját. – Azért jöttünk, hogy megmentsünk.

A kislány hangtalanul zokogott, Anikát pedig magával ragadta a felismerés, a lány, hasonlít a fiaira.

– Ezredes! Hadd próbáljam meg én!
– Nem érünk rá beszélgetni, hadnagy! Azonnal mennünk kell!
– Csak egy percet kérek, uram.

Krasinski bólintott, majd felállt fegyverével. Anika lassan közelebb araszolt. Úgy érezte, rajta a világ szeme, és figyelő tekintete a lelkébe váj. Nyitott tenyérrel intett a lány felé, és csak tátogott. A kislány visszaintett, ajkai néma szót rebegtek.

– Na ne szórakozzunk! – emelte fel hangját DuBois.
– Ilyen nincs! – elégedetlenkedett Clark is, és kifordult a folyosóra.

Dühösen bámulta a padló egy pontját, mint aki azt várja, nyelje el egy szakadék. Felengedte megkeményedett arcvonásait, és előhúzta ruhája alól emberi fogakból álló nyakékét. Félelmet keltően sorakoztak a bőrpánton, egész pontosan harminckét darab kék fog. Emlékezett, mekkora elégtételt jelentett számára, amikor végzett Stefan és Miles gyilkosával, és elkészítette ezt a trófeát, ami mostanra fájdalmas horgonyként kapaszkodott lelkébe.

– Erről nem ő tehet – fordult hátra Anika. – Csak szerencséje volt. Magunkkal kell vinnünk.
Látta Krasinskin, hogy a lehetőségeket latolgatja.
– A parancsunk úgy szólt, hogy keressük meg a túlélőt, vizsgáljuk meg az immunitását, és vigyük magunkkal. Ezért jöttek velünk maguk is.
Hanra pillantott, aki hideg szemmel nézett vissza Clara gyilkosára.
– Ez a lány nem immúnis semmire, csak, mint ahogy a hadnagy is megfogalmazta, szerencséje volt. Egyszerűen süket, és így nincs hatással rá a Sikoltók hangja. Nincs mit megvizsgálnunk, nem is volt miért idejönnünk. Nem is volt értelme, hogy Clara megha...
Han elharapta a szót.

Krasinski kipillantott az ablakon a város fölött cirkáló helikopterre, majd az órájára nézett.

– Van még öt percünk. Mindenki szedje össze magát, és készüljön fel az indulásra! Maradunk az eredeti tervnél, csinálunk egy parkolót a helikopternek.
– Tisztelettel, uram – szólt közbe DuBois –, ez még azelőtt volt terv, amikor nem tudtunk a varjakról. Azok a rohadt dögök túl sokan vannak, és szétszednek minket, mire telepítjük a bombákat.
– Veszélyes akció lesz, tudom, azonban nem mehetünk vissza a leszállási pontra, a környék pedig annyira romos, hogy nem találnánk másik leszállóhelyet több kilométeres körzetben. Csak innen juthatunk haza, szóval a parancs marad.

Anika megállt a másik szoba berepedezett tükre előtt, magát bámulta, majd letette puskáját elfintorodott arccal. Felhúzta pólóját a varjú által ejtett friss sebről, csak ekkor szúrt szemet neki a mögötte álló gyerek.

A kislány visszaköszönt, amikor jelbeszéddel üdvözölte őt a tükörben. Még csak most jött rá, nem is kérdezte meg a lány nevét, de pótolta mulasztását. Rose-nak hívták, Anika kifejezte, milyen szép neve van, majd Rose megkérdezte, mitől sebes az oldala.

– A varjak csinálták – mutogatta Anika.
Most először adott hálát Stefan és Miles süketnémasága miatt. Körbetekintett a szobán, és megpillantott egy képet, ami két egyforma lányt ábrázolt.
– Ez a testvéred? Ikrek vagytok?
– Igen
– bólintott Rose.”
– A testvéred hol van? És a szüleid?
– Elmentek.


Anika szíve összeszorult, felébredt benne az anyai ösztön, legszívesebben magához ölelte volna Rose-t, de az ezredes félbeszakította őket.

– Indulnunk kell.
– És mi lesz Rose-zal?
Krasinski nem szólt semmit a névre, csak folytatta hideg közönnyel.
– Elvisszük, nem hagyjuk itt a rohadt apokalipszis közepén. Szedelőzködjön, hadnagy! – Hangja ellágyult a hadnagynál.
– Figyelj, Rose… – jelelte Anika. – Nem kell itt maradnod. Most elmegyünk, és magunkkal fogunk vinni. Biztonságba helyezünk.
Rose mondani akart valamit, de Anika megelőzte.
– Tudom, hogy aggódsz a testvéredért és a szüleidért, de ők már nem fognak visszajönni, nagyon sajnálom.

Rose ingatta fejét, és hátrálni kezdett, de Anika ölbe kapta minden tiltakozása ellenére. Nagyon jól esett számára, és olyan melegség járta át, amilyet nem érzett fiaik elvesztése óta.

– Mozgás! – mordult fel az ezredes.

Anika előhúzta pisztolyát, amibe "A" betűt karcolt, majd kézen fogva Rose-t kivezette a lakásból. Reflexei még jobban kiéleződtek, akárcsak egy ugrásra kész anyatigrisé.

Krasinski vezette a csapatot, mindenkit megvárt a földszinten, majd elsőként lépett ki az előtérbe. Felkészült a rázós menetre, hogy letarolják a parkot. Jó előre kigondolta, milyen édes szavakat fog mondani König századosnak, amiért előrukkolt ezzel az ötlettel.

– Tiszta. Clark, velem jön, a többiek maradnak!

Odarohantak mindketten a helyére tett ajtóhoz, amihez korábban Tóth egyedül elégnek bizonyult. Rose oldalba bökte Anikát, majd megkérdezte jelbeszéddel:
– Mi történik?
– Segítenek, hogy kijussunk.


Hogyan magyarázhatta volna el egy tízévesnek, hogy az ezredes és a hadnagy kiirtják a fákat bombák segítségével?

Clark és Krasinski egymásra néztek. Az ezredes nem tudta elfelejteni, mekkora szarvat akasztott hadnagya fejére, és csak remélhette, hogy Clark nem tud semmit, különben megbánja, hogy bombát ad a kezébe.

– Itt vannak – nyomta markába a tölteteket. – Akkor, ahogy megbeszéltük. Igyekezzen!

Feszülten várta, mit reagál Clark, de hamar rájött, nem sejt semmit.

Két külön irányba indultak, majd benyomkodták robbanóanyagaikat a fák gyökerei közé. Clark kételkedett, hogy sikerül elég helyet csinálniuk a helikopternek, de a parancs az parancs. Szárnyak csapkodtak fölötte, mire ő felcsapta puskáját. Legszívesebben nyakába kapná lábát, és meg sem állna a legközelebbi bázisig, de bátornak kellett maradnia. Újabb töltetet helyezett el, tekintete fel-felkalandozott időről időre.

Krasinski folyamatosan fülelte a fenti neszeket, tudta, a madarak bármelyik pillanatban rajtuk üthettek. Kezdte úgy érezni, a madarak és a Sikoltók csak játszanak velük. Már a fél város tudott jelenlétükről, mégsem támadtak rájuk. Érezte, valami különös dolog történik itt.

Krasinski ereiben meghűlt a vér, amikor meglátott egy rá bámuló varjút. Várta, mit tesz a madár, de mivel az meg sem rezdült, hátrálni kezdett a következő fához. Clark a vállára tette kezét, szerencsére az ezredest nem érte váratlanul.

– Kész vagyok, uram – suttogta.
– Irány vissza.

Óvatosan sétáltak a magas fűben, alaposan megnézték, hová teszik lábukat. Az ajtó egy keskeny, a hatalmas parkot körbefutó út túloldalán állt. Átrohantak a keresztben álló roncsok között, és behúzódtak az előtérbe.

– Füleket befogni! – adta parancsba Krasinski halk szóval.

Anika mutatta Rose-nak, tegyen így ő is, hogy biztonságban érezhesse magát. Krasinski megnyomta a gombot, mire iszonyatos robaj hallatszott kintről. A fák a földre zuhantak tompa puffanásokkal, porfelhő emelkedett a magasba, és rémült varjak repültek a szélrózsa minden irányába. Hangosan károgtak, hangjuk csontig ható félelmet váltott ki a feltápászkodó csoportból.

– Zöld kettes, zöld kettes, itt az ezredes! – szólt rádiójába. – Kimenekítést kérünk, ismétlem, kimenekítést kérünk!
– Itt zöld kettes, úton vagyunk.

Krasinski meredten figyelte a távolban feléjük forduló helikoptert. A gép épp csak le fog ereszkedni, és úgy kell felugrálniuk rá, hogy a kislányt is magukkal cipelik, mindezt azelőtt, hogy a környék összes Sikoltója idesereglene.

– Tóth, maga hozza a lányt! – adta parancsba a tagbaszakadt magyarnak.

Anika eljelelte Rose-nak, nem kell félnie, Tóth László meg fogja védeni. A magyar úgy kapta karjába Rose-t, mint egy szatyor krumplit, majd felemelte az MX-600-at.

– Itt zöld kettő, megérkeztünk, jöjjenek!

Krasinski odafigyelt a fülesében hallható pilóta minden szavára. Kiadta a parancsot az indulásra, majd elsőként lépett ki az utcára. Tóth pedig középen vitte a kislányt, míg a többiek közrefogták őket.

Anika felszegte fejét, és a fekete madarak kavargó hadára pillantott. Nem hagyta, hogy megbénítsa a szívébe markoló borzongás. Kihúzta ruhája alól szív alakú medálját néhai gyerekei képével, és erőt merített belőle.

„Nem az első küldetésed, kislány, kapd már össze magad!” – nyugtatta magát.

Ráengedett egy sorozatot a madarakra, azok pedig megbontották alakzatukat. Baljóslatú, fekete pontokként szálltak a magasban, és áldozatukra vártak.

Lenyílt a rámpa Krasinski és Clark előtt, ők megálltak a két oldalán. Tóth feltette Rose-t a rámpára, majd maga is felkapaszkodott.

– Mozgás, mozgás! – kiáltotta az ezredes.

A varjak erre a pillanatra vártak, egy csoportba verődtek, és fekete folyamként csaptak le a csoportra. Anika és társai sortűzzel fogadták őket, tetemek hulltak a magasból, de pár sértetlen példány átjutott a lövéseken, és berepült a gép belsejébe.

Rose szája néma szóra nyílt, Tóth saját testével oltalmazta a fölöttük áthúzó állatoktól.

– Mi folyik ott hátul?! – kiáltotta a pilóta, majd arcába csőrök és karmok vájtak.
A helikopter megingott, fellökte rámpájával Anikát.
– Vissza az épületbe! – üvöltötte Krasinski, amikor rádöbbent, a helikopter elveszett.

DuBois és Han már a társasház felé rohantak. A francia a feje fölött összecsapó, fekete hullámra lövöldözött, közben elengedett pár ízes káromkodást anyanyelvén.

Anika maga előtt látta Rose némán sikoltó arcát, amint a varjak széttépik. Érezte, újból fellángol benne az anyai ösztön.

A pilóta akaratlanul is körbefordította a gépet, mialatt a madarakkal viaskodott, és majdnem lekaszálta Clarkot a hátsó rotorral. Krasinski időben a földre rántotta a lapátok elől. Tóth próbálta védelmezni Rose-t az utastérben keringő szárnyasoktól, amelyek újra és újra megrohamozták a két pilótát. A másodpilóta felugrott helyéről, és társára borult, aki feljebb emelte a gépet egy óvatlan mozdulattal. Tóth megérezte a hirtelen emelkedést, és a távozás mellett döntött. Felkelt, karjába kapta Rose-t, és levetődött a rámpáról.

Clark és az ezredes éppen felállni készültek, amikor a magyar eléjük landolt, majd tompította lendületét egy bukfenccel. Gondosan ügyelt Rose biztonságára, végig magához ölelte közben.

– Befelé! – kiáltott Tóthra Krasinski.

A magyar azonnal felpattant, és az épület felé kezdett szaladni, közben Clark és az ezredes sortüzet zúdítottak a varjakra.

– Vissza! – kiáltotta az ezredes. – Vissza!

Hangos üvöltések rengették meg a környéket. Krasinski a mellkasában érezte a rezgéseket, mint egy hangos koncerten, csakhogy ezek az énekesek halálos dalt adtak elő. Krasinski már látta a parkon átvergődő Sikoltókat, majd a kidöntött fák felett keringő varjakra nézett.

– Anika!
– Menjenek! – hátrált keresztül egy fatörzsön a nő.

Az ezredes sosem érezte még olyan megalázottnak magát, mint most. Minden egyes porcikája tiltakozott az ellen, hogy otthagyja szerelmét, de Clarké még jobban.

– Anika! – üvöltötte Clark is, és előrelépett.

Megfeledkezett a fenyegetésről, csak Anikát látta maga előtt. Oda akart rohanni, de Krasinski visszahúzta. A varjak egyszerre rontottak rá Anikára, és bekerítették. Feketén örvénylettek körülötte, teljesen eltakarták.

– Anika! – ismételte Clark, miközben összeomlott benne a világ.
– Neki már vége! – hátrált Krasinski, és magával rángatta Clarkot is.

Anika többször is belelőtt a rajba. Érezte, félelme, életösztöne szívébe martak, kétségbeesett küzdelemre sarkallták. Folyamatosan Clark arcát látta maga előtt, be akart vallani neki mindent, ami közte és az ezredes között történt. Tudatni akarta vele, megbocsátja, amiért bezárkózott fiaik halála után. Szerelmet akart vallani Clarknak és a bocsánatáért esedezni.

A madarak hirtelen szétrebbentek, és rengeteg Sikoltó került elő mögülük, akik bekerítették Anikát. Krasinski tehetetlenül figyelte a nőt a Sikoltó-gyűrű közepén, miközben Clark a karjaiban vergődött. Mindenáron vissza akart menni szerelméért. Üvöltött, hadakozott, de az ezredes nem engedte.

– Tóth, zárja be! – adta parancsba, amikor a feléjük rohanó hordára tekintett.
A hadnagy helyére csapta a vaskos ajtót, amelyet ütések értek kívülről. Minden erejét össze kellett szednie, hogy helyén tartsa. Amúgy is gyöngyöző homlokán vaskosabb izzadtságcseppek jelentek meg, izmai kidagadtak az erőlködéstől.

– Menjenek, gyorsan! – kiáltott a többiekre. – Futás!
– Hallották, mozgás! – rántotta maga után Clarkot Krasinski.

Anika körbefordult, de hiába keresett kiutat. Felvillant előtte Stefan, Miles és az öccse, Hans arca, amint szeretett unokaöccseit védelmezte. A madarak hordája, amely megakadályozta, hogy a bajba került Hans és fiai segítségére siessen, majd Clark arca jelent meg.

Anika elhatározta, nem adja fel harc nélkül, és belelőtt a mozdulatlan tömegbe. Egymás után hulltak földre a Sikoltók, míg az MX-600 üresen nem kattant. A hadnagy kővé dermedt, majd a Sikoltókra tekintett. Meglendítette mordályát, és akkora erővel sújtott vele egy férfi fejére, hogy annak koponyája menten beszakadt. A következő felé suhintott, majd egy harmadikat is sikerült megütnie, mígnem valaki kitépte a puskát markából. Gravírozott pisztolyához folyamodott segítségért, de a tömeg elkapta őt, és lenyomta a földre.


Repedés futott végig a Tóth által tartott ajtón. A hadnagy nekitámasztotta lábát a fal kiszögellésének, de alig bírta állni a rohamot. Patakokban folyt homlokán az izzadtság, izmai egyetlen kötegként feszültek meg. Felderengtek előtte a régi, középiskolás évek még ezelőtt a horror előtt, amikor mindenki Toldinak csúfolta termete és ereje miatt.

Egyre hangosodó zúgás ütötte meg fülét kintről, ami egy zuhanó helikopter hangjához hasonlított. Amikor a hang már elviselhetetlenül hangosnak tűnt, engedelmeskedett ösztönének, otthagyta az ajtót, és távolabb szökkent gyors léptekkel. A Sikoltók majdnem betódultak az előtérbe, amikor a helikopter becsapódott az épület elé, és tovább csúszott tűzgolyóként. Maga alá gyalulta a bejáratot, a Sikoltókat, valamint kis híján Tóthot is, és besiklott a házba hangos robaj közepette. A hadnagy befogta mindkét fülét, és a fal mellé húzódott.

Mindenhol tűz lángolt, kivéve azon a parányi helyen, ahol Tóth hadnagy feküdt. A magyar az égre emelte tekintetét, keresztet vetett, és hálát adott az Úrnak. Feltápászkodott, és a lángoló roncsra pillantott. A tűz ropogott, de nem tudta elnyomni a lángtengeren átkelni képtelen Sikoltók hangját.
Tóth elemelte karját, lassan ökölbe zárta kézfejét középső ujja kivételével. Mélyen vallásosnak tekintette magát, de nem vetette meg a hasonló megnyilvánulásokat sem. Sarkon fordult, mint aki jól végezte dolgát, és a lépcsőház felé indult.

Egy Sikoltó vetette rá magát hátulról, aki átvészelte a becsapódást, de teste majdnem mindenhol lángolt. Földre vitte Tóthot. A hadnagy érezte a férfi bőrén tomboló tűz forróságát, fájdalmasan ordítani kezdett, miközben ellenfele belevájta égő hüvelykujját az ő szemüregébe. Felemelte a hadnagy fejét, majd a padlóhoz csapta újra és újra. Addig verte fejét a földbe, míg Tóth ki nem lehelte lelkét, majd ő is megadta magát a rajta tomboló lángnyelveknek.

Krasinski becsapta a lépcsőház ajtaját maga mögött, és kiékelte egy földön heverő fejszével. Tudta, nem tökéletes, de nyernek vele kis időt. Visszaterelt mindenkit a lakásba, és egy szekrényt tolt a bejárat elé DuBois közreműködésével. Clark térdre rogyott a szoba közepén, és próbálta feldolgozni, a Sikoltók mindenkit elvettek tőle. Nem láthatta Krasinski meggyötört arcát, aki ugyanilyen gondolatoktól szenvedett.

– És most mi lesz, ezredes? – tért a tárgyra DuBois.
Krasinski némán bámult maga elé, majd megtört hangon válaszolt.
– Egy lány, aki ellenáll a vírussal szemben, túl fontos, hogy itt hagyják, viszont ha a vezetőség megtudja, hogy nem immunis, nem csak őt írják le, hanem minket is.
– Uram? – DuBois csak tapogatózni mert.
– Idehívjuk a delta egységet, és azonnali kimentést kérünk. Megmondjuk, hogy megtaláltuk a lányt, de azt nem, hogy süketnéma. Túl fontosnak fogják találni, hogy itt hagyják, és vele együtt minket is kivisznek majd.

Hangja enyhén remegett. A megváltozott világrendben parancsmegtagadással vádolnák, agyonlövetnék egy ilyen húzásért, de most nem érdekelték a következmények.

– Gondolkodnom kell! – közölte röviden, majd bezárkózott a másik szobába.

DuBois végigtekintett az ott maradottakon, és summázta magában, mire jutottak eddig. Elvesztették Han feleségét, Anikát, majd Tóthot, Clark padlóra került.

– Bon sange! – bukott ki belőle, majd letette fegyvereit a kisasztalra, és ledobta magát a kanapéra Rose mellé.

Krasinski régi, kopott fotelben ült, és eddigi életén gondolkodott. Otthagyta legnagyobb szerelmét a katonaságért, majd kitört ez a rohadt apokalipszis, és azt hitte, mindennek vége. Utána megismerte Anikát, remélte, ismét boldog lehet, azt követően pedig elküldték a fertőzés központjába, hogy váltsa meg a világot, amiből kiábrándult.

– Bázis, itt Krasinski ezredes – szólt rádiójába –, azonnali kimenekítést kérünk! Ismétlem, azonnali kimenekítést kérünk. Megtaláltuk a célpontot, de zöld kettes lezuhant, vége.
A másodpercek ólomlábakon vánszorogtak a válaszig.
– Itt a bázis, halljuk Önt.
– Azonnali kimenekítést kérek, a légi út nem járható, vége.
– Indokolja, vége.
Az ezredes legszívesebben olyan magasra dugta volna fel a rádiót beszélőpartnerének, ahová még a nap sem süt.
– A körzet fertőzött állatoktól hemzseg, madaraktól. Egy helikopter nem tudna leszállni, vége.
Izgatottan várta, mit felelnek, lábával dobolni kezdett.
– Útnak indítjuk a delta osztagot egy páncélozott járművel. Hajnalra ott lesznek magukért, vége.
– Vettem, vége.

Bámult maga elé, majd felrúgta a dohányzóasztalt. A harci zónában bevetett egységek jól felszerelt tankokat használnak, amik szó szerint átmennek bármin, de Krasinski érezte, nagyon hosszú este elé néznek. Rá is gyújtott egy szál Malborora.

***

Clark a sarokból figyelte a kakukkos órát, miközben nyakláncát dörzsölgette ujja között. Anika utolsó tettén járt az esze, aki meg akarta menteni a szoba túlsó felében fekvő kislányt. Úgy döntött, befejezi Anika küldetését, biztonságba fogja juttatni ezt a szegény lányt.

Han felkelt, elárulta görbe orra sziluettje, amiről Clark kilométerekről is felismerné.

– Hova-hova, doktor?
– Beszélnem kell az ezredessel. Tudni akarom, mit tervez velünk.
– Nyugodjon meg, ki fogunk jutni.
Legkevésbé sem érdekelte Han vagy saját sorsa, csak Rose érdekelte.
– Jogom van tudni – válaszolta Han, és ezzel lezártnak tekintette a témát.

Benyitott kopogás nélkül a másik szobába, majd bezárta az ajtót. Az ezredes háttal ült neki, és a csillagokat bámulta.

– Hogyan tervez kijuttatni minket, ezredes?
– Már jönnek értünk – válaszolta az ablaknak. – Nyugodjon meg, hazaviszem.
– És mi lesz a lánnyal? Nem immunis, nincs semmi keresnivalója a bázison. De ezt nem mondta el a bázisnak, igaz?
Krasinski mélyen hallgatott. Úgy vélte, Hannak semmi köze a döntéseihez.
– Térjen a tárgyra!
– Amikor visszatérünk a bázisra, valószínűleg lelövik magát parancsmegtagadásért. Bevallom, az első sorban állnék, amikor ez megtörténik.
– Ezt egy percig sem kétlem. – Elmosolyodott.

Han izmai egyetlen kötegként feszültek meg, marka szorosabbá vált a DuBois mellől elemelt pisztolyon. Eldöntötte, végez az ezredessel, még ha minden idegszála küzd is a gyilkosság ellen.

– Nem fél a haláltól, ezredes?
– Nem. A halál mindenkiért eljön, a kérdés csak az, milyen emberek leszünk, amikor megtörténik.
– Akkor erre a kérdésre feleljen; milyen embernek érzi magát? Becsületesnek? Jónak?
Krasinski elgondolkodott, és lajstromba vette eddigi cselekedeteit.
– Jó ember vagyok, és jó katona. Teszem, amit kell, teljesítem a parancsot, de ne gondolja, hogy sosem bánok meg semmit. Sajnálom, Clarát.

Clara neve egyszerre hatott nyugtatólag Hanra, és szabadította el dühét. A férfi előrelépett, és keresztüllőtte a fotelt. A golyó kitörte az ablakot, a csörrenés hangosabbnak bizonyult, mint maga a lövés.

Clark pattant talpra elsőként, szabályosan berontott a szobába. Követte őt DuBois is, és Clarkhoz hasonlóan lefékezett. Han egyenesen rájuk mutatott a pisztollyal, keze úgy remegett, mint a kocsonya.

– Maradjanak ott, a kurva életbe! – szaladt ki száján, szemével az ajtót figyelte.
Tapasztalt katonákkal nézett farkasszemet, de tudta, ha tartja a pár lépés távolságot, akkor hamarabb lelőheti őket, mintsem elvegyék fegyverét.
– Félre onnan, gyerünk! – mutogatott pisztolyával.
Clark és DuBois az oldalsó falhoz léptek, porrá tudták volna sújtani tekintetükkel az árulót.
– Ezt nem ússza meg – jelentette ki Clark, miközben DuBois megnézte az ezredest.

Han igazat adott Clarknak. Ha kijut az épületből, a Sikoltók elkapják odakint, az erősítés pedig végez vele, ha kiderül, mit tett. El kellett tüntetnie a nyomokat, és okot kellett adnia a kimentésre.
Lassan kihátrált a szobából, és kulcsra zárta az ajtót. Kitámasztotta egy székkel is, mielőtt Clark kitörhetett volna.

Átkozta ezt a napot, romba dőlt az élete. A mélyen alvó Rose-ra nézett, biztosítékára, aki által meg fog megmenekülni. Az ezredes jelentette, megtalálták a lányt, értük fognak jönni, de csak őt találják Rose mellett. Amikor visszatér a bázisra, gondoskodik az osztag postumus kitüntetéséről az ő megmentésükért.

A szekrény eltolása közben megnyugtatta magát, szükségből cselekszik, majd kisietett a lakásból a mélyen alvó Rose-zal. Megtorpant a kiékelt ajtó előtt, és rájött, tud jobb célpontot adni a Sikoltóknak. A két katona biztosan nehéz falat lesz számukra, ellesznek velük egy ideig, és így Clark és DuBois sem követi őket. Két legyet egy csapásra!

Kirúgta a fejszét az ajtó alól, és tovább sietett.

Az ajtó nyikorogva nyílt résnyire, a sötét lépcsőházból vékony, megégett ujjak zárultak az ajtófélfára.

Clark és DuBois kitörtek a szobából, ripityára zúzták a zárat és a széket.

– Hova lettek?! – csattant fel Clark.
– Elvitte Rose-t!
Clark felkapta puskáját, amikor összerakta fejben, mire készül Han.
– Kapjuk el a rohadékot!

DuBois szaladt ki először, mert Clarkot megakasztotta egy ikrekről lógó kép. Kivette a keretből, és zsebre tette, hogy megmentse ezt az emléket Rose-nak. Követte DuBois-t, aki szinte kővé meredt a folyosó közepén. Tudta, most megszívták!

Sikoltók léptek ki a lépcsőházból, félelmetesnek tűntek, akár valami horrorfilmből előlépett zombisereg.

– És most? – kérdezte halkan a francia.

A Sikoltók feléjük fordultak, mint ugrásra kész vadállatok áldozataik felé. Clark közéjük vágott egy piros fényű jelzőfáklyát. A Sikoltók megrohamozták őket, miközben újabb társaik érkeztek. A gépfegyverek ropogása megrázta az épületet, a fertőzöttek sorban elhulltak. A Sikoltókat nem érdekelte a kialakuló hullahegy, egyszerűen átmásztak rajtuk. DuBois észrevette, amikor a Sikoltók megtámadták őket a kis utcában, szervezetten ütöttek rajtuk, és most mintha ismét csak agyatlan zombik lennének.

– Újra kell töltenem! – harsant fel Clark.

Kilökte az elhasznált tárat, majd helyére csapta a másikat. Célra szegezte a fegyvert, és ekkor minden elködösült előtte, teljesen lefagyott. Megpillantotta a lépcsőházból kisiető Anikát. Clark minden zsigerében érezte, a Sikoltók átváltoztatták, mégsem tudott végezni vele.

– Clark! – ismételte DuBois, mire sikerült magához térítenie társát. – Clark, vissza, vissza!

Behúzta társát a lakásba, miközben tovább lőtte a támadókat. Anika lebukott, és elbújt a hullák kupacában a lövések elől. A két férfi visszavonult a lakásba, miközben fertőzöttek kaptak utánuk. Kinyújtott karral, markolászó kézfejjel követték őket, és csak alig kétlépésnyire zárult be előttük az ajtó. Mindketten nekifeszültek az ajtónak bentről.

– A szekrényt! – kiáltotta DuBois.

Clark összekapta magát, és az ajtó elé tolta a robosztus bútordarabot. Hátrébb léptek a bejárattól, puskáikat a vadul remegő ruhásszekrényre szegezték. DuBois aggódott, meddig tart ki a barikád, míg Clark nem tudta kiverni fejéből Anika látványát. Már tudta, mit élt át Han. Pontosan ugyanúgy reménykedett, mint ahogy ő tette. Megtalálták Rose-t, már csak ki kellett jutniuk a veszélyzónából, és később találhatnak valami ellenszert Anikának.

– Meg kell találnunk Rose-t!
– Akkor előbb ki kell jutnunk innen! Bármilyen javaslatra nyitott vagyok!

A szekrény egyre csak rázkódott, a mögötte húzódó ajtó repedezni kezdett. A folyamatos zaj kiverte DuBois fejéből a gondolatot is, és a francia úgy döntött, lövésekkel nyugtatja le a kedélyeket. Fegyverét célra emelte, de Clark rácsapott a csőre.

– Ne! Anika is köztük van!
– Mi van?!
DuBois beleborzongott a gondolatba, és rájött, fél szemmel figyelnie kell Clarkra, nehogy hülyeséget csináljon.
– Rendben, akkor kijutás, igaz? Robbantsuk ki magunkat innen, vagy mi legyen?

Clark a hálószobába ment, és megkopogtatta a válaszfalat. Megboldogult építési vállalkozó apjától tudta, az ilyesmi falak olcsón kivitelezettek és elég véknyak.

A kopogás magas hangot ütött meg.

– Átmegyünk a szomszédba, majd a következőbe és a következőbe.
– És azt hogy gondoltad?
– Mennyi gránátod van? – fordult társa felé komoly arccal.

DuBois először azt hitte, viccel. Clark elmagyarázta tervét, miszerint bombát telepítenek az első válaszfalhoz, majd a többit átrobbantják gránátvetővel. Kis szerencsével a Sikoltók mögé kerülhetnek, és elfuthatnak.

– Nem vagy normális, te kurafi! – vágta fejéhez a francia, majd elmosolyodott, és munkához láttak.

A szekrény előrecsúszott pár centit, míg a mögötte lévő ajtó levált sarkairól. A kinti üvöltések felerősödtek, miközben DuBois élesítette a robbanószert.

– Kész vagy? – húzódott társa mellé.
– Rengessük meg a házat!

Karok nyúltak be az ajtón, és próbálták kifeszíteni.

A francia megnyomta a gombot, a robbanásból felszabaduló porfelhő végigsöpört a hálószobán, és elfedte Krasinskit. Clark iramodott neki elsőként, majd követte DuBois. A szomszéd hálószobába jutottak, majd a nagyszobába mentek. Clark kilőtte gránátját a puskacső alól, beküldte a másik hálószobába, és utat robbantott a következő lakásba.

Átléptek a lyukon, az ottani porfelhő teljesen belepte őket. Két kar nyúlt Clark felé, és megragadta nyakát. A Sikoltó fojtogatni kezdte a férfit, de DuBois gyorsan a helyzet magaslatára állt, arcon csapta a nőt puskatussal, mire ő elengedte Clark gigáját. Ezt a hadnagy három gyomorra leadott lövéssel nyugtázta.

DuBois a következő falra célzott, az MX-600 felmordult. Ezúttal a francia lépett át először. Remélte, nem várja hasonló fogadóbizottság a túloldalon.

A horda felborította a szekrényt, és besereglettek. Foguk kísértetiesen fénylett a sötétben. A fertőzöttek átnézték az egész lakást, míg Anika rá nem talált Krasinski holttestére. Odahajolt hozzá, és megnézte közelebbről, de fikarcnyi érzelmet sem váltott ki belőle a látvány.

Clark megragadta a kilincset.

– Kész vagy?
A francia köpött egyet oldalra a Sikoltóknak szánt fricskaként.
– Most vagy soha.

Clark kitárta az ajtót, DuBois felmérte a kiürült folyosót. Intett társának, hogy jöjjön. A hideg futkosott Clark hátán, hogy nem lőhet a tömegbe Anika miatt. Hátrálni kezdtek, le sem vették szemüket a morgásoktól hangos lakásról. Üvegdarabok roppantak DuBois lába alatt, és rögvest beléhasított a kérdés, hogyan lehet ilyen éles hallásuk ezeknek az átkozottaknak, mivel többen is kiléptek a folyosóra.

– Futás! – üvöltötte Clark, és rohanni kezdtek.

A Sikoltók a nyomukba eredtek. Clark átsodródott a túlsó falhoz a kanyarban, és végighorzsolta vállával a falat. Elméjét bilincsbe verte Rose megtalálása, a menekülés gondolata és Anika megmentése. Nem tudta, hogy pontosan abba az irányba haladtak, amerre Han vitte a kislányt.

Rose semmit sem vett észre az egészből, szeme ide-oda táncolt szemhéja alatt. Han megállt a folyosó közepén, majd feltűnt neki az egyik résnyire hagyott ajtó. Berohant a lakásba, és lefektette a kislányt a kanapéra. Kipillantott az ablakon, jó rálátása nyílt a parkra, ahová a mentőosztagot várta. Szabályosan zihált, miközben a két hátrahagyott katonára, a megölt ezredesre gondolt. Nem tudta, hogyan fog elszámolni tettével a későbbiekben.

Clark és DuBois megtorpantak a folyosó végén, és visszafordultak a Sikoltók felé. Egész tömegben hömpölyögtek feléjük, ami tettekre sarkallta DuBois-t, de Clark elkapta fegyverét.

– Nem teheted! Anika…
– Ha megölnek minket, akkor nem menthetsz meg senkit!
Clark megdöbbent, de rájött, társának igaza van.

DuBois a csőbe illesztette utolsó gránátját, kibiztosított, majd tüzelt. Robbanás tépte darabokra az első sorban futó Sikoltókat, a mögöttük jövőket ledöntötte lábukról, és az egész épületet megrázta. A francia önelégülten vigyorgott, miközben focilabdaként rúgott odébb egy felé gördülő fejet.

– Nézd! – szólt oda Clark.

Masszív fém gerenda nyúlt a szomszédos épület felé, alatta elektromos kábelek futottak. Számukra most egész hídnak tűnt, amin keresztül csak át kell sétálni a biztonságba.
– Gyere! – rántotta maga után DuBois-t Clark, de az nem mozdult.
– Nem mehetünk mindketten!
Clark hátán mintha jéghegy siklott volna le annak teljes súlyával és hidegségével.
– Mi bajod?!
– Nézd! – mutatott az éledező Sikoltókra. – Feltartom őket, te pedig megmented a kislányt! Mozgás!

Clark az ablak felé araszolt DuBois lökésétől. Megdöbbent társa önfeláldozásán, de teste minden tiltakozása ellenére kilépett a gerendára. Tekintete végigsiklott a tíz méteres pallón, és a szomszédos épületre szegeződött. Hangos morajlás hallatszott, ahogy az MX-600 ismét felmordult.

DuBois lekaszálta a támadók első sorát, akik hangos ordítás közepette rontottak rá, és ész nélkül rohantak a torkolattűz irányába. A fegyver üresen kattant, a férfi arcára jeges rémület ült ki. Elhajította puskáját, előrántotta kését, pisztolyát, és a fertőzöttekre üvöltött. Akkor sem adja könnyen magát!

– Gyertek, rohadékok!

Erős kéz kapta el DuBois vállát, a francia pedig csaknem összecsinálta magát a meglepetéstől. Clark megragadta, és kirántotta a párkányra. Erős lökést adott neki, és a gerenda közepére küldte.

– Mozgás!

DuBois hálásan tekintett vissza Clarkra, mialatt hálát adott az égnek ezért az alig harminc centi széles átkelőért. Clark az utolsó pillanatban indult el, amikor a Sikoltók utánakaptak. Ordítottak, kinyúltak az ablakon.

Két fertőzött a nyomukba eredt. Clark hátrapillantott, mikor egyikük a mélybe zuhant, míg a másik négykézláb kúszott utánuk, és közben újabb Sikoltók másztak ki.

DuBois belépett az ablakon, majd visszafordult Clarkhoz. Felmérte lehetőségei tárházát, majd odakiáltott.

– A fegyvert!

Clark azonnal odahajította az MX-et, ugyanis DuBois teljes bizalmát élvezte. A francia elkapta a puskát, a gerenda alatti falra szegezte, és ahogy megérkezett Clark, tüzet nyitott. Lyukacsosra lőtte a gerenda körüli részt, a fal megroppant. Lélegzetvisszafojtva figyelték, amint a tégla megadta magát a gerenda és a Sikoltók súlya alatt, majd azok a mélybe zuhantak.

– Miért jöttél vissza értem? – vonta kérdőre DuBois.
– Nem hagyott volna nyugtot a lelkiismeretem.

DuBois néma csendben figyelte Clarkot, azt követően mindketten elmosolyodtak.

Egy Sikoltó kapott feléjük az ablakon keresztül. Belekapaszkodott Clark felsőjébe, mire a férfiban még az ütő is megállt az ijedtségtől.
DuBois elkapta Clarkot, majd a mélybe rúgta a fertőzött férfit.

– Kvittek vagyunk – nyugtázta a francia, miközben Clark csak pihegett az ijedelemtől. – És most?
– Keressük meg Rose-t! Hogy állsz lőszerrel?
– Csak a pisztolyom maradt és a késem. Neked?
– Egy fél tár az MX-ben, egy gránát és a pisztoly. Szoros lesz.
– Nem ezt a szót használtam volna, de menjünk, próbáljuk meg!

Elindultak a hullákkal szegélyezett folyosón. DuBois nem bírta megállni, hogy meg ne nézze közelebbről egyiküket.

– Úgy látom, nem kell egyetemi diploma, hogy valaki rájöjjön arra, amire a mi nagyra becsült kutatóink rájöttek – mutatott a nő vattával bedugott fülére.

Azt már nem fejtette ki, a kutatóik kihangsúlyozták, hogy egy ilyen házilag készített füldugó milyen veszélyes. DuBois tisztán emlékezett az egyik eligazításra, ahol úgy jellemezték a módszert, mintha valaki orosz rulettet játszana egy hatlövetűvel, amibe öt golyót raktak.

– Menjünk tovább!

Han meghallotta a távoli, szinte sugdolózásnak tűnő hangokat. Zaklatottan tekintett körbe a szobán, idegesen tördelte ujjait, és rájött, egy fegyverrel nem sokra megy a két katona ellen. Még egyszer nem lesz szerencséje.

Rose kinyitotta szemét, és körbetekintett, majd lepattant a kanapéról. Ajkát néma sikolyra nyitotta, és hátrálni kezdett az őt csitító Hantól. Nekiütközött az éjjeliszekrénynek, és leverte az ott pihenő poharat hangos csattanás kíséretében.

Clark és DuBois összenéztek, majd gyorsítottak lépéseiken. Clark megfeledkezett arról a cseppet sem apró dologról, hogy a kislány süketnéma, és szólítgatni kezdte. Han megpróbálta bezárni az ajtót, de odaszorította a törmelékeket. Nem maradt érkezése elseperni, DuBois nekifeszült az ajtónak, és belökte. Azonnal fegyvert szegeztek egymásra, és ugyan Han kezében remegett a pisztoly, mégsem akarta megadni magát.

– Elég volt, azonnal tegye le a fegyvert! – törte meg hallgatását Clark.
– Csinálhatjuk gyorsan – helyeselt DuBois –, és csinálhatjuk lassan. Magán múlik, melyiket választja.
Han nagyot nyelt. Biztosra vette, ezek ketten golyót repítenek a fejébe. Kétségbeesésében fegyverét a sarokban álló Rose-re emelte.
– Mi a fenét művel?! – csattant fel Clark.
– Tegyék le a fegyvereiket, vagy megölöm, esküszöm, hogy megteszem!
Clarkék engedelmeskedtek, hamarosan fegyvertelenül álltak Han előtt, aki bátorságot merített fölényes helyzetéből.
– Mihez kezdjek magukkal? Úgy látom, nem akarnak elengedni, és nem akarnak meghalni sem.
– Könnyebb lett volna, ha a Sikoltók végeznek velünk, mert magának nincs mersze hozzá – szólt vissza DuBois.
Clark látta Hanon, pattanásig feszült idegrendszere kibiztosított gránáthoz tette hasonlatossá.
– És mégis mi a terve, Han? – vetette oda a kérdést, mielőtt eldurvulna a helyzet. – Minket megölnek a Sikoltók, maga pedig visszaviszi Rose-t, elmondja, milyen hősi halált haltunk, magát meg kitüntetik szegény lány megmentéséért, és hős lesz magából?
– Én már csak ki akarok jutni innen.
– Ha csak ennyi kell a boldogságához, akkor miért nem lövi fejbe magát? – feszült neki Hannak DuBois.
– Nem fogok saját kezűleg véget vetni az életemnek, nem vagyok az a fajta.
– Adja ide a pisztolyt, én szívesen megteszem magának ezt a szívességet.

DuBois gúnyos mosolya tettekre sarkallta Hant. A pisztoly a franciára irányult, Han ujja mozdult a ravaszon.

Egy Sikoltó lépett a helyiségbe, és kirántotta DuBois-t a folyosóra. Clark felfogni sem tudta, mi történt. Hannak csak annyi lélekjelenléte maradt, hogy a falhoz hátráljon. A vér meghűlt ereiben a gondolattól, a Sikoltók sarokba szorították őket a lakásban.

Clark az ajtóhoz sietett, de a Sikoltók ellökték őt. A fegyverek mellé esett, és azonnal felkapta pisztolyát. Két sikeres fejlövést vitt be a támadóknak felállás közben, majd az ablakhoz hátrált.
Han remegő keze egyszer sem húzta meg a ravaszt. A férfin eluralkodott a pánik, életösztöne üvölteni kezdett.

Clark elkapta Rose kezét, és maga mögé húzta. Várta, ki lép ki elsőként a tömegből, de a Sikoltók csak megálltak előttük félkör alakban, és csendben vártak. Clarknak kétsége sem fért hozzá, DuBois halott, és rá is ez a sors vár. Bármi is történik, életével fogja védelmezni a kislányt.

Rose keze kicsúszott az övéből, a lányka odébb oldalazott mellőle, közben végig őt figyelte. Tekintetéből megfoghatatlan harag sugárzott, mintha Clarkra akarná zúdítani. A férfi nem győzte kapkodni tekintetét Rose és a Sikoltók között. Ereiben jeges folyam kezdett áramlani, ahogy a lány a fertőzöttek mellé hátrált.

Anika lépett Rose mögé, és Clarkra tekintett vérben forgó szemmel, résnyire nyitott szájából sejtelmes, kék fény áramlott.

– Anika… – suttogta Clark halkan, és próbálta felfogni, miféle játékot űz vele az élet.
– Ő már velünk van – felelte átváltozott szerelme, de mintha nem is ő válaszolna.
Clark sosem hallott még értelmes szavakat egyetlen Sikoltótól sem, e percben mégis összeszedettnek tűntek.
– Mi ez az egész?
– Mi egyek vagyunk, eggyé váltunk, Anika már a mi részünk, és nem megyünk innen sehová.
– Mi az, hogy nem mentek?

Rádöbbent, minden sokkal kuszább, mint hitte. Rose irányította a Sikoltókat. Amikor a helikopterre akarták tenni, varjak támadtak rájuk, most Han miatt jöttek ide.

– Én vagyok a központjuk – válaszolta Rose Anikán keresztül. – Mindenki, aki átváltozik, hozzám tartozik.

Clark kiút után nézelődött az ablakon át, közben pedig összerakta, mi történhetett, amikor a meteor becsapódott Mexikó city mellé. Eddig is tudták, hogy az hozta a Földre ezt a fertőt, de nem sejtették, hogy valaki a forrás közelébe került, és a betegség hordozójává vált. Arra aztán végképp nem gondoltak, hogy a zombik egyetlen lényt képeznek.

– Mit akarsz? – fordult vissza Clark.
– Hogy mind a részeimmé váljatok. Anika már az enyém.

Clark erősen megszorította fegyverét. Tudta, Anika inkább meghalna, minthogy így létezzen.

A tömeg szétnyílt egy tagba szakadt férfi előtt, aki még a néhai Tóthnál is nagyobbnak tűnt, izmos karjai Herkuleshez tették hasonlatossá, míg ruhái leleplezték korábbi munkáját.

Megállt Rose mellett, higgadt tekintetét Clarkra szegezte.

Han próbálta összeszedni magát, miközben remegő kézzel célzott. Átfutott agyán, jobb lenne fejbe lőnie magát, mielőtt elkapják a Sikoltók.

Clark mindent egy lapra, azaz két lövésre tett fel, hogy megszabadítsa Anikát szenvedésétől. Szinte hallotta saját szíve reccsenését, amikor golyót repített a nő mellkasába. Következő mozdulatával Rose-ra célzott, ám amilyen nagynak tűnt az építőmunkás, pontosan olyan fürgén ugrott Rose elé. Felfogta a golyót, de épp csak megtántorodott.

A Sikoltók megindultak Clark felé, ő villámgyorsan kilépett az ablakon. Megcsúszott a párkányon, csaknem a mélybe zuhant, amikor egy utána nyúló fertőzött meglökte. Clark elkapta a csatornát, és mászni kezdett felfelé.

Han a sarokba szorult, és még mindig kocsonyát játszott. Már látta, Clark kihasználta az egyetlen menekülési utat, ő pedig itt ragadt. Ujja önkénytelenül megrándult, fegyvere pedig elsült. Lelőtt egy ablakon kimászó Sikoltót, majd pánikba esett, és addig tüzelt, míg a fegyver üresen nem kattant.

A fertőzöttek egyszerre fordultak Han felé, kísérteties mozgásuk belé fagyasztotta a vért. Kilépett a csoportból az építőmunkás, és elindult Han felé. A kutató csak egyféleképpen menekülhetett ebből a helyzetből, fegyverét halántékához emelte, és meghúzta a ravaszt. Tudta, hogy üres a fegyver, de remélte, Isten megkönyörül rajta. Újra és újra tüzelt, mindhiába.

Rose csendben figyelte az eseményeket, és csak annyira kellett koncentrálnia Han megölésére, mintha kisujját akarná mozdítani. Az építőmunkás elkapta a kutató homlokát, és belevágta fejét a mögötte lévő falba. Még Clark is hallotta a tompa puffanást odakint.

Rose az élettelen Hant figyelte, azt követően kifelé indult. Miközben elsétált a letépett karú, felszakított torkú DuBois mellett, egyetlen gondolattal utasította az építőmunkást Clark megölésére.

A csatornát rögzítő csavarok majdnem kiszakadtak a falból, amikor a két mexikói férfi felkapaszkodott a hadnagy után. Clark megijedt, hogy lezuhannak. Felnyúlt az ereszhez, üldözője azonban elkapta bokáját, és rángatni kezdte. A mélybe akarta vetni, de Clark kitépte lábát kezéből, és feljebb kúszott a cserepeken.

A Sikoltó előbukkant a csatorna mögül, de a hadnagy képen rúgta. Lesodorta az ereszről, és sikerült a másik üldözőt is elveszejtenie. Hátradőlt a tetőn, és felsóhajtott. Kivette a pisztolytárat, majd elhűlten méregette a csőben lapult utolsó golyót. Összegezte az eseményeket; elveszítette kedvesét, a csapatát, átverte egy idegen vírus irányította kislány.

Két vaskos kar törte át a cseréptetőt, majd átkarolta Clarkot, és berántotta a padlásra.

A hadnagy a földre zuhant. Azt hitte, tüdeje leszakadt helyéről, és próbált levegőért kapkodni, amikor valaki oldalba rúgta. Távolabb gurult, majd visszapillantott a rá vicsorgó építőmunkásra, aki a földre nyomta, fojtogatni kezdte.

Clark úgy érezte, satuba fogták torkát, kezével fegyver után matatott, de csak egy cserepet talált. Apró darabokra törte az építőmunkás fején, de ő csak megingott. Megrázta magát, majd kitépte a fülest a katona hallójáratából, és ökölbe szorította kezét. Sikolyra nyitotta száját, hogy megfertőzze Clarkot, de örökre elnémult, amikor Clark orrba vágta tenyere aljával, és feltolta az orrnyerget a robosztus alak agyába.

Az építőmunkás legördült róla, Clark pedig elolvasta a halott pasas zubbonyára írt nevet.

– Örültem, Carlos.

Lassan felült, és kifeszítette Carlos markát, de amikor sikerült, hideg verejték csorgott le homlokán.

A füles darabokra törött. Clark ráeszmélt, semmi sem védi a fertőző hangoktól. Percei meg vannak számlálva, hacsak nem talál ki valamit.

Beléhasított a felismerés, mekkora hibát vétett a lakásban. Ha nem Anikát lövi le, akkor már véget érhetett volna a rémálom. Ha Rose irányítja a Sikoltókat, akár egy agy a testet, akkor az ő halálával mind meghalhatnak.

Beleborzongott a gondolatba, hogy egy gyerek megölését vette megfontolásba, de Rose nem emberi gyerek többé. De hogyan kerülhetne közelebb hozzá, tömje be fülét ő is? Tanácstalanul dörzsölgette tarkóját, tekintete megakadt egy égbe meredő szögön.

Rose a tömeg elején haladt, mint egy valódi vezető, megannyi szemen keresztül látta a rájuk váró várost. Tudta, Clark életben van, mert látta Carlosszal folytatott küzdelmét. Úgy gondolta, Clark nem lenne olyan ostoba, hogy fellépjen ellene.

Az egyik Sikoltó fémes hangra lett figyelmes oldalról, Rose az ő szemén keresztül látta a feléjük guruló gázpalackot. Egy alak állt az utca közepén, akiben ráismert Clarkra. A férfi a tartályra célzott, majd lőtt.

Tűzgolyó csapott a magasba, a Sikoltók tömege ledőlt lábáról. Mind kiterültek, fülük zúgott, fejük majdnem szétszakadt a fájdalomtól, Rose pedig ezt hatványozottan érezte hozzájuk fűződő kapcsolata miatt. Gyermeki hangon sikított, vonaglott az utca közepén, szinte már szívbemarkoló látványt nyújtott.

Clark ellökte fegyverét, és közelebb sétált a letarolt tömeghez. Felharsant néhány sikoly a fertőzöttek felől, de nem gyakorolhattak hatást a hadnagy szeggel átlyukasztott dobhártyájára.

A férfi előhúzta háta mögül az "A" betűvel ellátott pisztolyt. Egy pillanatra megelevenedtek előtte gyerekei utolsó pillanatai. Ujja remegett a ravaszon, ismét a gyermeket látta Rose-ban, akit megmenthetnének. Nem érzett akkora erőt magában, hogy meghozza a végső döntést.

Rose felcsapta fejét, kéken izzó tekintetét Clarkra emelte, és a fegyver eldördült. A vírus okot adott Clarknak, hogy kötelességtudata felülkerekedjen.

A Sikoltók egyszerre kezdtek üvölteni fájdalmukban, egyik a másik után állt talpra. Clark a mellkasában érezte a rezgéseket. Valami még mindig életben tartotta a fertőzötteket.

A pisztoly üresen kattant, Clark lekapta hátáról puskáját, amit hamar kiürített. Hamarosan egy tucatnál is több ellenféllel találta magát szemben. Ökleit maga elé emelte. Ha már meg kell halnia, nem fogja könnyen adni magát.

Hangosodó morajlás hallatszott hátulról, Clark megpillantotta a kimentésükre érkezett páncélost. Kiemelkedett belőle egy izmos alak, és tüzet nyitott a Sikoltókra a gépágyúval. Clarknak épp annyi ideje maradt, hogy bevetődjön egy autó mellé, miközben a gépágyú a fertőzöttek közé tarolt. Mire a páncélos odaért Clark mellé, a kígyó tetkós férfi megtisztította a terepet.

Clark jól ismerte Benson ezredest, aki átsöpörte bagóját szája egyik sarkából a másikba.

– Mi az Isten történt itt?!

Clark is ezt szerette volna tudni leginkább. A sejtelem úgy kúszott elő agya legmélyebb zugából, mint rosszindulatú árnyék. Clark elővette a fényképet, és megvilágosodott, ennek a kígyónak két feje van. Az ikertestvérek mindent közösen csinálnak. Együtt alszanak, játszanak, vagy sétálgatnak egy fertőzést hordozó meteorit kráterében.

Előző oldal R. Harbinger
Vélemények a műről (eddig 4 db)