A tüskehegyi tábor

Fantasy / Novellák (793 katt) blackbeard
  2020.12.06.

(A "Halott föld" novella folytatása)

1121

Az alacsonyan hullámzó dombokon ágaskodó örökzöldek csúcsai alá merült a nap, hol aranysárgára, hol lilára festve a vékony, lassan úszó felhőket. A lándzsaként az égre meredő Tüskehegy lábánál többszáz fáklya és tábortűz jelezte a táborozó sereget.

Edward Lucard egy sziklán ült kísérete körében, fekete, izmos csataménjén, és az alattuk elhaladó sereg utolsó csapatairól az előttük magasodó hegyre emelte tekintetét. Esőillatot sodort feléjük az enyhe szél, majd körbejárta a hegy pengeéles szikláit. Edward arra gondolt, hogy a névválasztó sosem járt itt, és látta ezt a megtestesült istenséget, mert akkor a becsesebb Lándzsahegy nevet adományozta volna neki.

Edward alatt Báró felemelt fejjel feszített. A ló hátára a Marsall – mint legfőbb hadúr – címét jelképező, mélyvörös palást omlott. Vállig érő, világosbarna haját lágyan lökdöste a szellő. Mélyet szippantott a friss levegőbe, és röviden hátrapillantott a vállpáncélja fölött.

– Roulant, menjen le a táborba és rendezze őket fegyvernem szerint! – szólt a parancsnokhelyettesnek.

Roulant Lanclet Thomlin megtermett campaghiai volt, aki Edward helyetteseként szolgált a frissen alakult seregben. Hosszú, barna haját díszes fejpánt fogta le, mellig érő, göndör szakállát összeborzolta a szél. Sötétkék köpenyét maga mellé szorítva bólintott Edward felé és megfordítva lovát levágtatott a szikláról.

Hamarosan a hátvédként hátramaradt törp lovasság is betért a táborba, és görbeszarvú hegyikecskéiket – amelyeket hátasnak használtak – kikötözték és nekiláttak az abrakolásuknak.

Igencsak vegyes sereg volt ez. Az emberek mind a négy királyságának egyesített, expedíciós seregében szolgáltak zsoldosok, önkéntesek, Syrasil harcos papjai, fegyverforgató Rendek, déli félszerzet erimek és az emberek közé vegyült törpök is.

Az előző esztendő telén Egelloba befutott követ Celebria urától, Evrik császártól érkezett. Evrik sosem kért volna segítséget, ha nem lett volna rá nyomós és kellően sürgető oka. A baj nagy volt és nem tűrt halasztást, előhozakodott a Liga – ember-törp-kobold szövetség – törvényeivel és kellően barátságos hangnemben kért minél hamarabbi segítséget az észak-celebriában kitört vallási csatározáshoz.

Az Egelloban megtartott tanácskozásokon joggal tette fel a kérdést Camphagia királya, hogy egy ily hatalmas birodalom, mint a koboldé, miért is szorul hirtelen segítségre és ráadásul egy egész seregre. Egello királya válaszul felvilágosította a jelenlévőket, hogy a koboldok emberemlékezet óta hadban állnak a szomszédos trollokkal, és éppen marad erejük egybetartani a több tucat fajból álló birodalmat. A vita hosszadalmasan folyt, Egello város palotája három napig zengett az egymást meggyőzni próbáló királyoktól, de végül megszületett a döntés egy közös sereg felállításáról.

– Ki sem állhat téged ez a szarházi – hajolt közelebb Lem Edwardhoz.

Lambin Wymund, akit a barátai egyszerűen Lemként ismertek, a legmagasabb egelloi volt a világon, és ehhez méltón megtermett csatalovának oldalához szorította a sereg saját zászlóját. A lila hátteret a királyok közösen választották meg, ezután Syrasil harcos papja – aki maga is a sereggel tartott – felfestette rá csillogó aranyszínnel az örvénylő tekintetű szemet körbe ölelő napot. Néhány villámszerű, háromszög és kör alakú rúnával erősítette meg, majd a zászló két szélére egy-egy vörös csík is felkerült. Ez jelképezte a sereg érinthetetlenségét, azonnali ítélethez való jogát. A vörös csík szentté emelte hordozóját, és aki alatta harcolt. Ha bárki ellenszegült, vagy akadályozta ezt a szentséget viselőt, annak azonnali halál volt a büntetése.

– Ezt miből gondolod? – kérdezte anélkül, hogy barátjára és zászlóhordozójára nézett volna.

Lem végignézett Edwardon, és durván beletúrt sűrű, hófehér hajába, végighúzta ujját a jobb szemén lévő bőrfedőn. Bozontos, sörtől és pipától sárguló szakállát vakargatva közelebb léptetett lovával Edwardhoz.

– Egykor én is így néztem rád – megköszörülte a torkát Lem. – Hasonló helyzetben. Valami gond van, Ed. Mondd el!
Edward zárkózottsága szokatlan volt, de Lem hamarosan megértette kimondott szavak nélkül is.
– Hiszen még csak pár napja jöttünk el – mondta Lem. – Ma este rád fér egy flaska bor és szemrevaló cafka az ellátmányos karavánból.
– Éppen ez az, Lem – mondta Edward, megfordította lovát és elindult lefelé a szikláról. – Még csak most hagytam el Wiktort és előre tekintve az időben csak a hiányát látom bizonyosnak. Mikor térhetünk haza erről a vállalkozásról, Lem? Legjobb esetben is egy vagy két esztendő.
– Ne aggódj a fiad miatt! Mennyi idős is most? Négy éves – mondta Lem, és Edward után vezette lovát, a fegyveres kíséret pedig utánuk indult. – Mire két év múlva hazatérsz, Gordon nagybácsija megismerteti vele az ital és a gyönyör szépségeit, és megtanítja neki, hogy ez a kettő dolog főleg egyben jó!
– Túlértékeled egy hat éves képességeit az ágyban – mondta Edward.
– Én hét évesen már láncot fűztem az utcalányokból a dorongomra – mondta vigyorogva Lem. – A te vérvonalad jobb, mint az enyém! Miért ne kezdhetné korábban?
– Egyszer valaki nyakon csíp a túlzó hazugságaid miatt – nevetett Edward és megveregette Lem lemezpáncélos vállát.

Egy kedves, baráti mosollyal köszönte meg barátjának, hogy kizökkentette a rosszkedvéből. A nap teljesen alábukott, és a lovak patái alatt lévő sziklák fekete árnyékba burkolóztak, míg a felhők sötétkékre változtak s lassan tovább úsztak, hogy eltűnve a horizonton helyet adjanak a csillagoknak.


2.

Ahogy a bíborvörös sátorhoz értek, amely méretében és küllemében is kitűnt a többi közül, Edward és Lem látták, hogy minden elő lett készítve kényelmes éjjeli alvásukhoz. A tábortűz körül vaskos farönkök álltak ülőalkalmatosság gyanánt, csak a külön Edwardnak elhozott, megmunkált faszék tűnt ki. A tűz fölött illatozó hús sercegett, amit egy könnyűbőrvértes erim forgatott. Lem leugrott lováról, és odébb lökte a fiút, hogy a húshoz férjen.

– Az a parancsnoké! – kiáltott a roborsztus harcosra az erim.
Lem csámcsogását megszakítva röviden rávicsorgott, majd leült az egyik rönkre, úgy folytatta az evést.
– Briq, gyere! – intett az erimnek Edward. – Vidd és etesd meg Bárót! Aztán pihenhetsz pár órát. Hajnalban a sátram előtt kell őrt állnod.
Briq megfogta Báró kantárját, és miután Edward leszállt róla, elindult vele a vörös sátor mögé, ahol a szalma várta a lovat.
– Várj csak, kölyök! – állt fel Lem és eldobva a lerágott csontot, kicsatolta kétkezes pallosát tartó övét és Briq felé tartotta a fegyvert. – Ezt is olajozd meg!

Briq nem mozdult. Lem haragosan közelebb lépett hozzá, és a fiú karjába nyomta a pallost, aminek súlyától a fegyverhordozó majdnem eldőlt. Amint Lem visszafordult, hogy újabb húsdarabot szakítson a tűz fölül, Briq a földre dobta a fegyvert.

– Nem téged szolgállak, csináld magad!

Lem elképzelni sem tudta, hogyan merészel egy félszerzet fegyverhordozó így beszélni egy hatalmasra nőt, veterán katonával. Fejét elöntötte a düh és visszakézből úgy arcon vágta, hogy Briq felborult és kétlépésnyit csúszott a köves talajon.

– Lem!
Edward felpattant és szúrós, jégkék tekintetéből ki lehetett olvasni a ki nem mondott szavakat.
– Menj! – intett Briqnek, amint az felállt, orráról vért törölgetve.
Edward felvette a pallost és odanyújtotta Lemnek, aki visszacsatolta övére és tört magának még egy húsdarabot.
– Próbálom erősíteni ezt a fiút, testileg-lelkileg… - mondta Edward.
– Én is azt teszem – csámcsogva fröcsögte Lem. – Biztosan tüzel az arcán az a vörös folt. Még néhány ilyen és meg sem érzi.
Lem felnevetett, de Edward arca még csak mosolyra sem rezdült.
– Próbálod elviccelni, de ez a fiú egészen Mohstromonból jött önkéntesként. Miféle példát mutatunk neki?
– Túlcsavarod – mondta Lem. – Csak egy félszerzet kölyök. Közel húsz esztendős, de a mellkasomig sem ér. Mit vársz tőle? Harcos sosem lesz, talán íjász valamelyik helyőrségben.
– Az nem az én dolgom – mondta Edward és ő is szakított a húsból, ami lassan elfogyott. – Még csak pár napja szolgál engem, és a következő egy-két évben szükségem lesz rá. A pofonjaidtól és az ugráltatásodtól nem keményebb lesz, hanem megszökik, mielőtt elérnénk Celebria határát.

Lem lemondóan legyintett, aztán egy ideig csendben ettek, körülöttük a tábor még mindig nyüzsgött. A távolból énekszó és lant hangja szűrődött feléjük. Lem jó adag sörrel öblítette a húst egy méretes vizestömlőből, amit a lova oldalán hordott, hogy mindig kéznél legyen. Elővette pipáját és elnyúlva a földön egyetlen szemével a tüzet fürkészte.

– Hogyan fogsz tudni egyben tartani egy ennyire tarka sereget? – kérdezte elgondolkodva.

Edward lerágta az utolsó húsdarabot és a csontot beledobta a tűzbe. Felnézett a csillagokra, amikből egyre több fénylett fel, ahogy a nap utolsó sugarai is eltűntek, majd egy mély sóhaj után Lemre nézett.

– Majd te segítesz benne – mondta mosolyogva.
Lem egy ágat dobott a tűzbe. Ahogy megszívta, pipájának füstje összekeveredett a tábortüzével.
– Eleinte nem lesz gond, büntetésekkel kordában lehet tartani őket – mondta Lem. – De az út nagyon hosszú. Csak mire odaérünk, lehet egy hónap, vagy még több. Addig valahogy elleszünk, amíg Evrik császár és az ellátmányos nő… Hogyan is hívják?
– Iwette – mondta Edward.
– Iwette Eleanor Libbe – jutott eszébe Lemnek. – Micsoda fehérnép! Szóval, amíg ellátnak minket, de lesznek időszakok, amikor nem jut elég étel, vagy betör a tél. Szolgáltam már nagyobb seregben, de azok egy nép, egy országból valók voltak és ezért nagyobb volt az összetartás.

Edward magában emésztette a hallottakat, de nem szólt semmit. Lem kortyolt a söröstömlőből és ismét megszívta a pipát.

– Először az önkéntesek fognak lelépni, de őket halállal nem büntetheted. Nagyon rosszul venné ki magát és lesznek, mindig lesznek elégedetlenek. Ha azok csoportosulnak, na, attól rosszabb nincs.
– Erre vonatkozóan nincs tervem, bevallom – mondta Edward. – Mindig az adott helyzetre fogok lépni, a körülményeket figyelembe véve.
– Engedelmeddel, én létrehoznék egy tábori őrséget… - kezdte Lem, de két közeledő alak páncéljának csörgése magára vonta a figyelmüket.

Edward felismerte Roulantot, a parancsnokhelyettesét arcán a savanyú egyhangúsággal, amit megszokott tőle. Mellette míves, szegecselt bőrpáncélban lépdelt egy törp. Ezek a minták és díszek, gyűrűk a fonott szakállban, nem voltak jellemzőek az emberek között élő törpökre. Felismerte, csak is dweeroni lehetett.

– Ezt a témát később folytatjuk – mondta Edward Lemnek és felállt a faszékről.
– Trollpöröly Doumrak Dweeronból – jelentett Roulant.
– Üdvözöllek Doumrak! – lépett előre Edward és enyhén meghajolt.
– Üdvözöllek Edward Marsall! – nyújtott kezet a törp.
– Trollpöröly? – kérdezte Lem és feltápászkodott, Doumrak alig ért mellkasának aljáig. – Milyen családnév? Akkora pöröllyel rendelkeztek, mint egy troll lába?
– Családom ősidők óta a leghatalmasabb és legjobb minőségű kalapáccsal látja el a hadsereget – válaszolta Doumrak. – De a te feltételezésed sem áll messze az igazságtól!

Lem és a törp összemosolyogtak. Lem arra gondolt, hogyha ez a törp szereti a sört, akkor új barátra tett szert.

– Sereged megerősítésére érkeztünk, uram – mondta Edwardnak Doumrak. – Húsz Skorpió a vontató lovakkal és kezelőcsapattal, mellette kétszáz fős műszaki csapat. Gyakorlatunk van robbantóalagút, hajítógép és faltörőkos készítésében, illetve hidat is fel tudunk húzni igen rövid idő alatt.
– Ez hát Dweeron hozzájárulása az ügyhöz – mondta Edward megpróbálva rejteni csalódottságát.
Doumrak büszkén bólintott.
– Skorpió? – kérdezte Lem. – Ugye, nem valami óriási rovarról van szó?
– Meg kívánjátok tekinteni? – kérdezte Doumrak.
– Hogy a titánok farára ne? – vágta rá Lem, mielőtt Edward válaszolhatott volna.

Mind a négyen megindultak a tábor széle felé, ahol a törp egység már majdnem teljesen bevonult és nekilátott a sátrainak felhúzásához. A Skorpiók már lerakva álltak két sorban, a kosokat már kifogták előlük, hogy megetessék. Lem álla leesett, Edward elismerően járta körbe a legközelebb álló szerkezetet. Kissé ütött-kopott volt, a szegecsek és csavarok fejein látszott a sok karbantartás.

– Hogyan működik? – kérdezte Edward.
– Akár egy íj, uram – mondta Doumrak. – Ezzel a forgókarral húzzuk fel az ideget, aztán a sínre helyezzük a lövedéket és célzás után csak rá kell ütni a kioldóra – mutatta körbe.
– És ez lenne a lövedék? – kérdezte Lem egy megrakott szekér mellett állva.

Doumrak mellé lépett, lerántotta a takarót a rakományról és feltárultak a félelmetes fegyver, nyílra hasonlító lövedékei. Edward végig húzta tenyerét a négyélű hegyen, Lem pedig kiemelt egyet és maga mellé állította. A felállított lövedék a szeme vonaláig felért.

– A rohadt éltbe, ezzel hatalmas pusztítást lehet végezni – füttyentett Lem.
Roulant a szekér előtt állva méregette a szekér tartalmát, de kifejezéstelen arcáról nem lehetett leolvasni gondolatait.
– Bizonyosan használták már – mondta Edward. – Mik a tapasztalatok?
– Valóban. Igen jó hasznát vettük a csatatereken – mondta büszkén Doumrak. – A dürdáni orkok fejetlen rohamai közben, akkor volt hatásos, amikor jobban összetömörültek, olyankor egyetlen lövedék egy tucatot is leterített. Az egyik kőmezei csatában két sorlövést adtunk le, mire megfutamodtak a dürdániak. Csontokat tört, lábakat és karokat vágott le, igazi véres folyosót vágott közéjük egy-egy lövés. A fekete-orkok nehézpáncélzata már jobban megfogja, ott az első sorokban okozott pusztítást. A nagytestű szörnyetegek ellen is tökéletes, trollokra vadásztunk velük igen nagy sikerrel.
– Félelmetes – ámuldozott félrészegen Lem. – Nagyon tetszik!
– Egyél-igyál velünk ma este, Doumrak uram – mondta Edward. – Meghallgatnék néhány történetet rólad és a Skorpióidról.
– Ez a beszéd, igyunk! – indult meg Lem, miután visszadobta a lövedéket a szekérre.

Előző oldal blackbeard
Vélemények a műről (eddig 1 db)