XI.LFP. Űrhalál - Víz

A jövő útjai / Novellák (166 katt) Petya
  2021.04.17.

Nevezés a XI. Lidércfény pályázatra

A férfi nézte, hogyan emelkedik és süllyed a gyermek mellkasa. Aludt. Hosszú sírás és szenvedés árán mély álomba zuhant. A nő simogatta a homlokát és szipogott. Nem volt, hova vinniük a fiút. A kórházak megteltek a hozzá hasonló esetekkel. Hallani híreket, miszerint tehetetlenek az orvosok a betegséggel szemben. Túl hirtelen érkezett és felkészületlen volt az egészségügy. De ugyan ki készíthette volna fel erre a járványra? A csapvizet elzárták hetek óta. Kimutatták belőle a kórt. Nem pusztítja el semmilyen hagyományos fertőtlenítőszer, se a forralás. A vizet heti egy alkalommal teherautón hozták, palackozva. Az esővíz gyűjtését is tiltották, nem biztonságos meginni.

– Ma hozzák – mondta a férfi –, lemegyek érte én.

A nő beleegyezően bólintott, majd megigazította a takarót a gyermeken. A fiú felnyögött álmában, az anya hozzábújt. A férfi felöltözött. Hidegek a nappalok, az éjszakák pedig annál is fagyosabbak. A sor minden alkalommal órákig tart. A fejadag rendkívül kevés. Naponta fél liter jut egy személyre. Ki tudja meddig. Állítólag a már felhalmozott palackozott vizeket osztják. Vajon meddig tartanak a készletek?

Felhúzta a cipőjét és a kabátját. Kitapogatta zsebében a kést. Végszükség esetére. A kés mit sem ér a fegyveres katonákkal szemben, de nem is tőlük tartott. Az útonállókat elriaszthatta vele. Kijárási tilalom volt érvényben, a fagyasztóban felhalmozva állt az étel. Senki sem akart élelmet rabolni. Még. De ha így folytatódik tovább, arra is sor kerülhet. Egyszer megtámadtak valakit a házban. Hazafele a vízosztásról. Akkor döntött a kés mellett. Nem kockáztathatta meg, hogy kirabolják.

Szomjas volt. Mostanában mindig érezte. Mindenki érezte. Szerencse, hogy közeleg a tél. Bele se mert gondolni, mi lesz az enyhe időszakban. Azzal nyugtatta magát, hogy addigra majd vége. De tényleg vége lesz? A nyarat nem fogják kibírni így. Táskáját vállán átdobva kilépett a folyosóra, halkan bezárta maga mögött az ajtót. Volt áram a házban, máskülönben szüksége lenne gyertyákra. A minap eszébe jutott, be kéne szerezni párat a biztonság kedvéért. De az árak megugrottak. A pofátlanságtól pedig a vérnyomása szökött az égbe, az árust pedig faképnél hagyta. Megbánta azóta. A pénz lassan teljesen értéktelenné válik. Látott már embereket vízzel fizetni. Egy deci, két deci, kinek mennyi bőr van a képén, vagy kinek mennyire van valamire szüksége. De a víznél senkinek nem lehet jobban szüksége semmire. A vizet sosem használná fizetőeszközként.

A liftet lekapcsolták, minden emeleten kiragasztottak egy figyelmeztetést, senki ne használja. Nincs kapacitás az esetleges meghibásodás esetén történő kimentésre. Lefele menet a lépcsőn két beszélgetőbe futott. Fél füllel hallotta, miről beszélnek. Idegenek, ufók, invázió, mondta az egyik. Vegyi támadás, Kína, Oroszország, Amerika, mondta a másik. A férfi köszönt nekik, szomszédok, megismerte őket. Egyikük érdeklődött, hogyan bírják. A férfi bevallotta, nehezen. Úgy tudják, a tizediken él egy idős hölgy egyedül. Nem tud lemenni vízért, fel kell vinni hozzá. Legutóbb egyikük vitte fel neki, de mióta történt a rablás... A neje ki akarta tekerni a nyakát, mikor elmondta neki. De mit tudott volna tenni? Hagyta volna szomjan halni? A neje szerint neki már úgyis mindegy. A néni viszont olyan hálás volt. A spórolt pénzét ajánlotta fel. De nem fogadta el.

A férfi felajánlkozott, maga sem tudta miért, mire a szomszéd átnyújtotta neki a néni papírjait. Csak papírok ellenében lehetett kiváltani a vizet. Továbbment volna, hogy jó helyet kapjon, de még nem állt sor, tájékoztatták. A katonák nem engednek ki senkit. Addig pedig jobb a fűtött lépcsőházban. Mások is jöttek. A férfi úgy döntött, a bejárathoz áll. Ha kiengedik őket, így előre kerülhet.

Megjelentek a teherautók. Az egyikről katonák ugráltak le. Felnyitották a ponyvákat. A raktérben hegyekben álltak a műanyag palackok. Más lépcsőházakban is felsorakoztak az emberek. Három katona a túloldali bejárathoz lépett. Egyikük intett, jöhetnek kifelé. Sorban lázat mértek mindenkinél. Az egyik autó előtt felgyűlt az első tömeg. Mindenkinél volt táska, abba pakolták a kézhez kapott vizeket. A férfi ismét az órájára nézett. Mögötte panaszkodtak: miért nem őket engedik oda elsőként?! Más nyugalomra intett, mindenki sorra kerül. A katonák megvárták, amíg mindenki visszatért a lépcsőházba. A férfi mögött fellélegeztek. Végre ők következnek. Elfojtott köhécselések hangzottak fel, ahogy sorba rendeződtek. A katonák valóban megálltak a bejárat előtt. Intettek nekik. A férfi lépett ki elsőként. A katona köszönés nélkül a homlokához emelte a testhőmérőt. Tovább intette, mire szaporára fogta lépteit. Mögötte kiállítottak valakit a sorból.

– Maga utoljára! – utasították.

Már közel járt a vízhez. Felszólításra előkészítette a dokumentumokat. Négy palackkal osztottak neki. Hamar a táskájába rejtette.

– Ne tartsa fel a sort! – terelték odébb és már került is sorra a következő.

Egy posztoló fegyveres az árkádok felé terelte a sort.

– Kijárási tilalom van, aki végzett, menjen haza! – Sorban visszatereltek mindenkit a lépcsőházba, aztán nyitották a következőt.
– Egészen gyorsan ment – jegyezte meg elégedetten egy szemüveges lakó talán az ötödikről. – Nincs szüksége valamire? – kérdezte a férfitől.
– Van gyertyája?
– Hogyne volna!
– Mennyiért? – kérdezte a férfi, előre felkészítve magát a nyugtalanító válaszra.
– Részletekről majd fent – súgta a szemüveges.

Felsétáltak a lakásába. Odabent viszonylagos rend uralkodott. Arra kérte a férfit, várjon a nappaliban. Amíg várt, kinézett az ablakon. A redőnyök azonban le voltak húzva, csak a saját tükörképét látta az üvegben. A szemüveges visszatért a gyertyákkal.

– Egész csomagban is eladó, de darabonként is vihető.
– Mennyiért? – kérdezte a férfi megint. De a szemüveges minden határon túlment a válasszal. Vizet kért a gyertyáért cserébe. Még mit nem! A férfi szedelőzködött és dühösen elhagyta a lakást. Nem fog belemenni soha. A víz mindennél fontosabb.

Miután lepakolt a lakásban, felvitte a néni részét a tizedikre. Út közben csak néhány emberbe botlott, de senki sem tartóztatta fel. A néni nagyon hálás volt a segítségért, a könnyeivel küszködött. Elhallgatta egy darabig, de aztán haza kellett mennie. Otthon kivett egy vizet a táskából és bement a szobába. A nő elaludt a fiú mellett, de jöttére felemelte a fejét. A férfi lecsavarta a kupakot, és átnyújtotta a palackot. A nő óvatos mozdulattal ivott egy kortyot, majd visszaadta. A férfi is ivott, de csak egy fél kortyot. Elmesélte a nőnek a szemüveges ajánlatát az ötödikről. A tizediken lévő idős hölgyről nem beszélt. A nő fáradtan sóhajtott. Minden csak egyre rosszabb lesz. Ha gyertyáért nem is, de gyógyszerért muszáj lesz adni vizet.

– Azt már nem! – erősködött a férfi.
A nő csitította, de már későn. A fiú kinyitotta a szemét.
– Szomjas vagyok – nyöszörögte.
A nő megitatta. Majdnem az egész üveg elfogyott.
– Fáj – panaszolta kiszáradt ajkai közt. – Nagyon.
– Mid fáj? – simogatta az anyja.
– A fejem.
– Meleg a homloka – nézett a férfira a nő. – Gyógyszer kell neki. Muszáj.

A férfi elszívott egy cigarettát a folyosón. Rajta kívül nem tartózkodott ott senki. Végiggondolta, nincs más út. Bele kell mennie. A cigarettától még szomjasabb lett. Az ötödiken bekopogott. A szemüveges ajtót nyitott, de elutasító volt.

– Már elvitték a gyertyát, lemaradt róla!
– Gyógyszer kell! Adok érte vizet is!

A szemüveges erre beengedte. Erős gyógyszert hozott.

– Sok folyadékkal kell bevenni. Ha nem múlik tőle a betegség, abba kell hagyni rövid időn belül – hadarta. Fél litert kért érte cserébe.

A férfi odaadta. A szemüveges ellenőrizte a palackot. Bontatlan volt.

– Jó lesz – egyezett bele az üzletbe. Felajánlott nőt is csupán egy literért egy órára, de a férfi hallani sem akart ilyesmiről. A szemüvegest hiába kérdezte, nem tudta megmondani meddig tart még a járvány. – Azt senki sem tudhatja – csukta be a férfi után az ajtót.

A fiú állapota csillapodott a gyógyszertől, azonban továbbra is ágyban maradt. Egy hét múlva ismét vízosztás következett. Addigra a férfi többször is meglátogatta a tizediken élő idős hölgyet. A vízosztást megelőző este ismét felment hozzá. Hiába kopogott, a hölgy nem válaszolt. Legnagyobb megdöbbenésére az ajtót nyitva találta. Odabent csend volt és sötét. A férfi lámpát gyújtott. Az ágyban ott feküdt a hölgy. Meghalt. Az asztalon boríték hevert. Felbontotta. A hölgy köszönetet mondott, hogy segített rajta. De ez a világ nem való gyönge embereknek, mint ő. Átfutott az agyán a gondolat, átkutatja a lakást. Gyűlölte magát a gondolatért, de nem szalaszthatta el a lehetőséget. Talált is egy működő zseblámpát. Meg vizet is. A pénzt ott hagyta. Nem volt rá többé szükség. A papírokat viszont megtartotta.

Már engedték az embereket, mire másnap elindult. Csak a sor végére ért oda. Egészen átfázott, mire a vízhez jutott. A lépcsőházban megpihenve belebotlott egy nőbe. Fiatal volt és igéző szemeivel a férfi szívéig hatolt. Sosem látta.

– Mit csinál? – kérdezte a nő halkan.
– Semmit – futott ki a férfi száján hirtelen.
– Van kedve?
– Nem, köszönöm. Nem lehet, várnak.
– Adna egy kis gyógyszert, kérem? A lányom megbetegedett.

A férfinak eszébe jutott milyen, ha beteg az ember gyereke. Beleegyezett. A nő megköszönte. A nyolcadikon várja.

– Soká' tartott – panaszkodott a nő, mikor a férfi hazaért.
– Hosszú volt a sor. Még el kell intéznem valamit.
– Csináltam vacsorát, most meleg.
– Nem várhat, később eszem.

A maradék gyógyszert magához vette és elindult a nyolcadikra. A lépcsőházban többen is várakoztak. Zsebre tett kézzel haladt, szorítva a kést, meg a gyógyszert.

– Nem kell valami? – kérdezték, de a férfi csak a fejét rázta.

Ekkor föntről is jöttek. A férfit a lépcsőfordulóba szorították. Egyikük kést rántott.

– Vedd ki a kezed! – utasította a késes. A férfi a falhoz hátrált és előrántotta a sajátját. – Dobd el, vagy meghalsz! Dobd el, bazdmeg! – üvöltötte, de a férfi nem engedelmeskedett.

Lövés dördült az alsó szinten. A támadók eliszkoltak. Átrohantak a másik lépcsőházba. Ketten igyekeztek felfelé. A férfi a falhoz lapulva várta őket.

– Merre mentek? – kérdezték pisztollyal a kezükben. A férfi felfele mutatott. A keresztfolyosó felé. – Szerencséje volt. Legutóbb későn érkeztünk. Nem lehetünk ott mindenhol. Kevesen vagyunk, se rendőr, se katona nem foglalkozik többet az állampolgárral. Feltéve, hogy működik még az állam. A másodikon van a központunk. 21-es lakás. Ha csatlakozna, jelentkezzen ott! Hasznát vennénk – azzal elsiettek. A férfi is, de ő a nyolcadikra.

Az ajtó mögött holtra vált arc fogadta. A szemei így is megigézték.

– Lövést hallottam, jól van?
– Jól. Itt a gyógyszer.
– Köszönöm. Már megy is?
– Muszáj rágyújtanom. Lakásban nem lehet.
– Itt rágyújthat. Abban a szobában – mutatott a legközelebbire.

A férfi leült a bőrkanapéra és rágyújtott. Megremegett. Most fogta fel, mi történt pontosan. Meg is ölhették volna. Vajon kik ezek az önjelölt seriffek a 21-esben, akiknek az életét köszönheti? Seriffek... Ez már a vadnyugat. A nő visszatért. Egy kis pohár vizet hozott hálája jeléül. A férfi nem utasította el. Apránként kortyolta. Milyen édes, azelőtt sosem érezte. Nem tulajdonított fontos szerepet a víznek soha.

– Hogy van a lány?
– Rosszul – válaszolt a nő.
– Csapvizet ivott?
– Nem. Meghűlhetett. Remélem, a gyógyszer segít.
– Nekünk segített a gyereken.
– Örülök, hogy jól vannak. A felesége és a gyereke.
– Nem a feleségem – nyomta el a csikket a férfi –, és nem az én gyerekem.

Whiskey-vel kínálta, meg cigarettával. Egy része ellenkezett, de a zöld szempárnak nem tudott ellenállni. Sokat beszélgettek. A neve túlságosan szürkén hatott. Magában Zöldnek nevezte. A kanapén ültek. Egészen közel egymáshoz.

– Jó végre beszélgetni valakivel – szívott cigarettájába Zöld.
– Nekem is jó.

A férfi ivott egy korty italt és elnyomta a csikket. Rágyújtott a következőre.

– Sokat szív – vette észre Zöld.
– Jól esik – magyarázta a férfi.
– A párját nem zavarja, hogy elmarad?
– Nem a párom.
– Kicsoda akkor?
– Csak egy nő.

Zöld zenét rakott be. Jimmy Durante-tól a Smile-t.

– Tud táncolni?
– Nem szeretek.

Zöld egyedül táncolt. A férfi élvezte nézni. Egészen elbódult. Megkívánta. Zöld az ölébe ült. Megcsókolta.

– Örülök, hogy itt van.
– Én is.

A nő azt hitte, megölték, mikor hazaért. A férfi viszont nagyon is úgy érezte, él. Lement a másodikra. A 21-es előtt rácsos ajtó volt. Becsöngetett. A kémlelőn kukucskált valaki. Ajtót nyitottak neki.

– A seriffek mondták, ez a központjuk.
– Milyen seriffek?
– Az embereik.

Beengedték. A mosdóból egy pocakos férfi lépett ki. Kezet ráztak. Bevezette a nappaliba. Emberekre van szüksége, tért rá a lényegre.

– Muszáj szervezkedni, nincs mire várni tovább.

A férfi az életét köszönhette nekik. Szívesen segít. Szükségük volt egy sofőrre.

– Tud vezetni? Igen? Akkor ma este kell menni. Pontban 9-kor a kapuban várni fogják. Mi a neve?

A férfi elgondolkozott. Szerencsésnek érezte magát, hogy él.

– Lucky Luke.

Pontosan 9 órakor ért a kapuhoz. Előtte felugrott Zöldhöz, de nem nyitott ajtót. A kapunál ketten várták.

– Lucky Luke? – kérdezték.

A férfi bólintott. Nem jegyezte meg a nevüket. Az egyiket Jesse-nek, a másikat, a kölyökképűt Billie-nek nevezte el. Kikémleltek, katonát nem láttak. Jesse egy fekete autóra mutatott. Odaadta a kulcsot. Kisiettek a kocsihoz. Az utca néptelen volt. Rengeteg szemetet görgetett a szél. Beszálltak. Egy ideig vártak. Nem keltettek feltűnést.

– Mondom az irányt – hallatszott Billie az anyósülésről. Jesse betárazta a pisztolyokat. A férfi lassan elindult, nem kapcsolt lámpát. – Arra menj! – mutatott egy mellékutcára Billie. – A főutakat, nagyobb utcákat el kell kerülni. Különben baj lesz.

Maszkot húztak. Jesse adott egy pisztolyt Billie-nek és a férfinak.

– Ez a bolt kell. – A férfi leparkolta a kocsit. Megint vártak. – Mi bemegyünk, te itt várj! Ne szállj ki, és el ne menj nélkülünk!

Miután magára maradt, lehúzta az ablakot és rágyújtott. Zöldtől kapott egy dobozzal. Látni szerette volna, bánta, hogy nem sikerült. Jó volt lefeküdni vele. A másik nővel sosem volt viszonya. Szüksége volt már rá. Pont elszívta, mire nyílt a csomagtartó. Jesse és Billie megtöltötték a csomagteret, majd óvatosan lecsukták az ajtót. Behuppantak az ülésre, ezúttal mindketten hátra.

– Tovább az utcában, és balra!

Várt rájuk még egy bolt. Jesse dühös volt, valaki járt ott előttük. Alig volt mit elhozni. Ha ez így megy tovább, másik vadászterületet kell találniuk. Billie az orrát szívta, megfázhatott. Kisvártatva ismét jelzett. A férfi félreállt az autóval. Ezúttal maga is kiszállt, de csak társai felszívódását követően. Enyhe, de szeles idő volt. Csak minden második lámpa égett az utcában. Valaki felhúzta a redőnyt az ablakában. Rossz előérzete támadt. Visszaült az autóba. Kezei idegesen jártak a kormányon. A visszapillantóban végre meglátta közeledni a többieket. Akkor dördült el egy lövés, amikor a kocsihoz értek.

– Gázt! – üvöltötte Jesse, ahogy beugrott a hátsó ülésre.

A férfi nekiütközött az előtte álló autónak, ahogy csikorgó kerekekkel elsüvített mellette.

– Mi történt Billie-vel?
– Ki a faszom az a Billie? – kémlelt ki a hátsó üvegen Jesse. – A kölyköt mondod? Lelőtték. Ott maradt vele a cucc, a rohadt életbe. Keveset fogtunk. A főnöknek nem fog tetszeni.

Billie-ről nem esett több szó.

Viszonylag elfoglalt hetek következtek. Minden emeleten akadt jelentkező a seriff irodájába. Gyorsan kiépítették a rendszert. Két fős őrséget szerveztek négy óránkénti váltásban. A szomszédos lépcsőházra vezető folyosón barikádot emeltek, az átkeléseket ellenőrizték. A háztetőkön vízgyűjtő tartályokat helyeztek el, szigorúan mosdáshoz lehetett felhasználni. Főleg asszonyok hordták a vizet a lakásokba. A gyerekeknek a tizediken megüresedett lakást jelölték ki megőrzésre abban az esetben, ha nincs, aki vigyázzon rájuk. Azokat a háztartásokat, amelyek nem működtek együtt a seriff irodájával, listázták. Minden együttműködőnek juttattak a portyákból szolgálat fejében. A vizet kiemelkedően fontos helyen tartották számon. Személyesen a seriff gondoskodott a porciózásról. Újabb érv, amiért megéri jóban lenni vele. A közeli szupermarketeket sorról sorra járták. Volt olyan hét, amikor több vizet gyűjtöttek egymaguk, mint amennyit a katonák hoztak. Más helyek tátongtak az ürességtől. Térképeken jelölték, hol van még keresgélni való.

– Meglep, hogy még életben vagyunk – elmélkedett a férfinak a bajuszos, akivel együtt volt egy nap őrségben. Felsétáltak a tizedikre, ellenőrizték az óvodát. – Csoda, hogy vannak még kint készletek, amire a hadsereg nem emelt kezet. Ha így megy tovább, lassan nem marad mit inni. A gyártással régen leállhattak már.
– Ki tudja – válaszolt a férfi. – Egy ideje nincs már adás. Ki tudja, min ügyködnek. Az is lehet, hogy rég vége van, csak elfelejtették megnyitni a csapokat.
– Nem hiszem – dörmögött a másik a bajsza alatt. – Akkor szóltak volna. Ki lehetne menni. De amíg csak pisztolyaink vannak, addig nem ajánlatos ujjat húzni velük. Szitává lőnének.
– Mit sanszolsz, meddig bírjuk élelemmel? Jobban teszi a seriff, ha arról is gondoskodik. Ha elfogynak a konzervek, és a katonák nem gondoskodnak rólunk, akkor nincs miért maradni.
– De jön a tél – vetette ellen a bajuszos.
– Igen – értett egyet a férfi –, de inkább veszek éhen odakint a hidegben, mint ide bezárva.
– Te benned aztán van kurázsi, Lucky Luke.

Őrség után újra felment a nyolcadikra. Látni akarta Zöldet. Addigra többször is előfordult már, hogy elfoglalt volt. Vajon mit csinálhat? Ezúttal ajtót nyitott.

– Láttalak a listán. Miért nem csatlakoztál a seriffhez?
– A te seriffed bekaphatja.
– Kézben tartja a dolgokat.
– Ahogy én is. Megoldom egymagam.
– Hogy akarod egyedül túlélni? Gondolj a lányodra!
– Rá gondolok minden egyes nap minden egyes percében!
– Mit csinálsz, amikor elfoglalt vagy?
– Szerinted mit?
– A seriffel vagy?
– Vele is.
– Másokkal is? Sokan vannak?
– Elegen.
– Tőlem semmit nem kértél. Én nem arra kellettem.
– Te más voltál. Veled élveztem. De erősnek kell maradnom és melletted elgyöngülök.
– Akkor elmegyek. Ez a hely nem való gyönge embereknek. Nem akarom, hogy miattam gyönge legyél.

Otthon veszekedni akart vele a nő, amiért sokat járt őrségbe. Nem foglalkozik se vele, se a gyerekkel. Mikor beteg volt, se akart segíteni rajta. Úgy kellett könyörögni.

– Ha nincs a gyógyszer, lehet, már megölte volna a kór!

A férfi faképnél hagyta a nőt. Nem akarta tovább hallgatni. Őrségbe nem mehetett, ezért a másodikra sietett. Ekkor ütött szöget a fejébe a gondolat. Ha a fiú túlélte a kórt, akkor van rá mód. De mitől olyan különleges az a gyerek? Más is leküzdheti? Előbb-utóbb muszáj lesz kenyértörésre vinni a dolgot. A palackozott víz el fog fogyni. Akkor választhat. Havat fog enni, eső- vagy folyóvizet inni. Valamit muszáj. Mindenkinek muszáj. Vajon hányan élik túl? És ő túl fogja? Zöld? Billie vajon túlélte volna? Kettesével szedte a lépcsőket.

– Éppenséggel van abban logika, amiről beszél – mondta a pocakos seriff. – Viszont nem tudhatjuk biztosan.
– Dehát a gyerek!
– Nem lehetünk biztosak, hogy a kór okozta nála. Az is lehet, csak meghűlt. Hasonló tüneteket produkál. Láz, remegés, nehéz légzés. Pont olyan, mint a megfázás, csak ez halálos. Egyesek azt mondják, az űrből érkezett. Valami aszteroidában volt, a légkörben szétporladt, a szél pedig mindenhova elfújta. De van, aki Isten haragjának tartja. Főleg azok, akik hisznek Istenben. Bármelyik legyen is a magyarázat, nem vagyunk rózsás helyzetben, ezért minden szabad, egészséges emberre szükségünk van, hogy túléljünk.

A seriff megvakarta a belső combját. Erről eszébe jutott Zöld.

– Ki akarok menni a portyázókkal!
– Biztos készen áll rá a legutolsó óta? Na jó, nem bánom. Habár biztos megrázta a társa halála.
– Billie-é? Persze, hisz még kölyök volt.

Kiment a tetőre. Az őr megkérdezte, mi a fenét keres ott.

– Vízre volna szüksége a mosdáshoz? Vigyen egy vödörrel, úgyis esni fog.

Otthon kitöltött magának belőle egy pohárral. Megihatná. Ha elég bátor lenne hozzá. Egyszer muszáj lesz. Előbb vagy utóbb innia kell az esővízből. Ha túléli, mint a gyerek, akkor nem szomjazna többé. De vajon tényleg attól volt beteg? Vagy csak megfázott? Végül mégse mert inni. A seriff szavai jutottak eszébe. Isten minden bizonnyal elnéző lesz a gyöngesége felett. Ha tényleg létezik.

Este kimentek egy fekete tranzittal. Négyen voltak. Nem mutatkoztak be. Ezúttal nem a férfi vezetett. Helyette az ő dolga volt biztosítani a bejáratot, míg ketten kipakolnak. Egy közepes méretű szupermarket közelében parkoltak le. A gazdasági bejáratot már korábban feltörték. Most is ott hatoltak be. A férfi várakozott, ahogy megbeszélték. A sofőr járó motorral várt, ketten bementek.

Eleredt az eső. A férfi behúzódott az épületbe. Túl sokáig maradtak el a többiek. Utánuk ment. A raktárban találta magát. Feltört szekrények, üres polcok, szétdobált szemét, beázás fogadta. Továbbment. Patkányok iszkoltak el cincogva a léptei nyomán. A falakon vastag csíkokban folyt a víz. Hangokat hallott a vevőtérből.

– Nem lophat tőlünk büntetlenül.
– Nem a maguké! Azé, aki találja!
– Legyen! Mi pedig téged találtunk!

A társai egy nővel beszéltek. Besurranhatott. Pechjére elkapták és kérdőre vonták. Vajon mit akarnak csinálni vele?

– Várnak ránk – mondta egyikük.
– Leszarom – felelt a másik. – Menj, ha akarsz, én nem bírom tovább! – Megragadta a nőt. – Nem fog hiányozni senkinek! Megérdemli, kellett neki idejönni!
– Ne csináld már! – próbálta jobb belátásra téríteni a másik.
– Vidd a cuccot kifelé, engem meg hagyj békén! Gyorsan végzek...

A társa eltűnt a sorok közt, ő meg a földre nyomta a nőt. Az sikoltani próbált, de támadója pisztolyt nyomott a fejéhez.

– Csak örömödben sikoltozhatsz. Különben megdöglesz!

A férfi közbe akart lépni, de elkésett. Sisaklámpák sokasága kapcsolódott fel elvakítva az erőszakoskodót. Katonák voltak. A nő összegömbölyödve elsírta magát, ahogy támadója lehemperedett róla. A feltápászkodó felemelte a kezét, de hiába. Felszólítás nélkül agyonlőtték. A férfi a közelben állt, őt is észrevették. Ösztönösen rohant a kijárat irányába, de megcsúszott a vizes talajon. Rá is tüzet nyitottak. Égő fájdalom hasított a lábába. Annyi ereje maradt, hogy végigrohanjon a folyosón, amin jött, bemeneküljön egy irodába és magára zárja. Hallotta, amint elhaladnak az ajtó előtt, de nem álltak meg. Talán a másik fickót üldözték. Békén hagyták. Leroskadt a fal tövébe. A combján találták el. Nem halálos. Egy ronggyal átkötötte a sebet. Utána lepihent.

Nem tudta, mennyi ideig aludt. Arra ébredt, hogy víz csepeg a homlokára. A lába nagyon fájt. Megveszett a szomjúságtól. A csöpögő víz alá feküdt és ivott. Nagyon sokat. Nem érdekelte semmi más, csak, hogy a szomját oltsa. Mikor végzett, feltápászkodott. Kinyitotta az ajtót. Odakint csend volt. A beszűrődő fényből megállapította, hogy lassan virrad. Pár órát lehetett kiütve. Kibotorkált a szabadba. A fekete tranzit eltűnt. Fogalma sem volt, hol van, nem tudta, merre induljon haza. Végül a főutca mellett döntött. Billie szerint rossz ötlet, de Billie már halott. Neki viszont eddig szerencséje volt. Hátha most sem hagyja cserben. Az eső még mindig esett. Üres, eldobált palackok közt sétált. Kóbor kutyák közelítették meg, de elijesztette őket. A pisztolya nála volt. A levegőbe lőtt. Felhívhatta magára a figyelmet. Nem sokkal később egy katonai jármű szirénázva megállt mellette. Géppuskás emberek szólították fel kiugorva a járműből, adja meg magát. Nem volt értelme ellenállni. A pisztolyát eldobta, felemelte a kezeit.

– Hova valósi? – kérdezték.

A férfi nem mondta meg.

– Miért van az utcán?

A férfi erre sem felelt.

– Miért van fegyvere?

De a férfi néma maradt. Rabosították. Egy közeli támaszpontra vitték, ahol kihallgatták. Kapott egy pohár vizet.

– Palackozott – nyugtatta meg a kihallgató.
– Nekem már mindegy.
– Biztos benne?
– Ittam az esővízből – felelt a férfi, miközben egy nagy korttyal lehúzta az éltető, édes vizet.
– Vannak, akik ellenállóak a vírussal szemben. Többségük nem az. Rengetegen meghaltak. Még többen meg fognak. Pár nap és magánál is kiderül...
– Tisztulunk – vágott közbe a férfi.
– Tessék?
– A bolygó immunválasza az emberre. Vagy Istené. Vagy egy kibaszott idegen fajé. De oka van. Tudom.
– Tudja, mi az, amit én tudok? – kérdezte a katona. – Az, hogy amikor mi már nem leszünk, ez az egész még akkor is itt lesz. Víz, föld, levegő. Minden. Amikor ember már nem lesz a Földön, ez az egész akkor is működni fog. Nélkülünk.
– Mi lesz velem? – kérdezte a férfi.
– A lakosok egy részét már evakuálták. Követi őket egy tábori kórházba. Újrakezdjük. Alaposan padlóra küldött a vírus, de felállunk. Mit válaszol? – nyújtotta a kezét a tiszt.

A férfi elgondolkodott. Mindent, amit látott és tapasztalt, abba az irányba mutatott, hogy semmi értelme. Semmi sem akar működni. Mégis, ha túléli az elkövetkező időszakot, a vírust, akkor bebizonyosodik, hogy nem gyönge. Talán mégis lesz értelme. Idővel. Minden az elkövetkező időszakon múlik. Nincs más dolga, mint kitartani. Az élet eddig is a víz körül forgott, és ezután is akörül forog majd. Bár a kór új helyzetet teremtett, az élet mégis a régi mederben folyik majd tovább. Úgy döntött, lezárja az eddig történteket és bizalommal tekint a jövőre. Kezet ráztak.

Előző oldal Petya
Vélemények a műről (eddig 9 db)