Beowulf

Szépirodalom / Könyvajánló (1985 katt) Ida
  2011.04.02.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/9 számában.

Az ajánlót eredetileg a Karcolat által kiírt műértékelő pályázatra készítettem.


Ez alkalommal vizsgáljunk meg egy igazi, régi különlegességet, a legendás harcos, Beowulf történetét. Felejtsük el, mit művelt a XX. század filmipara a hőssel, és térjünk vissza az eredeti középkori szöveghez, az óangol nyelven íródott epikus költeményhez, mely két szorgos X. századi kódexmásoló szerzetesnek köszönhetően mindmáig fennmaradt. Mivel nem sok embernek van lehetősége Angliába utazni, és a British Múzeumban eredeti nyelven élvezni ezt az eposzt, ezért inkább koncentráljunk a Szegő György által készített magyar fordításra. Így sem lesz okunk panaszra.

A költemény 3182 sorban számol be Beowulf csodás életéről, dicső tetteiről és hősi haláláról. Beowulf sok szempontból bármelyik mai fantasy regény főszereplője is lehetne, sőt az általa véghezvitt hőstettek (például a szörnyek legyőzése) napjainkban már klisének számítanak.

Mitől több mégis ez az írás, mint egy modern fantasy történet? Elsőként a hangulatát említeném meg. A költő számára nem idegen a világ, melyben az események lejátszódnak, és nem a monitor előtt próbálja elképzelni, milyen érzés lehet csatába indulni, vagy vidáman vedelni „dán dárdás daliákkal” egy nagyszerű lakomán. Sőt már az első három sor feledteti velünk, hogy írott szöveggel van dolgunk. Mi magunk is ott ülünk a lakomázók között, amikor felcsendül az énekmondó hangja:

„Ím, halljátok hát sok hajdani hős,
dárdás dán király dicső dolgait,
nemes nemzetségének neves tetteit.”


Nem fiktív szereplőkről sztorizgat a kiadók és az olvasók kegyének elnyerése érdekében, hanem „igazat” szól egy régi hősről, akiről már mindenki hallott, és előadása magával ragad minket is. A szörnyek többé nemcsak a mesékben léteznek, hanem benépesítik a tengereket, a mocsarakat, és csak az alkalmat várják, hogy előbújjanak fertelmes rejtekhelyeikről. Éppúgy valóságosak, mint a népet védelmező, dicső, példamutató hősök és királyok, akiknek értékrendje és jelleme egészen különös mai szemmel nézve, és mentes a napjainkban megszokott hollywoodi kliséktől. Ezzel a hangulattal aligha találkozhatunk egy XXI. századi fantasy regényben, maximum csak a halovány árnyékával.

Természetesen nemcsak a hangulat és az izgalmas történet miatt érdemes a kezünkbe venni ezt az epikus költeményt, pusztán stílusa és nyelvezete is képes katartikus élményt nyújtani. Bárhol nyitjuk ki a könyvet, a verselés ritmusa azonnal magával ragad. Verses formája és régisége ellenére a szöveg könnyen olvasható és értelmezhető, és az sem okoz gondot, ha nem vagyunk jártasak a korszak mítoszainak szövevényes világában, így nincs kirekesztve a „laikus” olvasó sem. Az egyszerű, de rendkívül hatásos képek szinte maguktól peregnek le a szemünk előtt, miközben érezzük a szöveg lüktetését, és gyönyörködünk a szebbnél szebb alliterációkban. Íme, egy idézet (mely Grendel halálát írja le) bizonyságként, onnan, ahol éppen kinyílt a könyv:

„Véresen tombolt a tajtékos tó vize,
örvénylett vérrel összekeverve,
harctól hullt vértől forrón forrongott,
ott bújt meg bús bajában a halál fia,
lápi rejtekben vált meg a világtól,
s pogány páráját a pokol várta.”


Ne ijesszen meg benneteket a szöveg régisége! Poroljátok le a megbarnult borítót, nyissátok ki bártan! Csodás élményben lesz részetek.

Előző oldal Ida