Lejáróban van…
A nyaram, látom, már lejáróban,
A Nap is végsőn, leáldozóban…
Lejárt a hőségem ideje, életem már csak langyosan meleg,
Volt nekem szép tavaszom is, de ma már csak csepegve van a meleg.
De lám-lám, a társam még megvan, őbenne bízhatok, ő nem hagyott el,
Hű barátom, a magány, ócska, bicegő múltamat így siratom el.
Persze ő néha hallat gúnykacajt, csend-robajt, a fene, hogy vinné el,
Útravalónk volt bőven, ellátmányt rendesen kaptunk,
Azért annyit persze nem, hogy ebből gazdagodhattunk…
*
Elfecsérelni,
Életben, mit sem szabad.
Élet ürítés.
*
Minden útnak van
Nem betonozott része…
Sárban tocsogás.
*
Halál, a küllő az öregecske időkerékben,
Évszakok csak jöttek mentek, én még élek a télben.
Derékba tört életem még kis megújhodást remél,
De a múlt évek, hetek, a perc elmúlásról mesél.
Szemem pillán át búsan néz, benne elmúlt képek ringatóznak,
Mintájára tengeren süllyedő, lyukas fenekű ladiknak.
*
Fakón süt a Nap,
Hűs fantazmagória.
Jövő maradék.
*
Égen szivárvány,
Létem szép koronája.
Újabb vihar jő!
*
Természetem, maradj még, ha lehet, tán' ne havazz be,
Túl a sík rónán a végtelen határ még oly’ messze…
Ott még hajladoznak búzakalászok… nincs elege.
Szívem még tele van, így hová tegyem, mondd hova?
Vagy nekem már nincs is itt helyem, csak az akolba?
Életem, velem fiatalon is volt… mostoha.
*
Pillanat elvész,
Jövő ködben eltűnik…
Beteg, feladja…
*
Hinni a jóban
Már fantazmagória.
Jövő már szűkül.
*
Hét színű a szivárványa fent az égnek,
Ez a koronája a mindennek… végnek.
Legalább ennyi a szépsége... vidéknek.
Vecsés, 2016. augusztus 16. – Kustra Ferenc