Párbeszéd
Van nekünk egy írókörünk, amely nemes egyszerűséggel a Lidércfény Író Kör névre hallgat. Azért így, hogy lehessen LIK-nak hívni. 
Az alábbi írás az első feladatra készült, még 2010 januárjában, amelyben olyan novellát kellett alkotni, amely csak és kizárólag párbeszédből áll. Nekem ez sikeredett.
- Szerinted?
– Őszintén?
- Csakis!
– Nem tudom.
- Jaj, ne csináld már!
– De tényleg nem tudom!
- Ne mondd már!
– Ez nehéz.
- No, azt én is tudom.
– Azért kérdezed, mert neked ötleted sincs?
- Éppenséggel lenne…
- Csak?
- Valahogy egyik sem az igazi.
- Hogy érted?
- Áh! Az egyik bagatell, a másik elcsépelt, a harmadik unalmas klisé…
- Jó, jó, értem! Ne folytasd.
- Szóval?
- Foggalmam sincs…
- Ötleted csak van!
- Kábé mint neked.
- Az baj.
- Nem feltétlenül.
- Ezt hogy érted?
- Ennyit tudunk.
- Hülyeség! Tudunk mi ennél sokkal többet is.
- Régen így volt. A kezdetekkor.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy kiégtünk?
- Nem, nem feltétlenül. Inkább csak azt, hogy pihennünk kell.
- Ebben lehet valami.
- Tudom.
- Te olyan okos vagy!
- Nélküled nem lennék ilyen.
- Ugyan, ne butáskodj! Azelőtt is ilyen voltál, mielőtt…
- Köszönöm, hogy így gondolod.
- Nincs mit köszönnöd. Szóval azt mondod, pihenjünk?
- Igen. Kapcsolódjunk ki.
- Hogyan?
- Azt nem tudom.
- Nem vagy te egy kissé határozatlan mostanában?
- Lehet.
- Meg egy kissé hányaveti. Nemdebár?
- Talán. Gond?
- Tulajdonképpen nem. Nekem tetszik.
- Akkor semmi baj.
- Szóval, az ötlet az, hogy pihenjünk.
- Igen. Határozottan.
- Jó. Együtt vagy külön?
- Kezdesz egyre idegesítőbb kérdéseket feltenni.
- Miért lenne ez idegesítő kérdés?
- Szerinted?
- Őszintén?
- Csakis!
- Nem tudom.
- Jaj, ne csináld már!
- De tényleg nem tudom!
- Ne mondd már!
- Ez nehéz.
- No, azt én is tudom.
- Dezsavű..
- Hogy mondod?
- Nem érdekes.
- Mégis csinálni kellene valamit.
- Igen, de mit?
- Foggalmam sincs.
- Ötleted csak van!
- Már miért lenne?
- Az előbb még volt.
- Mikor előbb?
- Néhány mondattal ezelőtt.
- Lehet.
- Szóval?
- Én belefáradtam ebbe.
- Igen, mostanában mindig csak ugyanaz van.
- Te s így gondolod?
- Határozottan.
- Mindazonáltal felötlött bennem valami.
- Mondd!
- Még nem tudom megfogalmazni. Csak egy halvány érzés, kósza gondolat.
- Az is több, mint a semmi.
- Ez igaz.
- Azt hiszem…
- Igen?
- Bennem is felötlött valami.
- Hadd halljam!
- Á, nem tudom, nem valami épkézláb ötlet.
- Nézd csak! Ott, lent.
- Hmm… érdekes.
- Meglehetősen.
- Mióta?
- Már egy ideje.
- Eddig észre sem vettem.
- Én igen, de nem tartottam lényegesnek.
- Elfelejtesz valamit.
- Mire gondolsz?
- Én alkottam őket is.
- Jah! Tényleg.
- Tudom már mit csináljunk!
- Vééégre!
- Egyszerűen csak nézzük őket.
- Az úgy nem túl izgalmas.
- Nocsak! Nem tán van valami épkézláb ötleted, amivel elverhetjük az unalmunkat?
- Hát tulajdonképpen arra gondoltam…
- Halljam! Halljam!
- Szóval van az a fa, abban a kertben…
- Igen? Igen?
- Mi lenne, ha…
- Talán nem kellene. Tudod, mi lett belőle a múltkor is.
- Azóta, helyesebben abból azért csak tanultunk mindketten.
- No ebben igazad van.
- Most én akarok lenni a jó.
- Ugyanmár! Mióta összekaptunk, nem tudsz jó lenni.
- Még mindig haragszol rám amiatt a kis félreértés miatt?
- A kis félreértésed egy komplett univerzum pusztulását okozta!
- Jól van na! Már bocsánatot kértem.
- Különben nem érdekes. Ez jobb lett.
- Igen, szerintem is.
- Akkor… most te leszel felül.
- Jaj, de jó!
- De csak óvatosan! Rendben?
- Rendben. S te mi leszel?
- Mire gondolsz? Én én leszek.
- Tudod, én kígyó voltam…
- Jaaa! Mint mindig…
- Tudod, hogy az egyik kedvencem.
- Persze, de már unalmas.
- Szerinted miért kérdeztem, hogy mi leszel?
- Égő rózsabokor…
- Jaj! Az még viccnek is rossz.
- Mókus! Mókus leszek!
- Tessék?
- Az olyan kedves, aranyos állat. Évának biztosan tetszene.
- Eredeti ötlet. A kígyótól eleinte mindig viszolygott.
- De jó! Végre megint egy kis izgalom.
- Akkor rajta!
