Trauma

Horror / Novellák (269 katt) kovacsgabor
  2020.12.06.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/1 számában.

Sötét volt és fojtogató csend. A szobában a tárgyak ijesztő árnyvégtagokat növesztettek, amik mintha szüntelen mozgolódnának, és egyre közelebb és közelebb kúsznának az ágyhoz, melyben egy törékeny test reszketett, izzadt tapadós pizsamában.

Ben szíve hevesen kalapált, szemei ide-oda cikáztak az árnyakat vizslatva. Valaki őt figyeli és türelmesen vár, akár az idő végezetéig is. Sikított volna anyának, vagy apának, de a tizenegy éves fiúk nem csinálnak olyat. Összekuporodott, s gondosan betakarta mindenét, úgy vélte, a takaró, akár egy áthatolhatatlan pajzs, majd megvédi a boszorkányoktól és a lidércektől, amik leselkednek rá.

Ekkor a szoba ajtaja lassan nyílni kezdett. A levegő hirtelen fullasztóvá vált. Kétségbe esve és levegő visszatartva figyelte a nyíló ajtót. Szíve majd szétverte mellkasát.

Egy magas, emberi alak lépett be a szobába. Kissé nehézkesen botorkálva és alkoholtól bűzösen. Ekkor tudatosult a fiúban, hogy apja az.


Jack, aki egy újabb frusztráló munkanap után – amit ismét a kocsmában fejezett be – most hazaért. Az önsajnálat és az élet iránt érzett keserű gyűlölete, amit az alkohol a felszínre hozott, most teljesen elhomályosította elméjét.

Közelebb cammogott az ágyhoz, majd megállt, és a sötétben fia utcai lámpák által megvilágított arcát nézte. A fiú szemeiben rémület, vagy zavarodottság volt, nem tudta eldönteni melyik, soha nem értette az embereket, sem az érzelmi megnyilvánulásaikat. Hisz ő csak egy gyári munkás volt, a társadalom legalja, leszámítva a csöveseket, egy ostoba géplakatos, aki fűrészelni és reszelni tanult, nem valami okostojás pszichiáter, vagy valami nagymenő, öltönyös marketing manager.

– Apa? – szólt a fiú.
– Pszt! – jelezte mutatóujját merőlegesen ajkához emelve Jack.

A férfi nem tudta, miért érezte azt, amit érzett, de megkívánta fiát. Talán, mert látta a reményt, és az ártatlanságot a szemeiben, vagy szimplán túlságosan hasonlított az édesanyjára, de beteg és perverz gondolatai támadtak. Be akarta mocskolni a gyermeket, elvenni az ártatlanságát, megrontani, megbaszni úgy, ahogy őt baszta meg az élet. A televízió és az internet úgyis agyatlan, megkeseredett ripacsot csinál belőle. Dühös volt. Az indulatok elburjánztak a fejében, és nem volt már visszaút.

Ben értetlenül figyelte, ahogy apja a nadrágszíj csatjával küszködik, majd végül kioldja azt, aztán lassan a nadrágját is letolta.

– Apu, mit csinálsz? – kérdezte zavarodottan a fiú, de Jack nem válaszolt.

Felhajtotta a takarót, mint valami óriás, vajas doboz tetejéről a fóliát, és odatérdelt az ágyra, miközben egyik kezét a fiú szájára tapasztotta.

– Pszt!

A gyermek kapálózni kezdett. Jack érezte, ahogy a meleg levegő páraként kicsapódik a tenyerére, miközben másik kezével lerángatta a fiú pizsama nadrágját. Jack hímtagja megkeményedett. Hasra fordította az egyre kétségbeesettebben kapálózó gyereket, hogy fölé feküdjön, de az évtizedek kemény fizikai munkájával edzett vaskezek, nem engedtek, majd análisan deflorálta a kisfiút, akinek könnyei langyos cseppekként hullottak a szodomita kemény, érdes kézfejére.

***

Ben az esetet követően elvesztette a látását, aminek inkább pszichés, mintsem valamiféle biológiai okai lettek volna. Jack pedig a gyalázatos éjszakát követő harmadik napon egy különös munkahelyi baleset áldozatává vált, miközben egy sajtológép mechanizmusát javította, ami kísérteties módon ráesett összezúzva és a felismerhetetlenségig szétroncsolva a testét.

Benben azóta is élnek az éjszaka emlékei, melyeket, ha el is tudott volna felejteni, a vaksága mindig emlékeztette rá, hogy megtörtént. A szem a lélek tükre, a lélek pedig, ami emberré tesz minket, de azon az éjszakán Benjamin elvesztette szeme világát, s azzal együtt a lelke egy kis darabkáját, ártatlanságát és fiatalságát.

***

– Nos? Mit szól hozzá?
– Egyszerűen… félelmetes, de egyben csodálatos is – válaszolta álmélkodva a nő.
– Tudja, hogy készítette a festő a képet? – kérdezte a férfi komiszan vigyorogva pont úgy, mikor az ember már nyeregben érzi magát egy nőnél.
– Igen – válaszolta a nő, aki továbbra is ámulattal figyelte az előtte nyújtózkodó vásznat.
– Nos, mit szólna egy vacsorához, ahol megbeszélhetnénk, melyik volt a kedvence? – próbálkozott a férfi.
– Köszönöm, nem – válaszolta a nő.
– Nos, rendben. – A férfi, vörösödő fejjel és nem kevés dühvel, szép csendben tovább sétált.

A következő festmény Jézus Krisztust ábrázolta a keresztfán, amint onanizáló férfiak térdepeltek megfeszített teste előtt, miközben egy nő (valószínűleg Mária Magdolna) orálisan kényeztette a haldokló Krisztus nemi szervét. A háttérben sötét, eltorzult halálfejek figyeltek, akár a dögkeselyűk a haldokló tetemre.

– Hogy tetszik? – kérdezte az ismeretlen férfi.
– Meghökkentő – válaszolta közönyösen a nő szemeit le sem véve a képről.
– Tudja, rengeteg fájdalom és harag van ebben a képben? Nézze csak az ecsetkezelést, mennyire intenzív, szinte felszántja a vásznat, és a színek… kevés, de hatásos színösszetétel. Olyan az egész kompozíció, akár egy örvénylő kavalkád, ami beszippantja, megrágja, majd kiköpi az embert.
A nő odafordult a férfihez.
– Jó napot! – Enyhén meghajolt. – Benjamin Cournington.
– Ön az a... – A nő, kissé zavarodottan nézte az előtte álló férfit.
– De.
– Jesszusom.
A férfi mosolygott.
– Nagy rajongója vagyok.
– Köszönöm.
– Jaj, de buta vagyok, be sem mutatkoztam. Nicole vagyok. Nicole Fanning.
– Örvendek!
A nő továbbra is zavarban álldogált.
– Nyugalom, én is csak ember vagyok – mondta egy könnyed mosoly kíséretében a férfi.

Nicole szíve majd kiugrott a helyéről, nem tudta, hogy viselkedjen egy vak ember társaságában, majd egy kérdés vetődött fel benne. Honnan tudta, hogy itt áll, és hogy pont ezt a képet nézi?

– Honnan tudta, hogy…
– Hogy itt áll?
– Igen – bólintott a nő.
– Attól, hogy vak vagyok, a többi érzékszervem még kitűnően működik.
Nicole, kissé elpirult.
– Éreztem a parfümét, és hallottam a cipője kopogását, valamint a légzését.
– És honnan tudta, hogy melyik képnél állok?
A férfi ismét elmosolyodott.
– A válasz nagyon egyszerű. A képek sorrendben vannak kiállítva.
Nicole teljesen ostobának érezte magát.
– Csatlakozhatom önhöz? – kérdezte Ben.
– Viccel velem? – mosolygott a nő. – Örülnék, elvégre kevés ember mondhatja el magáról, hogy maga a művész kíséri körbe a művek között.
– Kérem, meséljen magáról! – kérlelte a férfi.
– Egy kis városban nőttem fel észak-nyugaton. Mindig érdekeltek a művészetek, a szüleim is támogattak. Van egy húgom, Lizzy.

A kép, ami előtt álltak, egy kisfiút ábrázolt. Szemei hiányoztak, arcán irtózatos fájdalom látszott, a háttérben pedig egy iszonyatos, embertelen, torz alak nyújtózott érte.

– Kérdezhetek valamit?
– Csak nyugodtan!
– Hogy képes ilyen képeket készíteni?
– Egyszerű. Számítógép-elektródákat csatlakoztatok a fejemre, amik felfogják az agyhullámaimat, majd azokat a számítógépbe továbbítják. A gép egy grafikusprogram segítségével átkonvertálja színekké, formákká, majd egy robotkar az idegrendszeri receptorokkal szimbiózisban megfesti, ahogy azt itt is láthatja. – Ekkor a kép felé mutatott.
– Igen, igen. Ezt olvastam, de nem erre gondoltam. Mi az ok, amiért ilyen képeket fest?
– A valódi művészetet nem lehet megtanulni, az belülről jön és általában a bánat és a keserűség a kiváltója, vagy azért, mert vágyunk valamire, vagy azért, mert elvesztettük azt, vagy is-is. – Itt kis szünetet tartott. – Tudja, a képeim többsége a félelemből, a frusztrációból és az elkeseredett dühből fakadnak.

Nicole odalépett a férfihoz, majd átölelte.

***

Sötét volt és fojtogató csend. Nicole mély, lassú levegővételekkel szuszogva aludt. Ben mellette feküdt, és a mélységesen végtelen csendet hallgatta, miközben fejében ugyanazok a förtelmes rémképek kísértettek, amik azóta a tizenhat évvel ezelőtti éjszaka óta is kísértik.

Remegett és izzadt. Fullasztó volt az áporodott levegő. A világ, amiben járt, a pokol volt. A végtelen sötétségben volt, ahol az árnyak eleven feketeségként mozogtak. A levegő forró volt, a gyomra remegett. Úgy lebegett, akár egy szellem. Nem akart haladni, mégis lebegett tovább. Ereiben a vér izzó lávafolyamként folydogált a csontokra olvasztva a húst. A füle mellett ocsmány kifejezések és fülsértő kacajok és kiáltások sokasága suhant el.

Hirtelen minden olyan lassú és töredezett lett, elnehezült ő is, mintha végtagjai ólomból lennének, majd az üres térben egy kaput pillantott meg. Az lassan kinyílt feltárva egy termet, ahol különböző torz alakok, szárnyas lények és egyéb irtózatos förmedvények paráználkodtak egymással. Mindent vér borított, akár egy középkori kínzókamrában. Ben a pokol legmélyebb bugyrában volt, ahol démonok erőszakoltak emberi torzókat, miközben húsukat marcangolták a végtelen agónia kakofóniájának kompozíciójára, melynek címe: A totális káosz.

Erősen koncentrált, hogy szemeit megfossza ettől az undorító látványtól. A kapu felé vette az irányt. Átlépve a kapun egy ismerős szobába ért. A szuperhősös poszterek, a könyvespolc, az asztal az ablaknál, minden olyan ismerős volt. Ekkor akár egy villám a szürke felhőből, úgy hasított az agyába a felismerés, hogy ez a régi szobája. Ott állt a régi emlékei között, és mégis az egész olyan valóságos volt.

Az ágyhoz lépett, leült rá. Ekkor vette észre, hogy egy fiú fekszik benne. Ő volt az, a tizenegy éves énje. Egymást nézték, a kisfiú szemében félelem ült.

Az ajtó hirtelen nyílni kezdett és az apja lépett be, legalábbis egykor az lehetett, most már csak egy förtelmesen bűzhödt és rothadt hulla volt az apja ruhájában, akinek ezernyi csonkítás éktelenkedett a testén. A kicsi Benért jött, hogy újra megtegye a gaztettet. Az arca az ocsmányan vigyorgó grimasztól eltekintve tökéletesen élettelen és üres volt.

Az öreg Benjamin felállt az ágyról, hogy szembenézzen azzal az emberrel, akitől a világon a legjobban félt. Izzadni kezdett, a bőre libabőrös lett, a lábai remegtek, a szíve zakatolt, hiába próbált levegőt venni, olyan volt, mintha mindet kiszívták volna a szobából, majd nagy nehezen mégis sikerült, nyelt egy hatalmasat, majd odalépett a rettegett alak elé.

A halott arc úgy rángott, grimaszolt, vicsorgott, mintha démonok százai szállták volna meg és az irányításáért harcolnának. A szemüregében izzó feketeség volt.

Benjamin nekiesett, megragadta a torkát és fojtogatni kezdte. A hús puha volt, és mint a pép oly könnyedén roncsolódott, mígnem az ujjak elérték a nyakcsigolyákat, amik reccsenve megadták magukat, majd a fej tompán fröccsenő puffanással a földre esett, úgy horpadva be, mint egy rohadt alma. A szétzúzódott koponya maradványai közt milliónyi féreg mozgolódott a maradékon rágódva.

Benjamin lehunyta a szemét és okádni kezdett.


Egy nő mellett fekve tért magához. Ismerte az illatát. A felesége, Nicole volt az.

Milyen gyönyörű – gondolta magában, ahogy az arcát nézte, aztán csak feküdt és tovább nézte a nőt.

– Gyönyörű vagy – súgta neki a férfi, majd lassan, remegve felnyíltak a nő szemhéjai, aztán ásított egyet.
– Mit mondasz, édesem?
A férfiben ekkor tudatosult, hogy valóban lát, és ez nem egy újabb lázálom.
– Ébredj, szívem! Látok. LÁTOK!

A nő kék szemei nedvesen csillogtak, miközben férjét figyelte, ahogy az sírva kirohant a fürdőszobába, hogy szemügyre vegye saját arcát a tükörben. Ben visszarohant a szobába, és az ágyba vetette magát a felesége mellé.

– Látok, szívem! Látok! – odabújt a nőhöz, az átkarolta, majd arcát a melléhez szorította.

Nicole lágyan simogatta a férfi fejét.

Ben nem akart hinni a szemének. Felemelte a fejét, hogy a felesége szemébe nézzen, de amit ott látott, az túlment a józan ész határain. Nicole arcát démoni vonások tarkították és a szeme helyén fekete üresség volt.

Ben sikított, majd magából kikelve ordított.

– Takarodj innen!

A nő arcába öklözött, majd kirohant a szobából.

Mindenhonnan hangokat hallott. Tedd meg! Öld meg! Öld meg a ribancot! Imbolyogva, lüktető halántékkal botorkált ide-oda a lakásban tehetetlenül, akár egy börtönben. A kétségbeeséstől sírógörcsöt kapott. Öld meg! Öld meg a fattyút is, ami benne van! Tépd szét! Ben a konyhába ment, a végtagjait és az elméjét egy idegen, külső erő irányította, majd felkapott egy kést és visszament a hálószobába…


Csurom vér volt mindene. Nem az ő vére volt. Nem emlékezett rá, hogy mi történt. Feltápászkodott a földről, majd körbenézett. Ott feküdt a felesége a vértől lucskos ágyban. A belei kiszaggatva, a nemi szerve húspéppé szétroncsolva.

Ben zokogott. Én tettem…

Nem tudta, hogy ezt most kérdezi, vagy állítja. Ekkor öklendezni kezdett, majd hányt. Az epe és a gyomor egyéb tartalma egy fejletlen magzat végtagjainak, torzójának és fejének darabkáival keveredett.

Ekkor tudatosult Benben, hogy nem egy, hanem két életet oltott ki az éjszaka. Az emlékek lassan derengeni kezdtek az emlékezetében a förtelmes tettről, ahogy szeretett feleségét tébolyodott dühöngéssel szétkaszabolta, majd a méhéből kitépett gyermeket megette.

Ez túl sok volt elméjének. Végső elkeseredésében odasétált a negyedik emeleti lakás ablakához, kinyitotta azt, aztán kivetette magát rajta.

Előző oldal kovacsgabor