Ferelden krónikái: A Korcai-vadon titka (II/IV)

Fantasy / Novellák (95 katt) anonim88
  2020.12.29.

Adam lehajolt, megvizsgált egy letört gallyat.

– Erre! – mutatott délnek.

Castiel szerencsésnek érezte magát, amiért Adam kíséretéül szegődött. A fiút apja egészen pici gyermek korától tanította a nyomolvasásra, tizenhárom évesen pedig együtt jártak vadászni, illetve gyakran vettek részt erdei túrákon.

Eközben Castiel az udvari etikettet, a helyes címeket, rangneveket és megszólításokat tanulta. E miatt már korábban is irigykedett barátjára. Adam is nemesnek született, ám jóval alacsonyabb rangon állt Castiel családjánál, így kevesebb hangsúlyt fektettek az ilyesféle taníttatásra.

– Újabb nyomok – súgta feszülten Adam a földön térdelve. – Egészen frissek.

Castiel lélegzetvisszafojtva figyelt. Sűrű erdő vette őket körül, még az ösvényeket is vastagon benőtték a bokrok, ami nem is meglepő, hiszen ez a terület teljesen kívül esett Ferelden kereskedelmi útvonalain, őrjárat se járt erre, sőt, épeszű ember meg se közelítette az elátkozottnak vélt Korcai-vadont.

– Négyen lehetnek – folytatta Adam. – Ketten nehézpáncélt viselnek. Azt hiszem. A másik kettő… hm… alig hagynak nyomot. Nem tudom biztosan.
– Talán a foglyaik?
– Nem lehet kizárni, bár – ráncolta szemöldökét a fiú látványosan, mint mindig, amikor gondolkodik – szerintem annak más nyoma lenne. De, mint mondtam, nem lehet biztosan tudni.
Castiel gondterhelten bámult maga elé.
– Nehézpáncél? – ízlelgette. – Ez nem jellemző a közönséges banditákra és útonállókra. Szedett-vetett fegyverzetük van, és könnyű- vagy egyszerű bőrvértet viseltek. Mozgékonyság, ár, sőt menekülés szempontjából is a legideálisabb választás egy banditának. Nehézvértet általában a hivatásos katonákon és lovagokon kívül, persze zsoldosok viselnek, abból is a legkeményebb fajta.
– Ez még nem jelent semmit – mondta Adam legalább annyira feszülten, mint bizonytalanul. – Nem biztos, hogy ez itt hozzánk kapcsolódik.
Castiel a nyomra nézett, noha neki nem sokat mondott a látvány.
– Közel járunk. Korábban te magad mondtad. Ez nem lehet véletlen.
– Miért?
– Mert nem hiszek a véletlenekben.

Fél napi gyaloglás következett, ahol Castiel átértékelte a „közel járunk” jelentését.

– Nem az én hibám – mentegetőzött Adam. – A nyomok… furák – ráncolta értetlenül a szemöldökét. – Vannak, aztán nincsenek. Mintha… tudatosan tévesztenének meg.
– Ne hagyd, hogy pár semmirekellő bandita túljárjon az eszeden!
– Nem fog.

Újabb egy óra telt el látszólag céltalan bolyongással, noha már Castielnek is feltűnt, erre már jártak korábban. Csüggedten felsóhajtott, s leült egy tekintélyes sziklára. Akkor hallotta meg.

– Mi ez?
– Csatakiáltás. Valakik harcolnak.

Ezen mindketten megdöbbentek. Nem hogy egy lélekkel nem találkoztak eddig, még csak állatot se láttak. Már-már azt hitték, rajtuk kívül nincs is itt senki, s a nyomokat is valami kísértet hagyhatta hátra.

– Mit tegyünk? – nézett társára Adam ugrásra készen.
– Talán ez az egyetlen lehetőségünk – csillant fel Castiel szeme. – Ne szalasszuk el!

*

Mire előrontottak a bokrok közül, a tisztáson nagyrészt már csak halottak várták őket. A csata véget ért. A győztesek középen álltak, két fényes nehézpáncélt viselő lovag védelmezett két alacsony alakot.

A lovagok mellkasán egy – hegyével az ég felé mutató – rövidkard ragyogott a lángnyelvek ölelésében. (Színtelenül, csak a körvonalakat rajzolták meg, de így is felismerték mindketten. Ez a templárisok címere, vagyis a férfi és a nő az egyház lovagjai.)

A két fiatalabb, alacsony alak egyszínű, sötétkék csuhát viselt, mely beborította egész testüket nyaktól egészen a csizmájuk orráig. A Kör Tornyának jellegzetes ruházata, vagyis a fiatal fiú és lány mágusok.

– Ki van ott? – kiáltotta egy mély hang.
Castiel alaposan szemügyre vette a lovagot. Szeplős arcú, narancssárga hajú, sárgásbarna szemű nőszemély szögletes állal, hegyes orral, férfias vonásokkal és legalább annyira férfias stílussal.
– Erősítés, mi? – sóhajtott a másik templáris. Egy húszas évei elején járó, borostásképű legény, akinek játékosan csillogó szeme úgy ragyogott, mintha mindig csínytevésen törné a fejét. Jóképű lovagnak tűnt, már amennyire Castiel meg tudta ítélni az ilyet. Nem igazán érdekelte, egy férfi hogy néz ki, amíg őszinte is becsületes. A nők esetében, nos… 17 évesen az odaadó gondoskodásnál és önzetlenségnél többre tartott egy formás mellet, meg egy széles csípőt. Fiatal volt még hozzá, hogy értékelni tudja a valódi női erényeket.

– Nyugalom! – léptek elő feltartott kezekkel, fegyvereiket mindketten visszadugták hüvelyébe. – Én Castiel vagyok, ő itt a társam, Adam. Fereldeni lovagok vagyunk, az ostagari eltűnések ügyében nyomozunk. Úgy hisszük, rabszolgakereskedőkkel van dolgunk.
A nő gyanakodva nézett rájuk, de azért válaszolt.
– Az én nevem Carota. Ez a fiatalember itt mellettem a férjem, Numéral.
„A férjed? – gondolta zavarodottan Castiel. – Ránézésre is legalább tizenöt évvel fiatalabb nálad!”
– A két mágus Devera és Lívia.

Devera egy borostás, copfos mágus zsíros, barna hajjal; mellette Lívia, aki sokkal örömtelibb látványt nyújtott. Mikor Adam meglátta, a tekintette azonnal megakadt a lány szépségén. Hosszú, szőke haját zavartan igazgatta, tengerkék szemével szégyenlősen a földet bámulta, dús keblei, feszes, kerek feneke és formás csípője még a durva szabású, sötétkék mágusköpenyen át is tisztán kirajzolódtak. Ha léteznek angyalok, így nézhetnek ki – legalább Adam így gondolta.

– Milyen gyönyörű... – súgta halkan Adam.
– Inkább milyen alacsonyak – nevetett fel Castiel. – Legalább egy fejjel kisebbek vagytok nálam – nem sok mágussal találkozott életében, de azok mind kis termetűek voltak. – Előírás egy mágusnál, hogy kicsi legyen?
– Csak a legnagyszerűbbeknél – felelte vigyorogva Devera. – A méreteink helyett mi a manánkat növeljük.
– A méreteitek helyett, mi? – nevetett fel Castiel és Numéral szinte egyszerre, mire a mágus megértette, mint is mondott. Elvörösödve Líviára pillantott.
– Nem úgy értettem! Nem is olyan kicsi! – úgy kapott ágyékához, mintha meztelen lenne.
– Micsoda? – nézett rá ártatlanul a lány, aztán jó pár szívveréssel később szemei tágra nyíltak, ő pedig füle tövéig elvörösödött.
Numéral súgott valamit feleségének, de az csak a homlokát ráncolta. Hosszas sugdolózásba kezdtek, minek végén a nő megadóan sóhajtott.
– Szerintem ez akkor is egy rossz ötlet. Mi van, ha csak át akarnak verni minket? Ha igazából nekik dolgoznak?
– Nézz már rájuk, drágám! Mi értelme lenne őket küldeni ellenünk? Ha az a céljuk, amire gondolok, ez egy nagyon is jó ötlet. Nem nézhetjük tétlenül, ahogy leölik őket.
– Küldjük haza őket! Semmi dolguk itt.
– Szerinted elmennének?
Carota egy pillanatra Castielre nézett, a szemében lobogó tűzben meglátta a választ.
– Mi lesz a szabályzattal? – kérdezte kelletlenül.
– Most az egyszer kivételt tehetnénk.
A templáris nagyot sóhajtott.
– Fenébe! Azoknak az édes, barna bociszemeknek nem tudok ellenállni. Jól van, velünk jöhetnek, de ha meghalnak, az nem az én dolgom!
– Veletek? – vonta fel a szemöldökét Castiel.
– Az eltűnések – kezdte Numéral. – Nem kizárható, hogy mi is ugyan abban az ügyben nyomozunk, mint ti. Akkor pedig jobb lenne egyesíteni erőinket. Mit szóltok?

Castiel is, Adam is megkönnyebbültek (noha ezt persze nem mutatták ki).

– Egy feltétel – szólt közbe szigorúan Carota. – Én vagyok a parancsnok, ti pedig mindenben engedelmeskedtek nekem. Feltétel és kérdés nélkül.
A két fiú összenézett. Bólintottak.
– Ez ésszerű követelés.
– Üdv a csapatban! – nyújtott kezet vidáman Numéral.
– Remek! – kiáltott fel Devera. – Ha már így társak lettünk, nincs véletlen valami alkoholos italotok? Legalább egy hónapja nem ittam.
– Nincs, de nekem is jól esne – ismerte be Castiel.
– Egy hónapja? – lepődött meg Numéral. – Akkor még a Toronyban voltál, nem? A Körmágusoknál nincs alkohol.
– Csempészett szesz, drága barátom, csempészett szesz – oktatta ki mutatóujját lóbálva.
– Ezt meg se hallottam – morgolódott Carota. – Induljunk!
– Merre? – kérdezte Adam. – Tudjátok, hol rejtőznek?
– Még nem, de nemsoká – felelte Numéral. – Gyertek!

*

Kicsivel sötétedés után egy nagy, fehér kőhöz értek, ahol egy sötét alak várakozott feszülten.

– Ki van ott? – kiáltotta kardot rántva Carota.
– Déjá vu – mosolygott Castiel.
– Folyton ezt csinálja – legyintett Devera.
– Nyugalom, csak én vagyok – szólt a csuklyás alak. – Alison.
– Íme, ő fog minket elvezetni a társaihoz – mutatott rá Numéral.
– Miért tenne ilyet? – tűnődött Castiel.
– A szerelméért. Mi más bolondítana meg teljesen egy férfit? – nevetett fel Numéral. – Van egy lány a Toronyban, ennek a férfinak a szeretője, a csinos kis Wera. Ha kiderül, hogy valaki szexuális kapcsolatot létesített a Körben, ráadásul egy mágussal, aki később megszökött, valószínűleg cinkosnak kiáltják ki, és osztozik a büntetésében. Hogy megvédje szíve hölgyét, alkut kötött velünk.
– Kövessetek! – szólt rezzenéstelen arccal Alison, de Castiel látta a gyötrődést a szemében. Választania kellett a bajtársi hűség és a szerelem között. Eltűnődött, ha egyszer egy ilyen nehéz helyzetbe kerülne, vajon ő mit tenne?

*

Elvitték a Carl nevű városi fiút, majd a fekete hajú, sötét bőrű pagonyelfet. Jennet már csupán egy emberrel osztozott a cellán. Egy fiatal fiút hoztak nem is oly rég, egy Ramsey nevű apródot Redcliffből. Illemtudó, művelt ember, akivel hamar barátságot is kötött. Szöges ellentéte a korábbi ellenszenves, ijesztő alakoknak. Kölcsönösen tartották egymásban a lelket, legsötétebb óráikban felidéztek történeteket a Káptalan szent könyvéből, a „Fény énekéből”, vagy imádkoztak a Teremtőhöz.

– Ne aggódj, meg fognak menteni minket! – nyugtatta Ramsey. – Engem keresni fognak. Hatalmas hibát követtek el azzal, hogy elraboltak.
– Itt sosem találnak meg. Azt mondta az az ijesztő, szemüveges férfi.
Az apród elmosolyodott.
– Az jó. Az önteltség az ellenség körében mindig örvendetes.

A lány hosszú idő után végre, ha csak egy pillanatra is, de újra érezte az érzést, amit mások csak “remény”-nek neveztek. Ám akkor a hatalmas fémajtó újra kitárult. Tudta, most ő következik.

A léptek zaja egyre erősödött, ahogy a szemüveges férfi lassan közeledett a ketrec felé. Jennet számára a pillanat örökké tartott. Szíve együtt dobbant Vorell csizmájának sarkával, s mikor megállt előtte, olyan hevesen kezdett verni, majd kiugrott mellkasából. A férfi két ujjával orránál feltolta szemüvegét, leguggolt a ketrec elé, sápadt, fehér arcát a kristályok halovány fénye még kísértetiesebbé maszkírozták.

Szemüvege megcsillant, szája mosolyra görbült.

– Rajtad a sor.

Jennet tudta, előre tudta, de a szavak hallatán mégis megfagyott ereiben a vér. Torka elszorult, úgy érezte, mintha fojtogatná valaki. Szája kiszáradt, puffadt nyelve a szájpadlásához tapadt. Sikítani szeretett volna, ám nem jött hang a torkán.

– Hozzátok! – intett Vorell, azzal felállt, és sarkon fordult.
– Ne! Várjatok! – kiáltotta Ramsey. – Engedjétek el, ő csak egy ártatlan leány! Engem vigyetek helyette!

Vorell hidegen pillantott hátra. Egyenest Ramsey szemébe nézett, látta benne, a fiú kész az önfeláldozásra. Kivillantva hibátlan, fehér fogait. Talán mosolygott.

– Amilyen ifjú, olyan lovagias, mi? Várjatok! – intett a Jennettet rángató két férfinak. – Ez itt jönni akar. Hát legyen! Nem tagadhatom meg egy nemes férfiú kívánságát, nem igaz? Még ha csak apród is.

Ramsey meglepődött.

„Tudták, ki vagyok, mégis elraboltak? – gondolta. – Hát ennyire ostobák lennének?”

Vorell megragadta a lányt, aki olyan gyenge volt, állni alig tudott. Korábbi ellenállása a maradék erejét is felőrölte. A férfi úgy emelte fel, akár egy rongybabát. Szemügyre vette hosszú, gesztenyebarna haját. Félresöpört egy arcába lógó tincset, majd durván felemelte fejét.

– Te leszel az, érzem – súgta, ahogy belenézett a rémült, barna szempárba. – Ti meg ne csak ácsorogjatok itt! Ragadjátok meg azt a derék lovagot, és hozzátok! – vetette oda türelmetlenül.
– Hé! Helyette vigyetek, ne vele! – tiltakozott kétségbeesetten Ramsey.
– Ku-ku-ku-ku! Ha ettől jobban érzed magad, veled kezdjük – felelte Vorell gonosz vigyorral.

*

Jennet egy alkimista laboratóriumra emlékeztető szobában találta magát. Mindenfelé üvegcsék különös folyadékokkal, fehér lepellel letakart dolgok, egy ketrec, amiben a pagonyelf feküdt mozdulatlanul. És a mindent átható, édeskés szag, amitől felfordult az ember gyomra. Jennet szédülni kezdett.

– M-meg fogtok ölni? – kérdezte kábán.
– Mi nem ölünk meg senkit – felelte Vorell olyan hangsúllyal, ami nem eloszlatta, hanem erősítette a lány félelmét. Akaratlanul is az elfre pillantott. Ezt a férfi is észrevette.
– Ő? Ő nem halt meg.
– Mit tettetek vele?

Vorell elmosolyodott, megigazította szemüvegét.

– Kíváncsi vagy. Ez tetszik. Tudod, én egy tudós vagyok, életem célja a felfedezés. Eddig rendre kudarcot vallottam, de most! Most érzem! Egy karnyújtásnyira vagyok az áttöréstől! – hangjában valami olyan veszedelmes fanatizmus zengett, amitől a lány hátán végigfutott a hideg. – Te leszel az, akivel történelmet fogok írni, s nevemet egy lapon emlegetik majd a világ legnagyobb tudósaiéval! Azzal, aki felfedezte a lírium manaregenerációs képességét, vagy aki először alkalmazta templárisokon. Hopsz. Ezt neked nem szabadna tudnod – megvonta a vállát.

Jennet nem értett semmit. Kétségbeesésében a sírás kerülgette.

„Ez az ember teljesen megszállott! Egy őrült!” – gondolta.

– Látom, nem érted, sebaj. Ezek se – felültette egy asztalra, Jennet ellenkezni próbált, de gyenge volt, és kába. Egy öregember lépett oda hozzá, levette a lány felsőjét, és vizsgálni kezdte.
– Egészségesnek tűnik – szólt mély, rekedt hangon.
– Nagyszerű – mosolygott gonoszul Vorell. Egy tálkát vett kezébe, kavargatni kezdte, majd valami vörös folyadékot öntött bele.
„Talán vér?” – tűnődött Jennet. Már az is megerőltetően hatott, hogy egyenesen üljön.
Gyengébb volt, mint hitte.

Ramsey kitört a két férfi szorításából, s egyenest Vorellnek rontott. Két lépést tehetett meg, mire a földből egy kőkéz nyúlt ki, s kihúzta a lábát. A fiú fájdalmas nyögéssel esett hasra, állát beverte, nyelvét elharapta.

– Nocsak-nocsak, milyen élénkek vagyunk – guggolt elé Vorell. – Fogjátok le!

Az egyik vörösköpenyes tenyerét a talajhoz csapta, mire a föld „átölelte” Ramsey-t, aki már megmozdulni sem tudott, csak a nyakát rángathatta ide-oda, miközben hangosan fenyegetőzött. Vorell egyik kezével hátra feszítette a fiú fejét, a másikkal beleöntötte a szájába az üvegcse tartalmát.

Ramsey szemei olyan feketévé váltak, mint a haja, ahogyan eltorzult arccal vergődött.

– Teremtő, segíts! – kapott a szájához Jennet, akit az események azonnal magához térítettek. Könnyes szemekkel Vorellre nézett. – Hogy tehetsz ilyet egy embertársaddal? Van egyáltalán neked lelked?
– Lélek? Egy tudósnak nincs szüksége lélekre, csak hátráltatná – vont vállat könnyedén.
– Ez meghalt – szólt kisvártatva a földmágus.
– Máris? Milyen szánalmas! – Jennethez fordult, két ujjával megigazította szemüvegét. – Akkor jöhet a fő műsorszám. Ne okozz csalódást, kicsi, barna nyuszim!

*

Alison egy hegy lábáig vezette a csapatot, amikor megállt, a két lovag morcosan nézett rá.

– Ez valami vicc? – vonta kérdőre Castiel.
– Ti lovagok, mindig csak ütni, vágni, semmi türelem nem szorult belétek – sóhajtott a mágus. Mormolni kezdett valamit, mire a hegy oldalán a kiálló szikla csillogni kezdett, majd egyszerűen köddé vált, feltárva egy mélybe vezető járat száját.
– Mi a...
– Lenyűgöző munka – ámuldozott Numéral. – Olyan minimális mágiát használtak hozzá, hogy még akkor is csak alig éreztem, mikor megálltunk előtte. Ha nem tudnám, hogy itt van, egyszerűen elmennék mellette.

Carota elhúzta a száját. Nem tetszett neki a dolog.

– Alison, menj, rejtőzz el a közelben, míg vissza nem térünk.
– Csak így itt hagyod? – lepődött meg Castiel. – Nem fog meglépni?
– Tudja, ha megtenné, azzal Werat sodorná veszélybe – magyarázta Numéral.

Devera elgondolkodva a barlangra pillantott. Tett néhány lépést hátra, forgolódott, fel-alá járkált, alaposan szemügyre véve a környezetet.

– HAH, tudtam! Ezeknek aztán van humorérzékük! – nevetett fel.
– Miért is? – pislogott üveges szemekkel Numéral.
– Egek, hát ti nem olvastok?
– Nem, van jobb dolgunk is. Például... bármi?
– Cöh, műveletlen barbárok – húzta fel az orrát Devera. –Azt azért tudjátok, hogy harminc éve, Andraste utáni 10. évszázadban 20 és 23 között (ezt Thedas szerte egységesen 10:40-10:43-ignak jelölték) zajlott egy háború Orlézia és Ferelden között, ugye?
– A tizedik század közepe elég viharosra sikeredett – bólogatott Adam.
– Most vagyunk a közepén – hunyorított a mágus.
Adam a szemöldökét ráncolta, aztán hirtelen arcára ült a megvilágosodás, szája „o” alakot formált.
– Ami azért fontos, mert..? – bámult rá Numéral.
– Hallottatok már a Halálosztagról?
– A Tisztogatókról? – már a név kiejtése rossz érzéssel töltötte el Adamet.
– Mindenki hallott róluk. Cleodius, az őrült király, hozta létre – mondta Castiel. – Mikor kitört a háború, Ferelden mérte az első csapást. Cleodius gyarmatosítani akarta Orléziát, Thedas legerősebb országát.
– Hehehehe – nevetett fel Numéral. – Mégis honnan jött ez a zseniális ötlete?
– Ahogyan a neve is mutatja, a király őrült volt – magyarázta Adam. – Fejébe vette, Orlézia csak árnyéka régi önmagának, a hadereje nevetséges, gazdasága romokban. A felderítők, kémek és nemesek, akik ennek ellenkezőjét állították, szörnyű halált haltak ,,felségárulás” címszóval. Cleodius talpnyalói elhitették a nemesekkel az Orléz Birodalom gyengülését, akik így megszavazták a háborút. Ám akadtak olyanok, akiknek nem ment el a józan eszük, és szembehelyezkedtek a királlyal. Cleodius ezt úgy értékelte, hogy ők Orlézia oldalára álltak. Az ő megbüntetésükre hozták létre a Halálosztagot. A leghíresebb tettük alighanem a Timbert ház teljes kiirtása volt. Mikor betörtek a kastélyba, a gyerekeket lemészárolták, a nőket elhurcolták, a férfiakat oszlopokhoz kötözték, majd rájuk gyújtották a kastélyt.
– Pontosan – bólogatott Devera. – De volt egy másik feladatuk is. Az információszerzés. A kémkedéssel megvádoltakat, az orléz hadifoglyokat és a „gyanús” elemeket egy barlangba vitték, ahol a Halálosztag tagjai kínozták őket a legszörnyűbb, legembertelenebb módszerekkel. Úgy vélem, ez az a barlang – mutatott euforikusan a sötétbe vezető folyosóra a mágus.
– Miért tenne bárki ilyen szörnyűséget? – rémült meg Lívia.

Adam ahogy ránézett arra az őszinte arcra, szíve hevesebben vert. „Olyan ártatlan!” – gondolta.

– Azt remélték, megtudhatják az orléz sereg létszámát, a hadmozdulatokat, az utánpótlási vonalakat, vagy bármit, ami győzelemre segíthet – magyarázta Castiel. – A háború után a Halálosztag tisztjeit felkötötték, tagjait hosszú börtönévekre ítélték, a kínzóhelyet pedig felszámolták, minden róla szóló dokumentumot megsemmisítettek.
– Nem mindet – rázta a fejét Devera. – Egy túlélő írt róla egy könyvet. A leírásai alapján ez az a hely. A könyv Fereldenben tiltólistás, de aki csempészet szeszhez hozzájut, annak ez sem gond – vágott büszkén tyúkmellére a mágus.
– Még egy szó, és esküszöm, bilincsben rángatlak vissza a Toronyba – sziszegte Carota. – Van egyáltalán olyan szabály, amit nem szegtél meg?
– Nem vagyok vérmágus.
– Még jó!
– Na látod? Ehhez képest minden bűnöm eltörpül – büszkélkedett. – Csak az értelmetlen szabályokat szegtem meg.
– Mint a ne paráználkodj, és ne élj szenvedélyeidnek?
– Pontosan.
Castiel hitetlenül bámult a barlangra. Egyszerre borzongott és érzett izgalmat.
– Ez lenne az a hely?
– Ha te embereket rabolsz el, akiket fogva akarsz tartani, de mindezt észrevétlenül, mi lenne jobb hely rá, mint egy előre kialakított börtön, amiről még csak beszélni sem mernek? – érvelt Devera.
– Gondolod, szánt szándékkal ezt a helyet keresték?
– Nézz körbe, a Korcai-vadonban vagyunk. Állítólag hemzsegnek errefelé a kóbormágusok, erősebbnél erősebb vérmágusok tanyáznak a környéken, veszélyes vadállatok lesnek rád minden bokorból. Nem hiszem, csak éppen erre jártak, és belebotlottak.

Castiel és Adam homlokát egyszerre verte ki a veríték. Nagyot nyelve néztek körbe. Fel sem tűnt nekik, mikor hagyták el a Beríciai-rengeteget.

– Ellenfeleink igen jól informáltak, vagy rendkívül szerencsések – vélekedett Numéral.
– Szerencséjük véget ért, mikor a Teremtő engem küldött ide – felelte komolyan Carota, és mind Castiel, mind Adam elhitte neki.

Előző oldal anonim88