Mesélek valamit

Horror / Novellák (789 katt) Jávorszki András
  2020.06.17.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/12 számában.

1.

Amikor a hármas blokkba kerültem, rendesen be voltam tojva. Teljes joggal becézték szeméttárolónak, hiszen ott őrizték a legdurvább arcokat. Szentül hittem, hogy a friss húst rövid időn belül kicsinálják. Az első éjjel aludni sem tudtam. Csak hallgattam a vízcsövek zörgését, a patkányok halk neszezését, a priccsek nyikorgását meg azt, ahogy a fegyőrök járkálnak lassú, koppanó léptekkel a folyosón és úgy éreztem, soha nem jön el a reggel. De valahogy mégis eljött, én pedig néhány hét alatt hozzácsiszolódtam a benti élethez. Na nem mintha lett volna más választásom.

Persze a feszültség azért megmarad az emberben. Hiába szerzel haverokat, a környezet azt diktálja neked, hogy mindig nézz a hátad mögé. És ez úgy beléd ivódik, hogy egész hátralévő életedben látszódni fog azon, ahogy a vállad és a fejed tartod.

Folyamatosan ugyanazt az egyhangú menetrendet ismételtük. Napközben az udvaron lődörögtünk, esténként a tévészobában kártyáztunk, néha pedig balhéztunk. Az őrök soha nem tépelődtek azon, ki kezdte; aki benne volt, az ment magánzárkákba, és ha te nem mentél magadtól, simán lerugdostak a lépcsőn.

Na jó, nem volt mindenki ilyen vadállat. Emlékszem, ott volt például a mackós termetű, Dudley nevű pofa, ő például egész rendesnek bizonyult. Smasszer volt, igen, de én bírtam. Az a hórihorgas Hicks, vagy hogy hívták, na ő viszont mintapéldánya volt a szadista barmoknak. Egyfajta isteni közbeavatkozásnak tudtuk be, hogy valamiért ő nem a rácsnak az általunk is ismert oldalán tölti az időt.

Ja, az idő. Ebből a börtönben rengeteg jut, úgyhogy gyorsan be tudsz fordulni, ha nem vigyázol. Akad, aki be is bekattan, és őrjöngeni kezd. Mert még a kötelezően végzett műhelymunka, vagy egyéb feladatok, a takarítás és a csikkszedés is dögunalom egy idő után. A rabok hetente egyszer fogadhatnak látogatót, de sokaknak már ez sem jelent semmi változatosságot. Hozzám egyébként soha nem jött senki, és akik jönni szerettek volna, azokat is lebeszéltem erről. Néha telefonáltam egyet és azzal letudtam a kötelezőt.

Az az egész ügy 1980 nyarán kezdődött.

Július közepén történt az első gyilkosság. Ilyesmire már sok év óta nem volt példa. Igen, a rabok néha összeverekedtek, de a rácsok mögött az emberölés nem szokványos még ennyi agresszív pofa között sem. Bevert orrokat, eltört ujjakat, kékre zúzott bordákat láttam bőven, de egy hulla teljesen más kategória.

Aznap rekkenő volt a hőség, olyan, ami elálmosít, miközben feszíti az ember koponyáját. Mi, akik éppen nem voltunk munkára beosztva, kábultan ténferegtünk az udvaron, vagy az árnyékba húzódva dohányoztunk. Az állványokon lógó bokszzsákokat nem volt kedve püfölni senkinek, csak pár megszállott focizott izzadva és fújtatva a falak tövében, mint valami gőzmozdony. És akkor riadót fújtak, soron kívüli létszám ellenőrzést és cellavizsgálatot tartottak. Előbb szökésre gyanakodtunk, de az ebédnél már hallottuk, hogy megölték azt a cingár, kecskeszakállas fickót, akitől rendszeresen beszereztük a becsempészett cigit, a sört, egyesek még kábítószert is. Jó kapcsolatai voltak és az üzletért cserébe időnként jattolt az őröknek. Egy másik rabnak volt nagyon a bögyében, egyszer a zuhanyzóban össze is verekedtek, de nem tudták bebizonyítani, hogy ő tette hidegre.

A pasas az esztergályosműhely melletti lépcsőházban feküdt. Igen csúnya látványt nyújtott. Pépesre verték a fejét egy félkilós kalapáccsal, de úgy, hogy a fél lépcsőfordulót beterítette az agya, az arcából meg nem maradt semmi. A kiérkező nyomozók jó néhány embert kihallgattak, minden eredmény nélkül.

Pontosan két héttel később, a hónap végén megismétlődött a dolog. Egy huszonegy éves taknyos következett, akit többszörös nemi erőszak miatt ültettek le fél évvel korábban. Több szúrás a gyomorba, levágott golyók. Percek alatt elvérzett. A szeméttárolók mögött bukkantak rá betömött szájjal. Akkorra már kikezdték a testét a patkányok. Nem sajnáltam, elvégre csak egy nyikhaj pöcs volt, aki nőkkel erőszakoskodott. Páran rebesgették, hogy azért kellett meghalnia, mert nem akart bemelegedni. A falak között ugyanis rossz dolguk van az erőszakolóknak. Többnyire megleckéztetik őket, pont a szerint, amit odakint ők tettek a nőkkel. És ő nem ment bele önként, amit azért meg tudok érteni.

Augusztusban egy öreg, életfogytiglanis rab lett az áldozat, aki már vagy harminc éve bent volt. Az alagsorban nyírták ki, valaki megfojtotta egy darab vékony huzallal. Addigra már a sajtó is megszimatolta a dolgot és az egyik nap pár újságíró gyülekezett a főkapu előtt, de elzavarták őket azzal, hogy nevetséges híresztelés az egész. Állítólag egy rab kotyogta el a gyilkosságokat a beszélőn, onnan ment tovább a hír a lapoknak.

A benti légkör elmérgesedett. Többen kezdték magukat úgy érezni, mint a csapdába esett állatok. A régi cimborák is tartottak egymástól, holott a börtönhaverság legalább olyan szent és életre szóló dolog, mint az odabent tett vérbosszú fogadalma. Figyelj ide, Tracy, mondta nekem egyik nap ebéd közben Gary, aki emberrablásért ült, figyelj ide, én nem tudom, ki lehet az, végül is lehetsz akár te is, vagy Angel, vagy Nyakigláb, én komolyan nem tudom. De nem vagyok se ijedős, se beszari, szóval, ha nálam próbálkozik a tag, én nem fogom hagyni magam. Simán agyonverem.


2.

Addig a napig, amíg meg nem öltem azt a fickót egy szimpla ökölcsapással, nem hittem, hogy ilyen egyszerűen meghalhat valaki. Úgy gondoltam, ehhez több kell, valami nagy, valami rendkívüli, nem egy ilyen apróság.

Vegyük például az apámat. Félárván nőttem fel, az öregem meghalt Normandiában, negyvennégyben. Ott maradt a parton. Épp csak kétéves múltam akkor. Sokat gondolkodtam ezen később, de mindig arra jutottam, hogy a háború ilyen. Ott ez a dolgok menete.

Tizenegy voltam, amikor meggyilkoltak egy férfit az utcánkban. Két haver összeveszett valamin, az egyik meg pisztolyt rántott és arcon lőtte a másikat. Annak a férfinak a fél feje elszállt, olyan reccsenő hang kíséretében, mintha földhöz vágnál egy adag nyers húst. De nem is ez volt az egészben a legrosszabb, hanem hogy nem halt meg azonnal. Megtántorodott, aztán – hogy is mondjam? - fejvesztve rohanni kezdett, mint azok a csirkék, amiknek átvágták a nyakát, és a fejük a szárnyuk mellett lóg. Ömlött belőle a vér, de még rohant vagy húsz lépést, mielőtt összeesett.

Vagy ott volt Liam, egy régi iskolatársam. Rákos lett, nem sokkal a gimi befejezése után. Szétrohadt a gyomra a szerencsétlennek. Negyven kilósra fogyott, mire meghalt. A temetésen segítettem vinni a koporsóját, hát az olyan volt, mintha csak egy marék csont zörögne benne. Szóval azt hittem, a halálhoz mindig ilyen durva dolgok kellenek, és ha az ember óvja a valagát, nem eshet baja. Tévedtem.

Egy este valami idióta ki akarta rabolni azt az olasz éttermet, ahol főszakácsként dolgoztam. Nem egy bankot, vagy benzinkutat, nem. Egy rohadt éttermet. Késsel fenyegette a vendégeket, összegyűjtötte a pénztárcákat, de hülye volt, mert amikor az irodába akart bemenni a széfhez, véletlenül a konyhába nyitott be. De nem vertem meg, vagy ilyesmi. Az nem a stílusom. Csak orrba vágtam, jó keményen, ő meg olyan szerencsétlenül esett, hogy belecsapta a tarkóját a mosogató fém sarkába. A helyszínélők később még találkoztak a nyúltagya maradványaival a lefolyóban.

Tíz évet kaptam, csak mert nem zuhant tíz centivel odébb. Az ügyvéd szerint jogos volt az önvédelem, ez az érv pedig enyhített egy keveset másodfokon; egészen pontosan két évet, de mondanom se kell, hogy a nyolc ugyanolyan hosszúnak tűnt elsőre, mint a tíz.


3.

A börtönben is szakácsmunkát kaptam. Legalább elfoglaltam magam a nagy tétlenség közepette, mert a tévé, meg a foci az udvaron csak ideig-óráig menti meg az embert a becsavarodástól. Négy napot dolgoztam egyszerre, és akkor a főzőedények felett izzadtam hajnaltól késő estig, aztán a másik szakács volt a soros. Mindig be volt osztva mellénk segítségként egy-egy ember. Hol ez, hol az. Mindenki szívesen jött, mert tudták, hogy jut nekik pár plusz falat. Ettől viszont még maradt nekem is tennivalóm bőven, a krumpli pucolásától kezdve az edények sikálásáig.

Szeptember vége volt, párás, meleg éjszaka, ami délen, Louisanában, a Mississippi vidékén egyáltalán nem szokatlan kora ősszel. Fél tíz elmúlt, a srácoknak odafent megfújták a takarodót, a mosodában az éjszakások megkezdték a munkát. Alkalmi kisegítőm, az a Carter nevű kölyök is eltűnt már. Tudtam, hogy nem is látom viszont. Egyedül maradtam a konyhában.

Éppen az üres szemetesvödörrel jöttem vissza az udvarról, amikor neszt hallottam. A konyhán nem ritka, hogy amikor a mozgás elül a nap végén, a patkányok előbújnak az ételmaradék szagára. Felkaptam hát a sarokban álló seprűt, hogy elintézzem őket, aztán, ahogy a tűzhelyhez léptem, egy feltornyosuló árnyékot vettem észre a páraelszívó tükröződő felületén.

Megpördültem, de elkéstem. A felém lendülő gumibot az alkaromat találta el. Forró fájdalom bénította le az egész kezemet. Odébb ugrottam, de elzuhantam, felbuktam az imént a padlóra tett szemetesvödörben.

Izzadt, dühösen ziháló test nyomult fölém. Megcsapott savanyú szájszagának bűze, a szemében az eddig elfojtott, de most szabadjára engedett düh vörös fénye villant meg. Rám nehezedett, aztán lecsapott újra. Elrántottam a fejem, így a gumibot a kövezeten csattant. A támadóm dühösen felmordult, aztán újra a magasba emelte a fegyvert. Én azonban, felhasználva azt a másodpercnyi szünetet, amíg újabb lendületet vesz, ép kezemmel gyorsan a nadrágom zsebébe nyúltam.

Az emberek a börtönben gyorsan szert tesznek valamilyen védelmi eszközre. Én például még az elején lenyúltam egy kisebbfajta, borotvaéles csontozó kést. Tudtam, hogy egyszer még jól fog jönni. Minden erőmmel meglendítettem hát, és a támadóm oldalába szúrtam. Markolatig eltűnt a bordái között, mire ő vadállati hangon hördült fel. Kihasználva pillanatnyi zavarát kirántottam a fegyvert a sebből, aztán alulról felfelé egyenesen az állába vágtam, bele az érzékeny, lágy húsba. A penge recsegve tört utat magának a bőrön keresztül, fel az orrüregig, és a szájpadlásához szögezte a nyelvét. Erre a test nagyot rándult, mintha áram futna rajta keresztül, vérhabos nyálat köpött szét, majd nyöszörögve rám zuhant. Undorodva löktem le magamról, és a sajgó karomat tapogatva lassan felálltam. Pokolian fájt, de nem tört el, viszont máris lilára dagadt. Jeget kellett rá raknom. Szerencsére hosszú ujjú rabruhát hordtunk, ami később eltakarta a kötést a kíváncsi szemek elől. Egy kis helyen, mintha forró gőz égette volna meg, még ma is látszik az ütés nyoma a bőrömön.

A fickó arcára csak egy futó pillantást vetettem, hiszen tudtam, ki az. A mackós termetű, jó fej Dudley. Még élt, hörögve kapkodta a levegőt, a feje körül jókora vértócsa gyűlt össze. Sajnálom, öregem, fejezzük be gyorsan, morogtam neki, mert ha felépülsz, megnézhetem magam. Felkaptam hát egy gonoszul fénylő, súlyos hentesbárdot és egy határozott mozdulattal a homlokába vágtam, úgy, hogy a vére az arcomba fröccsent, és a koponyacsont reccsenve hasadt ketté, akár a túlérett görögdinnye.

Ott és akkor nem kérdeztem meg, miért esett nekem egymaga, de később sokat kattogtam rajta. Holmi elcseszett igazságosztónak képzelte magát? Megtalálta Cartert? Fogalmam sincs. Csak abban voltam biztos, hogy nem állhatok oda sem a smasszerek, sem pedig a rendőrök elé azzal, hogy meg akart ölni, de én önvédelemből kicsináltam. Ezt senki nem hinné el.

Hogyan tovább? Az egyenruhája nem gond, azt el tudom égetni a sütőben. Majd hajnalban, ha lejövök elkészíteni a reggelit. A gumibot és a pisztoly már problémásabb, de a szemetes konténerek mögött, a szennyvízcsatornában ezeket is eltüntethetem. A fegyvert látva megfordult a fejemben az is, hogy olajra lépek, de el is hessegettem magamtól az ötletet. Még tíz hónapom van itt hátra, inkább kihúzom becsülettel, mert ha elkapnak, az újabb hosszú börtönéveket jelentene.

De mi legyen Dudleyval? Őt nem találhatják meg. Úgy gondoltam hát, feldarabolom, mielőtt szaga lesz. A csont mehet a darálóba, a húst pedig ládába rakom és behúzom a fagyasztóba.

Másnap egy finom ragut szervíroztam ebédre. Egész délelőtt keményen dolgoztam rajta, de megérte. Az elégedett arcok látványa mindig örömmel töltött el. Néha eljátszok a gondolattal, mi lett volna, ha megkóstolom? Nemigen lehet rosszabb, mint az a moslék ízű kukoricakása, amin ma már fogak nélkül vagyok kénytelen nyammogni.


4.

Dudley maga mesélte egyszer, hogy a suliban mindig ennivaló kölyöknek tartották. Hát megadtam neki. Ezt a kihallgatáson is elmondtam. Végül beszámíthatatlannak minősítettek és a szigorítottba kerültem. Mert hát az ilyesmit csak a mesében ússza meg az ember.

Előző oldal Jávorszki András
Vélemények a műről (eddig 5 db)