Összeesküvés

Horror / Novellák (1190 katt) Kicsi
  2011.03.16.

Rita elveszetten ácsorgott a szoba közepén és üres tekintettel bámult ki a nyitott ablakon. A kulcscsomóját kereste. Már több mint fél órája. El fog késni a találkozóról. Vagy már el is késett. Rá se mert nézni az órára.

Hova tehette? Nemrég még a kezében volt. És az egész lakást átkutatta, de az a rohadt, gyűszűméretű kulcs, ami egy teniszlabda méretű kulcstartó mellett fityegett és egyébként rohadtul feltűnő volt, csak nem akart előkerülni.

Fel fogja adni.

Kínjában odasétált az ablakhoz és kinézett a szűk kis utcára, ahonnan a magas, régi, belvárosi épületek eltakarták a napfényt, így csak az ég kékje hirdette, hogy jó idő van.

Undorító ez a hely. De őt most várják valahol, úgyhogy tök mindegy, hogy mennyire nem szeret itt lakni. Húsz perc az út a Blaháig, és neki körülbelül két perce lehet arra, hogy odaérjen. És a telefonján szinte teljesen tönkrement a billentyűzet. Használhatatlan. Kész, kuka. Már csak díszkabalaként őrizgette a táskájában.

Amikor megfordult, hogy folytassa a reménytelen keresgélést, a lakásban uralkodó sötétség szinte mellbe vágta. Az albérletben, ahol lakott, ugyanis összesen két ablak volt. Valamit már kéne kezdeni ezzel. Bár már megszokta. Összesen fél éve rohad ebben a görénylyukban.

Hirtelen megcsörrent a telefon. Végre! Meg van mentve a bőre!

Amikor Rita felvette, csodák csodájára nem kapcsolt ki magától a telefon. Ismerős férfihang szólalt meg a vonal másik végén.

- Hol vagy?
Csalódott volt. Se szia, se semmi? Ez nem valami bíztató…
- Ne haragudj.
- Fél órája várlak.
- Fél órája? – Rita csodálkozva nézte a falon ketyegő tányér órát. Idegesen babrálta a nappalit és a folyosót elválasztó rózsaszín függönyt.
- Hát igen. Hol vagy most? Még mindig otthon, mi?
- Elveszett a kulcsom. – Ennyit tudott kinyögni. Már ott volt a gombóc a torkában.
- És most mi lesz?
- Fogalmam sincs. Úgy látszik, ezt bebuktam. De nem kicsit.
- Még ne add fel.
- Jó… de most mit csináljak? Ugorjak ki az ablakon?
- Azért azt ne. Ennyire nem rossz a szitu.
- Mert?
- Valamiért sejtettem, hogy ez lesz, ezért elhalasztottam a többiekkel a találkozót. Úgyhogy meglesz a meló.

Rita úgy megkönnyebbült, mint talán még soha életében. Nagy kő esett le a szívéről.

– Köszi. – Elvörösödött az arca és most örült, hogy csak telefonon beszél ezzel az emberrel. – Már csak az a kérdés, hogy hogy jutok ki innen?
- Az már egyéni szoc – nevetett – mindenesetre holnap ilyenkorra találd ki és gyere oda, ahova megbeszéltük. Várlak majd.
- Oké.

És letette. Köszönés nélkül. Felvágós. De biztos csak előtte játssza az eszét. Telefonon keresztül könnyű, még neki is menne!

A nagy izgalom után Rita azt csinálta, amit mindig is szokott, amikor egy stresszes pillanaton van túl. Rágyújtott.

Már több mint fél éve annak, hogy elkövette élete legnagyobb hibáját. Abbahagyta a sulit és úgy döntött, hogy neki jobb lesz az, ha dolgozik és a két legjobb barátnőjével közösen ideköltözik ebbe az albérletbe, három kerülettel odébb. De ki gondolta volna, hogy napi tizenegy óra ilyen fárasztó lehet? Kezdetben élvezte a munkát a ruhaüzletben, de ahogy teltek a hónapok, kezdte unni és eléggé ellinkeskedte a munkát. Úgy döntött, hogy cseles lesz és a fél órás szüneteit elhúzza a duplájára. Hát ez nem vált be. Lebukott, amikor helyettesítették és a szerencsétlen kolléganő fél óra helyett másfelet várt rá a kasszában, miközben ő kiment az üzletből a plázába és elkávézta meg elcigizte az időt. Az volt az utolsó napja. Az osztályvezető egyszerűen lekiabálta a fejét a vevők előtt. Bár tudta, hogy megérdemli… De most nincs munkája és a világ a feje tetejére állt. És már nincs mellette a két hűséges lakótársa, akik eddig pátyolgatták.

Miután kirúgták a nagyszerű állásából, az első, munkanélküli napra virradó reggelen arra ébredt, hogy a lakás üres. Szörnyű hiányérzete volt. Tudta, hogy valami nincs rendben. És amikor meglátta az üres szekrényeket, leesett neki, hogy mi történt. Ilda és Dóri, a két ember, akiket újabban a családjának nevezett, egyszerűen szó nélkül leléptek. Ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Mindez összesen egy hete történt, és Rita még a sokk hatása alatt volt. Föl se merte fogni, hogy mi történt. Még nem. De tudta, hogy egyszer úgyis föl kell ébredni.

Azóta Dóri egyik este felhívta és bocsánatot kért tőle. Rita mit is tehetett volna? Hordja le a sárga földig, hogy miért volt ilyen bunkó? Vagy sírva könyörögjön, hogy jöjjön vissza? Ami azt illeti, egyáltalán nem tudott közömbösen állni ahhoz a kérdéshez, hogy ezen túl magányosan kell tengetnie a napjait ebben a nyomasztó albérletben a város majdnem legszegényebb pontján. És igen, haragudott. De amikor Dóri felhívta, mégis a torkán akadt a szó, és csak némán hallgatta a barátnőjét a telefonban. De ami még jobban idegesítette az az, hogy ő sem tudott Ildáról semmit. Vagy csak titkolta. Nem volt képes értelmes választ adni erre a kérdésre. De annyi biztos, hogy összebeszéltek, mert egyszerre léptek le. Azt sejtette, hogy Dóri egyszer úgyis magára fogja hagyni, már egy jó ideje felmerült az a lehetőség, hogy hazaköltözik a szüleihez Debrecenbe, de hogy Ilda is cserbenhagyta… ezt egyszerűen képtelen volt felfogni.

A Für Elise dallamos csengőhangja zökkentette ki az emlékezésből. Fölpattant a kanapéról és beengedte a váratlanul érkezett vendéget. És a bejárati ajtó kilincse alatt észrevett valamit. A kék szőrmókos kulcstartót. Abban a pillanatban azt sem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen. Nevetett. És közben potyogtak a könnyei.

Feloltotta a folyosón a villanyt, mert már teljesen kezdett besötétedni. A lakás ritka szar állapotban volt. Egyre inkább hasonlított egy menekült szálláshoz. Hát igen, amióta Ilda elment, semmi sem a régi. A szemetet már három napja nem vitte ki. Ciki. De most már nem mindegy?

Kopogtak. Rita régi, jó barátja volt, Ati, akivel az utóbbi időben majdnem minden nap összejártak. Most pálinkát hozott. Nem lesz ennek jó vége…

- Nemsokára jönnek Anették is - közölte fáradt mosollyal az arcán. Biztos melóból jött. De még fürödni se volt képes. Szinte zöld csíkot húzott maga után a büdös, olajszagú munkásruhájában.
- Bazd meg, Atesz.
- Mi van?
- Semmi. – Rita befogta az orrát és odébb állt. – Hány napja nem fürödtél?
- Három.
- Ezzel engem akarsz kinyírni?
- Csakis. – Vigyorgott és bement a pálinkával a szobába.
- Miért hívtad át a többieket?
- Mert ők tegnap kimaradtak a buliból.
- Milyen buliból?

Nem jött válasz. Nem is érdekelte. Megszokta, hogy Atesz hülyeségeket beszél. Ő is letelepedett a nappali kanapéjára Atesz mellé és újra rágyújtott.

- Na? – nézett rá Atesz azzal a megszokott, ostoba fejjel.
- Mi na?
- Meló?
- Holnap megyek.
- Értem. Addig punnyadunk.
- Hát ja.
- Kaja legalább van itthon?

Rita felkapta a fejét. Tényleg, a kaja… erről szinte teljesen megfeledkezett. Amíg Ilda itt lakott vele, mindig ő gondoskodott az ételről. Rita jóformán csak a CBA-ban vett zsömléken és zacskóleveseken élt. Na meg gyorskajákon. De ezt többet nem teheti meg, hacsak nem talál valami jó munkát. Hamarosan lehet, hogy ebből a lakásból is mennie kell.

- Nem tudom.
- Ez most komoly? Hát ki lakik itt?
- Kész vagyok. – Arcát a tenyerébe temette. Most legszívesebben a föld alá ásta volna magát.
- Azt látom.

Úgy érezte magát, mintha egy másik bolygón lenne. Egyszerűen nem értett semmit. Az egyik pillanatban itt volt Ilda, együtt főztek, nevettek, minden jó volt, azután történt valami, és Ilda már nincs itt. Eltűnt. Hiába kereste, telefonálgatott össze vissza nem törődve a számlákkal sem, de Ildát mintha a föld nyelte volna el. Senki nem tudott róla semmit, még a szülei sem.

- Ne törődj vele. Anett gondolt rád.

Rita szinte meg sem hallotta. Azon agyalt, hogyha Ilda végül valahogy mégis előkerül, vajon vissza fogja e kérni azt a pénzt, amivel tartozik neki? És mégis mennyivel tartozik? És hol van Ilda?

Kérdőjelek sokasága keringett a feje körül, mint apró kis holdak, és egyikre sem találta a választ.

- Szedd össze magad!
- Kösz. – A cigije már majdnem elégett, és ő csak a fejét csóválta.

Újra megszólalt a csengő. Rita fölpattant, mint egy robot, akit csak erre programoztak be és ment ajtót nyitni. Kint nagy volt a nyüzsgés. Hány embert csődíthetett ide ez az idióta Ati?
Amikor ajtót nyitott, csak Anett és a húga, Móni ácsorgott az ajtó előtt. Amúgy az egész lakóház fel volt bolydulva. Rita kezdte magát úgy érezni, mint egy cirkuszban.

- Találtak egy hullát a garázsban – közölte Móni vigyorogva.
- Ilyen fejjel ezt nem fogja neked elhinni senki – szólta le Anett.
- Cseszd meg.
- Amúgy sziasztok. – Rita legszívesebben kihajította volna mindkettőt az ablakon. Ez a két hülye liba hiányzott ma a legkevésbé.
- Na, mit szólsz a hírhez, Rita? – A kérdés után kitört belőle az az idióta röhögés, amitől Rita a falat kaparta kínjában. Legközelebb előkészíti a füldugót. Vagy leissza magát. Mindegy, csak ne hallja.
- Nem érdekel. – Rita tenyerével az arcát dörzsölte és beengedte őket. De valami megütötte a fülét. A sziréna hangja.
- Tényleg találtak egy hullát?
- Igen. A másik utcában, azt hiszem.
- Akkor ez minket nem érint. Csak ne jöjjön föl ide a gyilkos.
- Ahogy mondod.

Rita erőltetett mosollyal az arcán beengedte őket a lakásba. Amúgy a látszat ellenére egyáltalán nem hagyta hidegen a történet. Furcsa izgalmat és szorongást érzett, ami igazán csak akkor lesz rossz, amikor a többiek hazamennek, és ő egyedül marad ebben a koszos lakásban.


Anett érdeklődő arccal gubbasztott a kanapén Atesz mellett, aki még mindig cigit töltött magának. Hát igen, már a szaftos pletykákra fájt a foga: Ritát elhagyta mindkét lakótársa, egyedül maradt, és most ki tudja, hogy mi lesz vele? És már munkája sincs! Hogy fogja kifizetni ezentúl az albérletet? Lehet, hogy végleg becsődöl az élete?

Rita vágott egy grimaszt. Legalább igyál előtte valamit, bazd meg!

- Ildáról még mindig semmi hír – adta tudtára Rita és ő is leült. A vártnál kevesebb érdeklődés fogadta, vagy még annyi se.
- És a munka? – kérdezte Anett.
- Majd holnap találkozok vele.
- Alex korrekt, ő nem fog átverni.
- Ha te mondod… mindenesetre jók a megérzései.
- Ja, ő megérzi, ha lógsz, úgyhogy kapd össze magad! – szólt közbe Atesz.
- Téged meg ki kérdezett?
- Ma áthívtam őt is. Nemrég beszéltem vele.

Rita nem szólt semmit. Az asztalon előtte heverő képes újságot az arcába nyomta és hallgatott. Hót ideg volt, amikor új emberekkel kellett találkoznia. És ráadásul Alexxel, aki előtt így lejáratta magát… és vele kell majd együtt dolgoznia. Kész röhej.

- Vajon mit fog szólni ahhoz, hogy meg lett a kulcsom?
- Meg fog ölni – mormogta Atesz.
- Ne idegesíts! – Rita rásuhintott a barátja fejére az újsággal, és abban a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó. Rita felpattant. El sem tudta képzeli, hogy ki lehet az. De akárki is, ez mégiscsak az ő lakása!

Egy ismeretlen arc lesett be a nappaliba. Egy lány. Még életében nem látta. Rossz érzése volt, nem tudta, mi miatt.

- Téged beengedtek, Matild?
- Mert?
- Találtak egy hullát.
- Nem itt, úgyhogy leszarom.

Egyszerre az egész rémtörténet röhögésbe fulladt. Csak Rita vigyorgott egyedül kényszeredetten.

- Nem vicces. Nem ti töltitek itt egyedül az éjszakát.
- Ezt meg honnan veszed? – kérdezte az újonnan érkezett lány, aki mellette foglalt helyet a fotelban. Hogy ez mekkora egy paraszt! Rita mégis nyelt egyet.
- Akkor bulizzunk. De holnapra józanodjunk ki.
- Rita, te még mindig abban a hitben élsz, hogy holnap találkoztok? – szólt megint Atesz, aki még mindig bele volt merülve a nagy cigi töltögetésbe és rá se nézett.
- Hát még szép. Ezt beszéltük meg.
- Nyugi. Ide fog jönni és itt helyben megkapod a munkát. – Atesz vállon veregette, mint a kocsmacimboráját, és töltött a pálinkából mindenkinek.
- Jó, hogy szól előre, hogy idejön.
- Te sem tudattad vele előre, hogy nem fogsz odaérni.
- Bocs, majd szólok a kulcsnak, hogy ne vesszen el.

Ahogy az lenni szokott, a pálinka erősen marta a torkát, de utána telítődött azzal a jóleső melegséggel, ami tíz kilót levett a válláról és feloldotta a nyelvét. És ilyenkor csak többet akart belőle. De visszafogta magát. Így is égett a képe, hogy pia szaga lesz. Na meg a lakása miatt. Baromi rendetlen.

- Rita, jó, hogy így összejöttünk, mert valami fontosat akartam neked mondani - mondta Atesz. A hangja feltűnően komoly lett. Valami átverés készülődik… Rita úgy ismerte már Atit, mint a tenyerét. De hagyta, hadd játssza végig az idióta poénját.

Hirtelen csend nehezült a szűk kis nappalira. A többiek is figyeltek.

Na mi van? Ez el akarja jegyezni? Rita komolyan kezdett megijedni.

Atesz egy darabig az asztal sarkát bámulta, de végül kinyögte.

- Tudjuk, hol van Ilda.

Rita egy darabig úgy ült, mintha pofon vágták volna. Nem hitt a fülének.

- Hogy mi van?

Ati nem szólt, csak bólintott. Hirtelen mintha ripityára törték volna benne a maradék jó kedvet is.

- Mindenki tudja, Dóri is.
- Szívatsz – mondta és belenézett Atesz szemébe.
- Nem. Most nem viccelek – teljesen komolyan nézet vissza rá. Semmi mosolygás, semmi gyanakvást keltő hanglejtés. De valahol mégis Ritának rossz érzése volt. Itt valami nagyon nincs rendben. De hogy mi, arról fogalma sem volt. Mint amikor felébredt azon az ominózus reggelen egyedül a lakásban, és csak két óra múlva esett le neki, hogy itt baromi nagy változás történt.

- És miért nem mondtátok el eddig? Benned megbíztam, Ati!
Nem jött válasz. Itt a fontos kérdésekre soha nem válaszol senki, csak a hülyeségre.
- Akkor legalább azt mondd meg, hogy hol van, vagy hogy érhetem el, mert a telefonja ki van kapcsolva.
- Nem mondhatok semmit.
- Mi van? - Rita döbbenten bámult a barátjára. Atesz arca nem tükrözött semmi olyan érzelmet, amiből le tudott volna szűrni bármit is. Ilyennek még soha nem látta. Még soha nem látta komolynak.
- Mi az, hogy nem mondhatsz semmit?

Rita ledöbbenten bámult maga elé. Mi az ördög folyik itt?
Nem válaszolt.
És mi van, ha ugrat? A gondolatot gyorsan elvetette. Ati ilyet nem tenne vele. Erről szentül meg volt győződve. Ati, az egyetlen igaz barátja, aki sose hagyná cserben.
Bár mondjuk Ildáról is ezt hitte…
És mi van, ha most is becsapják? Egészen eddig a percig mindenki a képébe hazudott.
Úgy érezte, meg tudna őrülni ebben a tehetetlenségben. Senki nem akar mondani semmit.

- Miért nem mondhatod el?
- Elmondhatjuk. De ahhoz előbb meg kell, hogy öljünk – szólalt meg mellette Matild.

Rita kezéből kiesett a cigi. Úgy érezte abban a pillanatban, hogy a pofája leszakad. Mit képzel ez magáról? Ha csak vicc akar lenni, akkor most nagyon túllőtt a célon. És mégis ki ez a picsa? Csak úgy besétál ide és keménykedik, amikor még életében nem látták egymást…
Rita szó nélkül felkelt és egy laza mozdulattal lesöpörte az asztalról a kis pálinkáspoharakat, és hallotta, ahogy az egyik eltörik, amelyik nem a szőnyegre, hanem a padlóra esett.

- Rita, állj meg… - hallotta a háta mögött Atesz hangját és bevágta az ajtót. A lakás vékony falai megremegtek, és a műanyag ajtóüveg majdnem kiszakadt a helyéről. Kiviharzott a szűk, sötét konyhába, ahol a mosogatóban feltornyozva álltak a mosatlan edények, és a kis asztalon el se lehetett férni a kacatoktól. Olyan dühös volt, hogy legszívesebben leborult volna a földre hangosan bömbölve, mint egy gyerek és sírva könyörögött volna ennek a sok parasztnak, hogy hagyják abba ezt a kegyetlen játékot, mert ő már nem bírja. Nyögjék ki végre, hogy hova tűnt Ilda!

Hallotta, ahogy kinyílik a nappali ajtaja. Biztos Atesz az. Valaki tényleg utána jött, de az nem a barátja volt, hanem Matild. Legszívesebben nekiesett volna.

- Tudom, hogy most hülyén hangzik, de ne idegeskedj! – egy szál cigit és egy gyújtót nyújtott oda Ritának. – Inkább etesd a rákokat.
- Rendes vagy. – Most vajon bocsánatot akar kérni? Belenézett a lány szemébe, de semmi erre utaló jelet nem látott. Matild mosolygott és ő is rágyújtott.
- Gyere be, megbeszéljük. Mindent meg fogsz tudni.
- Majd. Elszívom és megyek. De akkor tegyétek félre a hülyeséget!
- Eddig is félretettük.
- Azt vettem észre.
- Akkor jössz?

Rita beadta a derekát. Nem tudott így nyugodtan cigizni. Pedig most csak két percre volt szüksége, két rohadt, nyomorult percre, amikor békén hagyják és megvárják, még lehiggad. De nem, még ezt se kapja meg tőlük. Szart se kap. De ez már tök mindegy. És most ráébredt valamire. Alul maradt. Ők tudják, hogy hova tűnt a barátnője, és ők állnak kapcsolatban Alexxel. Mintha náluk lenne a kulcs minden probléma megoldásához.

Amikor Rita belépett a nappaliba, egyedül Ateszt találta bent. A két lány lelépett. Rita ezt egyáltalán nem bánta. Két idiótával kevesebb.

Helyet fogalt a kanapén Atesz mellett és kérdőn nézett rá. De ő nem szólt egy szót sem.

- Szóval hova tűnt?
- Velem lakik most – szólalt meg Matild.
- És megtudhatnám, hogy hol?
- Közel.
- És elmondanád akkor végre, hogy mi folyik itt?
- Persze. De ahhoz előbb meg kell, hogy öljünk. – Ritát újra arcul vágta a kijelentés. Úgy érezte, hogy fel tudna robbanni. Valami már nagyon feszítette belülről.

Legszívesebben kirontott volna a lakásból, ki az utcára, el a város másik végére, hogy még csak ne is lássa őket, se Ateszt, se senkit ezek közül, ezt az újonnan érkezett csajt meg aztán főleg ne. Érezte, hogy remegnek a lábai, és nem akarta, hogy ezt a többiek észrevegyék.

- Te amúgy normális vagy, amikor ilyeneket beszélsz?

Ismerős hang ütötte meg a fülét. Kinyílt a bejárati ajtó. Gondolkodás nélkül felpattant, de abban a pillanatban rájött, hogy ugyan minek rohangál folyton az ajtóhoz? Úgysem az az ember jött haza, akit ő vár… és mostanában amúgy is az jön be a lakásába, aki akar. Akinek ez a barom Atesz lemásolja a kulcsot. De ha már elindult az ajtó felé, nem állt meg.

A látványtól, ami az előszobában fogadta, megdermedt. Teljesen ismeretlen figura állt az ajtóban és próbálta bezárni. A második, ami feltűnt Ritának, az a keze. A könyökéig vastagon véres volt.

Először meg se mert szólalni. A szíve a torkában dobogott. A srác miután sikerült elfordítania a kulcsot a zárban, azt a zsebébe süllyesztette és Rita felé fordult.

- Minden rendben? – kérdezte Rita.

Nem jött válasz. A fiú elindult felé, és mire Rita észbe kapott, már visszafelé lökdöste a nappali felé. Még arra se volt ideje, hogy egy mondatot kinyögjön, vagy legalább megkérdezze, hogy mi folyik itt? De erre már nem is volt szükség, hamar leesett neki.

Olyan gyorsan történt, hogy Rita már csak arra eszmélt, hogy valaki belekap hátulról a hajába, és teljes súlyával a föld felé húzza. Hátravágódott, mert kigáncsolta valaki. A pulcsiján ott virítottak a vérnyomok, amit a srác keze foghatott be. A következő, amit látott, a fiú arca volt. Mosolygott. Ami a kezével történt, az nem baleset volt…

„Előtte meg kell, hogy öljünk…” Te jó ég, ezek komolyan gondolják?

Belekapaszkodott a szőnyegbe és próbált talpra állni, de ekkor valaki arcon rúgta és visszacsapódott a földre. A feje nagyot koppant a padlón, még a bolyhos szőnyegen keresztül is. Néhány pillanatig szinte csillagokat látott, a feje zúgott, csak lassan tisztult ki.

Az eddigi dühe pillanatok alatt elpárolgott, és értetlenség vette át a helyét. Egyszerűen nem tudta felfogni. Ezek most komolyan gondolják? A szó a torkán akadt, képtelen volt beszélni. Egy darabig nem nyitotta ki a szemét. Összegörnyedt a földön, összehúzta magát, amilyen kicsire csak tudta és várt. De hiába. Nem bírta sokáig.

Amikor nagy nehezen fölült, még mindig szédült egy kicsit. Mint amikor leszáll a körhintáról és órákon keresztül benne van az érzés, hogy körbe-körbe forog.

- Most már elhiszed, Rita? – hallotta a lány hangját nagyon messziről.
- Mit?
- Azt, hogy meg fogunk ölni.

Nem szólt egy szót sem. Olyan butának és tehetetlennek érezte magát, mint amikor gyerekkorában beültették a szamárpadba. A kezét az orrához szorította. Vérzett. És olyan lett a ruhája is. Még jobban.

- Kelj fel! – a fiú Rita vállát bökdöste. – Gyere!

Mit is tehetett volna, felkelt és úgy ült le a kanapéra a lánnyal szemben, mintha halálos beteg lenne. Atesz még mindig a helyén gubbasztott. Nem nézett a szemébe. Nem telt el sok idő, fölpattant és kisétált a nappaliból. Rita sokáig fülelt, de nem hallotta a bejárati ajtó nyikorgását.

- Ki vagy te? – kérdezte Rita. Belemart a kanapé huzatjába. Érezte, hogy a halántékán elkezdenek lüktetni az erek.
- Ma beszéltünk.
- Alex. Te adod a munkát – motyogta Rita csendesen. - És amúgy mit akarsz?

Kár volt kérdeznie. Matild egy vékony, piros nyelű bicskát adott a kezébe. Rita úgy bámulta a kést, mint egy gyerek. A torka kiszáradt.

- Ezzel mit csináljak? – kérdezte elhaló hangon.
Alex megragadta a másik kezét és feltűrte a pulcsiját. Rita lehunyt szemmel hagyta.
- Még mindig nem esik le?
Rita értetlenül nézett rá. Beleharapott az ajkába.
- Mi? – kérdezte vékony egérhangon. Bár hiába, sajnos tudta, hogy miről van szó. Sajnos értette.
- Vágd fel magadnak! – Alex hangja nyugodt volt.
Rita lesütött szemmel nézte a csuklóját, és közben a szíve a torkában dobogott.
- Ezt nem – suttogta fennhangon.

Az első ütés úgy zúdult az arcába, mintha tömör vassal vágták volna fejbe. Megint beleszédült. A kezét az orrához kapta. Azóta valószínű, hogy ripityára tört, a vér vastagon csöpögött belőle.

Matild ott ült vele szemben a kis, japános asztalon és az arcába bámult. Tőle kapta az ütést.

- A következő rosszabb lesz, úgyhogy csináld!

Rita remegő ajkakkal bámult maga elé. Egész testében remegett. Mintha áramütés érte volna. És csak a kezeit bámulta. Nem mert felnézni. A bicskát ott tartotta a másik kezében. Nem volt valami hegyes az éle.

- Én erre nem vagyok képes.
- Akkor segítek – Matild kikapta a kést a kezéből. Felállt és egy hirtelen mozdulattal megragadta Rita haját. Rita reflexszerűen belekapaszkodott a lány kezébe, de ő gyorsabb volt. A kés pengéjét máris az orrában érezte felcsúszni. Ütötte a lány kezét, amilyen erősen csak tudta, de a kés csak egyre följebb csúszott. Végül a lány egy mozdulattal kirántotta.
Robbanásszerű fájdalmat érzett az orrában, mintha le akarna szakadni. Mintha az egész arcát tépték volna ketté ezzel az egy mozdulattal. A vér Matild arcára fröccsent, de nem törődött vele. Rita újra összegörnyedt, mintha gyomorgörcse lenne, és a kezeit az arcára tapasztotta. Ragacsos forróság öntötte el a karjait. A vér volt. Az ő vére. Még sose látott ennyit. A feje lüktetett, mintha egy nagy, véres sebhely lenne az egész.

- Szedd össze magad! – hallotta Alexet maga mellett. – Ne várd meg, még elfajul!

A kést újra a markába nyomták, de az kifordult az ujjai közül és hangtalanul a szőnyegre esett. Hallotta, ahogy valaki lehajol érte. Matild belekarolt Ritába, a kést újra a kezébe adta és az ujjait rászorította.

– Csináld!

Rita úgy bámulta a bicskát, mint egy félkómás. Elképzelte magában, ahogy felemeli és a csuklójához ér a hideg penge. De tovább nem jutott. Ezután lopva az ajtó felé pillantott. Alex bezárta. És eldugta a kulcsot. Ezek előre kitervelték…

- Ne nehezítsd meg magadnak! – mondta a lány mellette. Az ellenszenves, gúnyolódó hang parancsoló lett.

Vajon milyen büntetés jár öngyilkosság után? Mit fog mondani az Égi Bíró? Örök pokoli kárhozat?
Az arca elsápadt.
Vajon mi éri meg jobban?

Ezek a gondolatok a másodperc töredéke alatt futottak végig az agyán. Bele nézett Matild kék szemeibe. Azok semmi érzelmet nem árultak el. Csak ezt: csináld, csináld, csináld, csináld már… megemelte a kést. Mintha tíz tonna lenne. A penge már véres volt. Mégis szinte megfagyott, amikor a bőréhez érintette.

- Nem vagyok erre képes – suttogta alig érthetően.
- Dehogynem. Képes vagy rá. – mondta a lány. – De ha mégsem, akkor olyat teszek veled, hogy könyörögni fogsz a halálért.

„És azt ne várd meg!” - visszhangzott a fejében a folytatás.

A penge élét a csuklójához szorította. A keze hirtelen elgyengült.

Szinte látomásszerű emlékképek rohanták meg. Ötödik osztályos volt és rajz órán ült. Az értelmi fogyatékos Tamás pont előtte szórakozott, amikor véletlenül belevágta a kezét az üvegablakba. A szilánkok beleálltak a karjába, és a vér vastagon spriccelt rá az üveg maradványaira. A rajztanár azonnal odarohant az asztalterítővel, mert hirtelen az akadt a kezébe. Alig tudta elállítani a vérzést, de sikerült. Gyakorlatilag megmentette a gyerek életét.
A lány meglegyintette az arcát. Ez zökkentette ki.

Minden ösztöne, az egész teste tiltakozott ellene, hogy tovább nyomja azt a pengét a bőre felszíne alá. Matild keze az övére fonódott. „Na mi lesz már?”

- Nem megy, Rita?

Rita nyelve hegyét az ajkához érintette. Érezte a kissé megalvadt vér ízét.

- Menni fog – mondta a lány, szinte bíztatólag.

„Ezt akarni is kell…” Hallotta magában a filmbéli mondatot. De ő nem akarta. Nagyon nem.
Matild megérintette a pengét, és ezek után mintha súlyt pakoltak volna rá, nyomni kezdte befelé, a bőrébe. Rita szeme bekönnyezett és a lány keze után kapott, de újra elkésett. A bicska pengéje pillanatok alatt átszelte a bőrét, és már csak annyit észlelt, hogy az erei együtt lüktetnek a pengével. Robbanásszerű fájdalmat érzett, mintha az egész csuklója kiszakadt volna a helyéről. A vér spriccelni kezdett és vörös csíkot húzott végig a nappali falán. Rita beleszédült, mintha körbe-körbe húzták volna a nappalin. Felkiáltott és a lány hajába kapott, de az csak kitartóan nyomta a pengét egyre mélyebbre, mintha az egész kezét le akarná vágni. A képek percek alatt elhomályosultak Rita előtt, csak vérben forgó árnyékokat látott.

- Ennyi voltál. – Ez volt az utolsó mondat, amit hallott.



Éjszaka volt. Az albérlet ablakai elárvultan világítottak a negyedik emeleten. Mintha az egész város aludt volna pár ember kivételével, akik a nappaliban ültek.

A szőnyeget már rég kicserélték. Az egész koszos, igénytelen környezet átalakult egy másik ember igénytelen környezetévé. Matild befészkelte magát Ilda régi szobájába, és a könyveit bújta. Mint minden este. Mintha nem történt volna semmi. Már rég elfelejthette a nappali közepén vöröslő vértócsát. És a tetemet, amit lehurcoltak az egyik lakóház pincéjébe az éjszaka közepén.

Alex bőröndjei már második napja álltak a bejáratnál, csak azokat a holmikat vette ki belőle, amire szüksége volt. Egyszerűen lusta volt kipakolni, úgy gondolta, hogy ráér. Most Atesz mellett ücsörgött a kanapén, és az újonnan beszerzett, régi típusú tévét bámulta. Elégedett volt. Atesz már rég beköltözött, így megúszta a megalázó kipaterolást az előző albérletéből, amiért nem fizetett.

Rita a nappali közepén állt. Pont azon a szent helyen, ahol megölték. És Alexék nem láthatták. Nem láthatta többet senki.

Előző oldal Kicsi
Vélemények a műről (eddig 2 db)