Linktár

Az utolsó varázsszó

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/5 számában.

Láttam a szennyes árban
Fakón csillogni páncélokat,
Hörögve levegő után
Kapkodni jó lovagokat.

A vértől ázott mezőn,
Halálsikolyok küldték
Hírüket a köröző keselyűknek:
Lakoma van itt a temetőn!

Láttam kardokat, bárdokat
Csattanni, bordákat törni,
Szíveket kegyetlenül átdöfni,
S a rostélyok mögött szemeket kihunyni.

Száz, s száz lélek kelt így útra,
Tisztulni az öléstől a purgatóriumba.
Szilaj harcosok voltak ők,
Víg fickók, kiket megölt mások kardja.

A küzdelem hosszan tartott,
Irgalmatlan volt, s nem kímélte
Az istenekhez hű lelkeket,
Hullottak kedves, vagy épp bitang fejek.

S a csók helyett a múlást itták a sápadt ajkak,
Röpültek nyilak, vágtattak vérgőzös lovak,
Törtek a lándzsák, buzogányok zúzták
A szitkozódó arcokat.

Halál aratott, s a Kaszás vigadt.
Ily napra hunyt ki az alkonyat.
S mikor a hajnal kelvén,
Napsugár pásztázta a csatateret.

Nem volt legyőzött, s a győző nem dalolt,
Fenn dögevők hada araszolt,
S idelent egy új isten zárta le
A kihűlt tekinteteket.

Néztem merengőn a harcmezőt,
Ugyan mondtam a királynak a jövendőt,
Varázsló voltam, druida, s vén bolond,
Hiába kiáltottam a végtelenbe a végzetet.

De késő már e fohász,
Az ütközet véget ért,
Én temetem a halottakat,
A kifordult belektől csatakos reményeket.

Varázsszóm messze száll,
Utolsó itt e mezőn,
Nem hallja már senki más,
Csak én, s az új isten:

Ki mindent megbocsát!