Johnny
Johnny nem volt se rossz, se gonosz. Akármit is gondoltak róla az emberek. Kezdetben ez zavarta, aztán idővel elfogadta. Azt tette, amit tennie kellett, egyszerűen csak követte a természetét. A magánytól viszont szenvedett. Nem volt senki, aki közel kerülhetett volna hozzá, vagy megismerhette volna. Volt, hogy az ivásba menekült, volt, hogy a munkába. Valamivel el kellett ütni az időt.
Talán az a lány - kutatott az emlékeiben –, talán ő jó lett volna, de meghalt sajnos. Nagyon bejött neki, úgy érezte, van valami hasonló mindkettőjükben. De ez már a múlt.
Lassan beesteledett, és Johnny készülődni kezdett. Lekapta a székről kopott világoskék farmerjét és belebújt. Kivett a szekrényből egy pólót, kicsit várt, majd visszatette, és egy másikat húzott elő.
A fekete mindig bejön – gondolta mosolyogva.
Bekapcsolta a rádiót. Halk, füstös jazz áradt szét a kis szobában, a tenor szaxofon bús futamokat fújt a lassú szving ütemére. Töltött magának egy kis viszkit a kristályüvegből. Ahogy a lámpa fénye megtört az üveg lapjain, az ital a vörös árnyalataiban sziporkázott.
Olyan, mint a vér - gondolta.
Cigarettát kotort elő a farzsebéből és rágyújtott. Komótosan fújta ki a füstöt.
- Na, ez a péntek este is jól indul - mondta csak úgy félhangosan magának.
Odasétált az ablakhoz és felhúzta a redőnyt. Szép, csillagfényes éjszaka volt. Langyos szél fújt a kikötő felől, a város fényei, mint kis szentjánosbogarak remegtek a koraesti levegőben.
- Akkor induljunk! - mondta Johnny, majd kipöccintette a csikket az ablakon.
Lekapcsolta a szobában a lámpát, felhúzta cipőjét, felkapta a bőrkabátját, aztán becsukta az ajtót, és fürgén lesietett a lépcsőn.
Hosszú, szőke hajába belekapott a szél, ahogy sétált az utcán. Szerette ezt az érzést, fiatal volt, és az élet körülötte lüktetett. A szórakozóhelyek előtt tömegek várakoztak, hogy bejuthassanak. Péntek este van, ki kell engedni a gőzt. Nem igaz? A huszonkettedik utcán haladt lefelé a belváros irányába. Tudott ott egy jó kis kocsmát. Az volt a terve, hogy megnézi, de aztán máshogy alakult.
- Hé, haver tudnál segíteni? – kérdezte egy vidám hang a háta mögül.
Mosolyogva fordult meg. Egy fiatal punk csaj állt mögötte, hosszú, lila haja oldalt divatosan felnyírva.
- Az attól függ – mondta, és a szemét cinkosan összehúzta.
- Nem vagyok idevalósi. A huszonkettedik és a hatodik sarkán van állítólag egy alter klub, nem ugrik be a neve, ott beszéltünk meg találkozót a haverokkal, de valahogy nem találom, és már késésben is vagyok. Tré ez nap. Tudsz segíteni?
Johnny arca töprengő kifejezést öltött majd megszólalt.
- Aha, igen, azt hiszem, tudom melyik. Az a Disztópia. Az most ilyen felkapott alter, punk hely. Nagy szerencséd van, mert és is arrafelé megyek.
- Na, az az! Királyság! Tudtam, hogy te vagy az én emberem. Kérsz egy kis piát? – mutatott a lány a kezében tartott barna papírzacskóra, amin átsejlettek egy üveg körvonalai.
- Nem hat rám az a gyenge lónyál – nevetett Johnny.
Együtt sétáltak tovább a belváros felé. A lány folyamatosan beszélt, Johnny szórakozottan sétált mellette, szórakoztatta a nagydumás útitársa. A telehold közben előbújt a felhők mögül, és ezüstös fénybe burkolta a tájat. A lány édeskés illata keveredett az alkohol agresszív bűzével. Johnny hirtelen éber lett, érzékei kiélesedtek.
- Megjöttünk, erre tessék! – mutatott egy lerobbant épületre.
- Ez az? Ez most komoly? – mondta a lány nevetve, miközben rosszallóan ingatta a fejét.
- Punk létedre elég finnyás vagy! Csak nem félsz? – nézett rá Johnny, azzal kézen fogva maga után húzta a házba. - Itt az elején kicsit sötét lesz, vigyázz, hova lépsz, úgy tűnik, kiégett a lámpa, de annál izgalmasabb.
Ahogy beléptek a koromsötét előtérbe, Johnny hirtelen magához szorította a lányt. A lány annyira megijedt, hogy sikítani se tudott. Az üveg a kezéből hangos koppanással esett a mocskos padlóra. Pár másodpercig így maradtak, Johnny a bőrdzsekin keresztül is érezte a lány gyorsuló szívverését és forró leheletét. Rutinosan hajolt fölé, hosszú fehér szemfogait finoman mélyesztette a lány vékony nyakába. Tíz perc múlva már ismét a huszonkettediken sétált a belváros irányába. Selyemzsebkendőjével gondosan megtörölte a száját, majd komótosan letörölt egy vércseppet a cipőjéről. Újra magával ragadta az éjszakai nagyváros látványa. Nagynak, erősnek és végtelennek érezte magát.