Visszafelé történő emlékezés 2 - A Quadrome tündöklése & bukása

Külvilág / Zenebona (1963 katt) Xenothep
  2011.03.07.

(Visszaemlékezésem nem lehet teljes, mert mindenre nem emlékszem eleve, és mivel annyi minden történt velünk akkoriban. Semmit nem bántam meg.)

Quadrome eredetileg egy novellámban szereplő háborús gépezet elnevezése volt, egy modern, páncélozott, „faljáró” ostromkocsi, kifejezetten nehéz terepre tervezték, például a bombák által felszaggatott talajon való haladásra. Jockey és én sok rajzot készítettünk, a gépezet első kerekeinek elméletét én dolgoztam ki, terveztem meg, és rajzoltam le, ő pedig megcsinálta legóból, hogy lássuk, működik-e a valóságban. A modell kiválóan működött, büszkék voltunk rá. Amikor csatlakozott csapatunkhoz, ő javasolta, hogy a Sunhoundhoz tartozó dolgokat összefogó tervezet neve legyen Quadrome. Így nevezte el a számítógépén a mappát, ami az első zenei alapokat tartalmazta, itt kaptak helyet megírt szövegeink is. Később a Quadrome, mint fogalom már a nagyobb csapaton belül is teret hódított, volt jelvényünk, tisztségünk a csapaton belül, és roppant komolyan vettük az egészet a saját szintjén.

Akkoriban mindennek nevet adtunk.

A számítógépet Wollandnak neveztük például. Nem emlékszem pontosan, úgy rémlik talán Jockey mesélt egy történetet, ahol a fő gonoszt nevezték így. Wolland csúnya tűz halált halt végül, és Jockey is hamar önállóan folytatta, de a Quadrome fejlődésében kiemelkedő szerepük volt.

Nagyon sok gépet használtunk.

Nem tudnék teljes listát írni minden fokozatról, de a végén már öt szintetizátoron játszottunk egyszerre Zeusz és én, volt keverőnk, erősítőnk, magunk készítette hanggenerátor, torzító, visszhangosító, meg még ki tudja mennyi ketyere, amivel dúsítottuk zenéinket. Emlékszem hideg őszi délutánokra, amikor csak úgy a magunk kedvéért játszottunk, annyira belefeledkezve, hogy ránk sötétedett, és a ledek éles fénye világított már csak. Voltak bulik, ahol alkoholt is fogyasztottunk, ilyenkor általában elvontabb zenék hangzottak fel, mindenbe belementünk, ami csak eszünkbe jutott. Készítettünk feldolgozásokat népdalokból, filmzenékből, az Esti mese dallamából, indulókból, más előadók számaiból, (igen Beatlest is…) de az igazán nagy kihívást a hangjátékok jelentették. Csináltunk hét és fél perces vihart, helikopter felszállást az ajtó becsukását, a rotorok elindítását is beleértve, tengermélyi hanghatásokat bálnákkal, delfinekkel, precíziós robbantást, mindeközben remekül szórakozva. A negatív irányt kedveltem a legjobban, horror történetekhez készítettünk zenéket torz harangjátékkal, kísértet üvöltéssel, farkas vonítással, fák ágai közt sejtelmesen sustorgó széllel, nagyon hatásosak lettek.

Amikor a dolog igazán beindult, éppen meghirdettek a helyi rádióban egy nevezési lehetőséget amatőr tánczenekarok részére. Azonnal döntöttünk: ott a helyünk. Nem verseny volt, se helyezés, se jutalom, mindössze egy lehetőség, hogy a számainkat szélesebb réteg ismerhesse meg. Készült velünk egy interjú, az adás után pedig a szervező elbeszélgetett velünk a részletekről. Csak hazafelé számolgattunk Zeusszal, hogy mennyi napunk van a felkészülésre. Nem egészen két hét, nekünk pedig nincs egy olyan albumunk, amire azt mondhatnánk, hogy teljes. Mindennap reggel nyolc órától éjfélig válogattunk, újrakevertünk, komponáltunk, mint a bolond, épp csak ebédszünetet tartva. Begyalogoltunk a közeli buszvégállomásra, ahol bedobtunk fejenként két hamburgert, aztán irány vissza a stúdió. A hamburger már a fülünkön jött ki végül, de elkészült az album tizenkét zeneszámmal, amiből a háromnegyede végül vadonatúj track lett. Eközben megtárgyaltuk a koreográfiát (amiből a zivatar végett tulajdonképpen semmi nem lett) és jött a nagy ötlet, hogy öcsém legyen a múmia, mert valami látványt kellene kreálnunk táncosok híján. Én tudtam táncolni, de hogy végig táncikáljam az egészet, közben meg még brekegjek is a mikrofonba… Az utolsó előtti nap bementünk az egyik patikába, és feltettük a kérdést:

- Kéz’csókolom, gézre volna szükségünk, de körülbelül annyira, amennyivel tetőtől talpig be tudunk csavarni egy embert.

A patikus lány arcán megjelent az a kifejezés, amiből egyből tudtuk, hogy nem tart minket teljesen beszámíthatónak, de mi sohasem állítottuk ennek az ellenkezőjét igazán. Huszonöt méternyit javasolt, kifizettük, és elköszöntünk. A fellépés előtt fél órával öltöző híján bementünk a WC-be, ahol is elkezdtük feldíszíteni testvéremet a pólyával. Alaposan megtűzdeltem biztosítótűvel, nehogy idő előtt lejöjjön róla a cucc. A végeredmény elborzasztó lett, még akkor is, ha a bal lábánál elfogyott a géz, így egy modern Nike cipős múmiával nézhettünk farkas szemet. Amikor indultunk vissza a sörsátorhoz egy kis szíverősítőért, történetesen pont jött szembe egy fiatal srác mankóval, bal lába térdig begipszelve, és lehetett látni a tekintetén, hogy nagyon sajnálja öcsémet; nem értünk rá megállni magyarázkodni. Zeusz még egész emberien festett hófehér széldzsekiben, fekete farmerban, fején kendővel, de én mindig adtam a jó megjelenésre, így az én nyakamban nyakörv volt, rajta veszettségi bilétával, jobb kezemet könyékig bőrszíjakba csavartam, fekete kapucnis pulóverem hátán a hatalmas halcsontváz, öcsém teljes múmiaszerelésben: gyönyörűek voltunk. A napfogyatkozás még tartott, ezért is választottuk ezt az album témájának, de kormozott üveg híján nem igazán gyönyörködhettünk benne, no meg elkezdtek gyülekezni a felhők is.

Eljött a mi időnk.

Felugráltunk a színpadra, én pedig épp csak elkiáltottam a poént, hogy „hájper-hájper!” mikor villámlott egy hatalmasat, az ég elszürkült, aztán a fejünkre szakadt. Az emberek bemenekültek a sörsátor védelmébe, nekünk viszont maradnunk kellett, elvégre itt volt a nagy lehetőség, élni akartunk vele. Rendkívül érdekes bulinak ígérkezett; előttünk egy üres placc a tóig, tőlünk balra úgy ötven méternyire a sörsátor, mögöttünk a keverőpultnál a srác egy szál pólóban éppen készült odafagyni az asztalhoz. A zápor kegyetlenül elvert minket, de egészen addig kitartottunk, míg a földön tekergőző kábelek szikrázni nem kezdtek. Addigra pont eléggé átfáztunk mi is, úgyhogy intettem a mögöttem didergő hangosítási szakembernek, hogy snitt. Öcsém megfogadta, hogy csobban egyet a tóban fellépés után, mert hát nyár kellős közepe van, és bizonyára baromi melege lesz talpig gézbe csavarva. Nos a meleg elmaradt, tesómat az ilyesmi viszont abszolút nem zavarta, az ígéret pedig úgy jó, ha betartják. Mire kijött a vízből, a kötései megviselődtek, így egész eleven hadi rokkantként láthattuk viszont. Adtunk még egy rövid interjút a megállapodás szerint, aztán irány a sátor. Sokan gratuláltak, biztosítottak minket afelől, hogy nagy jövő áll előttünk, sok barátunk lett hirtelen, mi pedig sütkéreztünk a siker fényében.

Az esemény nagy lendületet adott.

Több rendezvényre igazából nem jutottunk el, de sok házibuliban szóltak zenéink, sok fiatalt megmozgattunk, úgy gondoltuk megpróbálkozhatnánk betörni a hazai zenei életbe.

A többi már történelem.

Előző oldal Xenothep