Út a Paradicsomba

Szépirodalom / Novellák (1214 katt) Chiron Lark
  2011.02.27.

Az Everglades. Gyönyörű vidék. A végtelennek tűnő „Füves víz”, mely tele van halakkal, madarakkal, hüllőkkel. A suhogó fűrészfű hatalmas területet borít el, és itt-ott előbukkan egy-két tengerszem. Máshol cseppformájú szigeteket alkot a „Füvek folyója”. De a víz veszélyes.



Tizennégy lehettem, amikor bátyáimmal a mocsárban lófráltunk. Alkalmas helyet kerestünk az új játékszerünk kipróbálásához. A partról megpillantottam egy csodálatos, fehér orchideát nem messze tőlem egy fán. Susannak, a szerelmemnek szerettem volna a virágot vinni, s mit sem törődve a többiekkel, elindultam az alig ötven centiméteres folyóban a mahagóni gyökerei felé. Lassan haladtam előre. Körülöttem íbiszek, flamingók rikácsoltak. Hirtelen csend lett, nyomasztó csend. Az állatok elhallgatása egyet jelentett a közelben ólálkodó ragadozóval. Feszülten figyeltem. „Talán aligátor úszik erre, vagy floridai párduc keres valami ehetőt. Ha nem csapkodok, akkor nem vesz észre.” Megdermedve álltam. A növekvő fodrok egyre jobban cirógatták a hátam. Közben a felszín alatt, a lábamnál aprócska örvények keletkeztek. Bal szemem sarkából megpillantottam az ismerős mintázatot. „Miért is hagytam magam becserkészni?” Óriási volt, körülbelül nyolc méter hosszú. Hangtalanul, oldalazva próbáltam elhagyni addigi helyemet. S akkor lecsapott. Másodpercek alatt körém tekeredett, és elkezdett szépen lassan megfojtani. A piton értette a dolgát. Minden kilégzésemnél szorított rajtam. Sikoltásaim, vergődésem nem tántorították el attól, hogy a vacsorája legyek. A levegőm egyre fogyott. Az ájulás határán előtűnt Manuel bátyám arca a homályból.

– Hol a feje? – ordította.

Lövés dörrent, majd minden a sötétségbe veszett. A parton tértem magamhoz. Otthon duplán kaptunk: egyszer azért, mert elloptuk apánk revolverét, másodszor meg azért, mert hajszál híján meghaltam.

Mikor nagyobbak, vakmerőbbek lettünk, űztük a kalandokat: először a krokodilokkal teli lápban, később a város utcáin.



Fullasztóan párás az idő. Néhány kócsag repül el az ezüstös buszunk mellett. Nézem a visszafelé rohanó tájat. Éppen azon merengek, milyen csodálatos is az emberi szem. Képes úgy a rácsok mögé látni, mintha semmi sem akadályozná a kilátásban.

Ahová visznek, ott más világ, más törvény uralkodik. Nincsenek páfrányok, pálmafák, bíborkék broméliák, csak hat négyzetméteres cellák, őrök és bűnözők. Már messziről virít a tábla a rajta lévő felirattal: Florida Állami Fegyház, Miami-Dade megye.

Még egyszer, utoljára beszívom a mocsár édeskés illatát, emlékezetembe égetem minden egyes apró részletét. Isten veled, Everglades, te csodálatos, zöld vidék!

Előző oldal Chiron Lark