Toportyán
A lovak patájának dübörgését és a kutyák csaholását elnyomta a fülemben a szívverésem ritmusára doboló vér hangja. Fogaim közül tajtékos nyál fröccsent a hóra. Üldözőim kiáltásai egyre közelebbről hallatszottak. A telihold ezüst fénye sötét útvesztőként vetíttette a fák téltől kopasz ágainak árnyékát a földre. Ebben az útvesztőben száguldottam, nyomomban két számszeríjjal és bunkósbotokkal fölfegyverzett városi ficsúr és ugyanennyi habzó szájú szelindek.
– Toportyán – hallottam egyikük hangját.
Igen, toportyán vagyok, irtani való féreg, a jószág vámszedője. Ezüstszürke irhám áráért mind a négyen ihatnak egy álló éjjelen át a város szinte bármelyik fogadójában.
Egyre közeledtek. Lőni ugyan nem tudtak a fák ágaitól, de a néhol két láb mély hó igencsak megnehezítette számomra a menekülést. Szerencsémre az erdőnek ezen része meglehetősen sűrű volt, ide még nem nyújtotta ki a völgy mélyén didergő város a fejszés kezeit, így a lovasoknak, ha a hóval nem is annyira, de a tölgyfák ágaival annál inkább meggyűlt a bajuk.
A téli nap utolsó sugarai már a sötétben lopakodva értek, úton a völgy melletti lapályon megbúvó tanyák egyikének hússzagú istállója felé. Tudtam, hogy odabent a széltől védett karámokban kecskék, disznók mellett és egy-két szamár is megbújik. Már a hangjukat is hallottam, ahogy a szagomat megérezve előbb csak riadtan toporzékoltak, majd ahogy közeledtem feléjük, egyre hangosabb lett a kétségbeesett a bégetés és röfögés. Megkerültem az istállót. Mögöttem a hófehér havon gyöngysorként húzódott lábnyomaim vonala az erdő szélétől egészen idáig. A lenyugvó nap fényét a telihold sápadt ragyogása váltotta fel, élesen rajzolva árnyékomat a deszkafalra.
Az állatok egyre hangosabbak voltak. Túl hangosak. A ház felől előbb a kinyíló ajtó hangját hallottam, majd emberi beszédet. Két megtermett parasztot láttam az ajtónyíláson át kiömlő fényben, mögöttük pedig további alakok árnyéka mozgolódott.
Sok.
Futásnak eredtem.
Nem így terveztem, így alakult. A város felé vezető úton loholtam, voltak még más tanyák is, a könnyebb zsákmány ígéretét hordozva. A parasztok nem üldöztek. Gyalog nem érhettek volna utol, lovat pedig erre felé nem sok ember engedhetett meg magának, ezért miattuk nem aggódtam.
Tovább ügettem az úton, itt könnyebb volt a haladás, mert a napközben a városba tartók, vagy éppen a városból távozók lába ösvényt taposott a hóba. Az út éles kanyarral eltűnt az erdő szélét falként óvó kökénybokrok sora mögött. A hó lehetett az oka, hogy nem hallottam meg a lovak dobogását, de az erdő felől halkan süvítő szél se nekem kedvezett. A lovasok legalább annyira megdöbbentek, mint én, de még a lovak mellett sétáló két borjú nagyságú szelindek is megtorpant, mikor megláttak.
A hirtelen jött meglepetés bénult csöndjét az egyik lovas törte meg.
– Kapd el! – kiáltotta.
A kutyák és én egyszerre ocsúdtunk. Sarkon fordulva rohanni kezdtem, nyomomban az acsarogva ugató állatokkal. Tudtam, hogy valamivel visszább ritkul a szúrós bozótok fala, ezért arra vettem az irányt. Hallottam, ahogy a lovasok is vágtába ugrasztják állataikat és a nyomomba erednek.
A bokrok kisvártatva csakugyan megritkultak, így egy alkalmas pillanatban az ágak közé vetettem magam. A két kutya nem tudta elég gyorsan követni a váratlan mozdulatomat, így a hóban hemperegve, egymást akadályozva próbáltak lefékezni, hogy követni tudjanak az erdő fái közé.
A lovasok, hátasaik termetét kihasználva törtettek keresztül a bokroson és a fák ágait kerülgetve tovább üldöztek.
Talán fertályóra is eltelt, mikor feltűntek az első sziklák, melyeket egyre nagyobbak követtek. Fából egyre kevesebb, kőből egyre több lett. Az erdőnek erre a részére már senki nem jár a környékbeli babonás népek közül. Én szerettem itt lenni. Hamarosan háznyi tömböket kerülgettem. A telihold fénye a hóról visszaverődve szinte nappali világosságban fürösztötte a környéket. Az első lövedék a fejem mellett vásott el a sziklán, a második néhány pillanattal később követte, de ez már nem vétette el a célt, és a véknyamba csapódott. Felvonyítottam. A vér szagától és a fájdalomtól könnybe lábadt a szemem.
Még ne...
Állkapcsom is belesajdult, ahogy fogaimat összeszorítva futottam tovább. Minden lépésnél izzó fájdalom ömlött végig a testemen. Előbb csak a testembe ékelődött lövedéket éreztem izzó parázsként, aztán minden múló pillanattal terjedt a kín.
Még ne... ne itt...
Az első görcsök majdnem végleg levertek a lábamról. Izmaim fájdalmasan összerándultak, én pedig kölyökkutyaként nyüszítve hemperedtem fel a hóba. Artikulálatlan morgás tört elő a torkomból, ahogy mellső lábaimra támaszkodva, a görcsöktől kicsavarodott béna testemet a hóban húzva próbáltam behúzódni a két hatalmas sziklatömb között nyíló keskeny járatba. Mögöttem a vadászok lovukról leszállva, magabiztos léptekkel, röhögve közelített.
Elértem a sziklák közti folyosó bejáratát, és a fölém tornyosuló falak félhomályába vonszoltam magam.
Zsákutca.
Az alig húsz láb mély hasadékot szemből is szürke sziklatömb zárta le. Recsegve mozduló csontjaim zenéjétől kísérve a falhoz húzódtam. Felhasadt állkapcsomból vér és testnedvek csöpögtek a földre.
Éreztem, ahogy a gerincoszlopom száraz ágként enged az egyre fokozódó nyomásnak.
Itt jó lesz...
A vadászok eltakarták a hasadék száján beáramló kevéske holdfényt is. Bunkósbotokkal a kezükben óvatos léptekkel közeledtek felém. Csak a kíntól elhomályosult szemeim villogását láthatták, engem eltakart a homály. Éreztem, ahogy az általuk annyira áhított bundám felhasad. Kínomban csak lihegni tudtam, ők pedig hangosan nevettek szenvedésem hangjain.
A két szelindek a férfiakat követve, szimatoló orral, morogva közeledett, majd megtorpantak.
Bennem lassan alább hagyott a kín. Hangos morranással markoltam meg a lövedék szárát. Az acélhegy könnyedén csúszott ki a húsomból. Felálltam, majd egy lábbal magasodva így a vadászok fölé. Az egyikük magas hangon felkiáltott, mikor rájuk vetettem magam.
Kövesdi Csaba 2019.