Aisa - 5. rész
A hely, ahová megérkeztek, finoman szólva is furcsának tűnt számukra. A keskeny sikátort szürke, kocka alakú épületek határolták, árnyaikkal még inkább elmélyítve az alkonyi félhomályt. Csak néhány, vibrálva éledező, kristálylámpásra emlékeztető szerkezet fénye próbált meg birokra kelni a sűrűsödő sötétséggel. Épp mellettük, egy fémből kovácsolt, négylábnyi magasságú, szögletes tároló ásítozott félig üresen, és amint kíváncsian közelebb hajoltak hozzá, azonnal megcsapta őket a rothadó ételmaradék jellegzetes bűze.
Ebben a pillanatban egy vijjogó, kerekeken guruló gépezet száguldott el nagy sebességgel a sikátor végéből nyíló utcán. Egy pillanatig látták csupán, erős fényei mégis elvakították őket. A távolodó masina fülsértő zaja csak lassan halványult él és beletelt néhány másodpercbe, mire sikerült visszanyerniük a látásukat. Merrionból önkéntelenül bukott ki a kérdés:
- Mi az ördög volt ez?!
- Az Atlantisz történetét tárgyaló kódexek lapjain találkoztam néhány rajzzal, melyek az akkori közlekedési eszközöket ábrázolták. Persze azok némileg másképp festettek, de azért észrevehető a hasonlóság közöttük - magyarázta Ainara a gondolataiba merülve.
- Lilith azt állította, hogy csak a jövőben szabhatunk gátat a világ hanyatlásának… - suttogta Aisa lehunyt szemmel, miközben igyekezett ráhangolódni azokra a mágikus áramlatokra, melyek – reményei szerint – áthatották és működtették ezt az új helyet. Néhány pillanat elteltével aprócska tűzgolyó lobbant fel kinyújtott tenyerén, majd – miután összezárta az öklét – azonnal ki is hunyt.
- Nagyon gyengén érzékelem csupán a mannát ebben a világban – suttogta Merrion tűnődve.
- Igen, én mégis erőm teljében vagyok – fűzte tovább a gondolatot Aisa. – Nem igazán értem a dolgot…
- Azt hiszem, láthatatlan szálakkal kötődünk a múltunkhoz, ezeken keresztül pedig hozzáférhetünk a teljes mágikus potenciálunkhoz is.
- De akkor hová tűnt a varázslat erről a helyről?
- Lehet, hogy nem foszlott semmivé, csak nagyon kevesek kezében összpontosul. Talán mindössze pár ember birtokolja az igazi tudást! – élénkült fel Ainara az elméjében hirtelen felvillanó gondolattól.
- Akkor… most hogyan tovább? – tárta szét a karját Aisa tanácstalanul.
- Lehet, hogy én választ adhatok a kérdéseitekre…
A hang gazdája, egy alacsony termetű, őszes hajú emberke, most óvatosan kilépett az egyik épület árnyékának a takarásából. Hosszú, furcsa szabású, fekete posztókabátot viselt, mely a térde magasságában ért véget. Lényéből – számukra megmagyarázhatatlan módon – egyfajta rendíthetetlen nyugalom áradt, szürke tekintete mélyén pedig a bölcsesség fénye csillogott.
- Talán ismerjük egymást? – rázta a fejét Merrion hitetlenkedve.
- Nem ismertek engem, ám én… vagyis mi, már előre értesültünk az érkezésetekről. Hosszasan magyarázhatnám a dolgot, ám a lényeg az, hogy a látóink egyre hatékonyabban tudják használni a képességüket. A világ hatalmas változás előtt áll, de… Azt hiszem, okosabb lenne egy védettebb helyen elbeszélgetnünk erről. Kövessetek!
A férfi sürgetően intett az egyik ház sarkánál ásítozó pincelejárat irányába, ám Aisa nem érte be ennyivel a dolgot. Határozott hangon szólalt meg és választ követelt a kérdésére:
- Mégis ki vagy te tulajdonképpen?
- Egy ősi, titkos társaság, a „Bölcsesség őrzői”-nek a tagja. Mint mondottam volt, szívesen eldiskurálnék itt veletek, de tényleg okosabb lenne mennünk!
A lány – egyelőre legalábbis – megelégedett a válasszal. Gondolatban igazat adott a férfinak, így némán bólintott a többieknek és csendben követték az öreget.
***
Szűk járatok bonyolult labirintusán keresztül haladtak céljuk felé. A folyosók falát téglák alkották és a legtöbb helyen még az őket összetartó anyagot sem porlasztotta el a könyörtelenül múló idő. A fényt a plafonon gyéren sorjázó lámpák szolgáltatták.
Nagyjából húsz perc telhetett el az indulásuk óta, amikor a folyosó egy embermagasságú, feketére lakkozott tölgyfaajtóban ért véget. Az idős férfi nem sokat teketóriázott, óvatosan lenyomta a kilincset, majd hátrébb lépett és az ajtót kitárva előre engedte őket. Aisa kétkedve nézett rá, mire az öreg rendíthetetlen nyugalommal bólintott. Ainara tanácstalanul pislogott befelé, Merrion pedig – megelégelve a lányok hezitálását – úgy döntött, hogy magára vállalja a vezető szerepét. Nagy levegőt vett és belépett a szobába, a többiek pedig szó nélkül követték őt.
A szépen berendezett, lakájos helyiségnek megnyugtató, otthonos hangulata volt. A padlóra színes, puha szőnyegeket terítettek, a falakat pedig hasonló minőségű, tetszetős kárpitok borították. Az ajtó melletti sarokban jókora méretű, mahagónifából ácsolt könyvespolc terpeszkedett. Különböző méretű kódexek és lexikonok sorakoztak rajta, de Aisa észrevette, hogy apró, papírborítású könyvek is akadtak közöttük. Ösztönös mozdulattal nyúlt a hozzá legközelebb eső, színes fedelű alkotás felé, ám még időben észbekapott és hátrébb lépett. Kissé elszégyellte magát a kíváncsisága miatt és mindenképpen szerette volna elkerülni azt, hogy esetleg visszaéljen az öreg vendégszeretetével.
- Nyugodtan megcsodálhatod, ha ahhoz van kedved…
A hang gazdája a túlsó sarokban megbújó, jókora méretű fotelben ülő, fiatal nő volt. Gyors mozdulattal állt fel az ülőalkalmatosságból, majd könnyed, ruganyos léptekkel átvágott a szobán, végül pedig megállt velük szemben. Testhez simuló, fekete ruhát viselt, mely még inkább kihangsúlyozta tökéletes alakját. Világosszőke haját feszes fonatokba rendezte, melyek szorosan simultak a fejbőréhez. Mozdulataiban és egész habitusában volt valami - nőknél szokatlan - határozottság és erő, amit a két papnő érzékelt ugyan, ám tapasztalat híján nem tudták értelmezni azt. Csak a témában járatos Merrionnak sikerült levonnia gondolatban a megfelelő következtetést:
„Ez a nő a harc terén is nagy tapasztalattal bírhat!”
Az amazon ellentmondást nem tűrő módon, elbocsátólag intett az öregnek, az pedig biccentett, majd egy rejtekajtón át sietve távozott. Amikor egyedül maradtak, a nő lazított fegyelmezett testtartásán, rideg vonalú ajkán pedig végre megjelent egy halovány mosoly. Könnyed mozdulattal intett a mellettük terpeszkedő, széles kanapé felé, mély altja pedig barátságos tónussal telítődött, amikor megszólalt:
- Hosszú út állhat mögöttetek, így fáradtak lehettek… Üljetek le, kérlek.
Nem sokat kérették magukat, a nő pedig sietve odahúzott egy vasból kovácsolt széket és letelepedett velük szemben. Néhány pillanatig kíváncsian méregették egymást, míg végül az amazon törte meg a várakozásteljes csendet:
- Ainara, Merrion és… Aisa. Marcus valószínűleg említette már, hogy tisztánlátóink jelezték az érkezéseteket. Épp időben jöttetek!
- Becses személyedben kit tisztelhetünk? – udvariaskodott egy sort Merrion, de rögtön el is csendesedett, ahogy elkapta Aisa haragos pillantását. A nő tekintetét nem kerülte el az apró közjáték és magában mulatott egy sort, ám erről csak könnyed félmosolya árulkodott.
- Milyen udvariatlan vagyok… Egyébként Luminarának hívnak, és pillanatnyilag én irányítom ezt a helyet.
- Mármint… a „Bölcsesség őrzői” nevű szervezetet, ha jól sejtem – kottyantotta közbe Ainara.
- Pontosan.
- Hogyan alakult az emberiség jövője? – bukott ki Aisából a kézenfekvő kérdés.
Lumina lassan hátradőlt a székében és nagyot sóhajtott.
- Nos, ez egy hosszú történetnek ígérkezik…
- Épp nem akad egyéb dolgunk – kontrázott Merrion.
Luminara néhány pillanatra gondolataiba merült, majd nagy levegőt vett és elkezdett mesélni…