Reinkarnáció

Szépirodalom / Novellák (877 katt) Smith
  2011.02.17.

Estefelé az utcai lámpák fényében fürdőzve sétálgattam egymagam a városközpont felé. Gondoltam beülök valahová, és megiszogatok csendesen egy forró, citromos teát, miközben elmerengek eddigi nyomorúságos életemen, illetve további bizonytalan jövőmön.

Mielőtt azonban beléphettem volna a csípős hidegről a csábító meleg kávézóba a hívogató asztalok, és társalgó emberek közé, valami a bal vállamra nehezedett.

- Helló, kedvesem… - szólított meg aztán egy ismeretlen hang, mire hátrafordultam.

Egy idősebb férfi állt előttem, hosszú, ősz haja szelíden a vállára telepedett. Fekete, bokáig érő kabátot viselt, a cipőjéből alig láttam valamit.

- Segíthetek valamiben? – Kérdeztem kedvesen, mire az idős férfi szája szomorkás mosolyra húzódott.
- Azt hittem, megismersz majd. De sebaj.
- Sajnálom, de nem ismerem magát – mondtam még mindig kedvesen, aztán egy pillanatra az üvegajtón túlra siklott a szemem, a jó meleg kávéház belsejébe. Az idős férfi közelebb lépett hozzám annyira, hogy már szinte zavarba jöttem tőle, és belenézett vastag, ősz szemöldöke alól a szemeimbe.

Hirtelen úgy éreztem, mintha áramütés ért volna, de másodperc töredékéig tartott csupán az egész.

Akárhány éves is volt ez a férfi, közelről a tengerkék szemei olyan fiatalnak tűntek, mint egy tizenévesé.

„A szem a lélek tükre” – suhant át az agyamon.

- Biztos vagy benne, hogy nem emlékszel rám? – Kérdezte reszelős, szinte remegő hangon. Próbáltam megerőltetni fiatal korom ellenére erősen megkopott agyam, miközben alaposan szemügyre vettem a férfi arcvonásait.

Kissé keskeny arc, kiugró arccsontok, néhány ránc, kicsi, hegyes orr, szögletes áll, hosszú, ősz haj, és a szemei… Szóval, hihetetlenül szépek voltak. Szinte világítottak tiszta, kék ragyogásukkal. Úgy gondoltam, olyan harminc éve biztosan jó képű férfi lehetett.

- Sajnálom – sóhajtottam. – Nem tudom, ki maga. Talán ha elárulná a nevét…

- A nevem? A nevem… - most ő sóhajtott fel, és nagyon szomorúnak tűnt. – Nem érdekes… - suttogta maga elé, aztán ismét rám tekintett. – Bocsásson meg, hogy zavartam – megfordult, és egyszerűen faképnél hagyott. Szinte ledöbbentem rajta. Sokáig néztem utána csodálkozva, egészen, amíg be nem fordult a következő sarkon, és el nem tűnt a szemem elől.

Még a forró, citromos teáról, és a meleg, hangulatos kávéházról is megfeledkeztem. Fogalmam se volt róla, mi ütött belém, csak azt tudtam, hogy nem szabad hagynom elmenni. Utánaeredtem, de ahogy befordultam a sarkon amerre ment, elveszítettem.

Nem szerettem ugyan éjszaka mászkálni a városban, de a lábam vitt, amerre ő akarta. Egészen addig keresgéltem és járkáltam egyik szűk utcából a másikba, míg végül ráleltem.

- Várjon! – Kiáltottam utána, mire az ősz hajú, magas férfi megállt. – Mégis… kit keres? - Kérdeztem odaérve. - Talán tudok segíteni – az idős férfi megfordult, s fiatalos, tengerkék szemeivel rám bámult.

- Ha nem emlékszel rám, és nem tudod a nevem, értelmetlen volt a találkozás – mondta nyugodt hangon. – De talán… - Felemelte mindkét kezét, melyeken egy-egy csúnya heg éktelenkedett, s a tenyere közé fogta az arcom gyengéden. Először el akartam menekülni, de aztán meggondoltam magam. Volt valami az idegenben, ami teljesen a hatalmába kerített.

Magam sem értettem miért, de hagytam, hogy az ajkait az enyémre tapassza, és megcsókoljon.

Ismét egy áramütésszerű érzés hatolt át rajtam, és ezzel együtt a semmiből hirtelen emlékek rohantak meg. Filmszerű volt, ahogy lepergett a szemem előtt az az esemény, amelyből rádöbbentem: mégiscsak engem keresett. Mégis én vagyok az. És Ő…

Felpillantottam azokba a gyönyörű, tengerkék szemekbe, és elmosolyodtam.

- Megtaláltál – suttogtam. – Ismét.
- Harminc évembe telt. Ígérem, a következő életedben jobban igyekszem majd.
- Az jó lesz. Így harmincon túl, már nem tudhatja az ember… - Megfogtam mindkét kezét, és megsimogattam a közepén éktelenkedő sebhelyeket. – Mikor múlik már el?
- Sosem fog – sóhajtott fel szomorúan. - Ahogy a többi sem. Én pedig örökre halhatatlan leszek, az idők végezetéig… Hagytak megöregedni, de nem hagynak meghalni. Meg kellett volna halnom. Ott, és akkor a keresztfán… - a szájára tettem az ujjam.

- Ne mondj ilyet. Akkor megmentettünk téged, mert szerettünk. Én: a feleséged, és a tanítványaid is. Most is szeretlek. Ugyanúgy. Bármilyen testben éljek is. Te pedig minden alkalommal visszahozod nekem az emlékeimet, mert tudod, hogy fontos vagy nekem. Nekem, és az emberiségnek is – átöleltem Őt. Úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni. Hallottam a kabátján keresztül is a szívdobogását. Akaratlanul is sírni kezdtem. - Szükségünk van rád – nyögtem sós könnyeimet nyeldesve. – Amíg el nem jön az idő, ennek így kell lennie.

- Tudom – válaszolta szomorkásan. – A Végítélet napja lesz az ÉN napom. Az emberiség megmérettetik, én pedig felszabadulok végre.

VÉGE

Előző oldal Smith