A cseresznyefa árnyékában

Szépirodalom / Novellák (435 katt) Meda W. Dark
  2019.12.14.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/12 számában.

A Pennát a kézbe! c. blog gyakorlati feladatára írtam.

Kora áprilisban járt az idő. Japánban, Okinavában az emberek a Jaedake cseresznyevirágzás fesztiváljára készülődtek. Szerettem ezt az időszakot, a tavaszt, a napfényt, a meleget. Titokban vártam is az ünnepséget, mert Hiro-sanra gondoltam. Egész áldott nap.

Megdobogtatta a szívemet, amióta először megláttam az osztályteremben. Fekete, rövidre nyírt haját bezselézte, testére tapadó, kék pólója alól pedig jól kivehetőek voltak izmai. A szeme kék színű volt, ami Japánban ritkaszámba ment. A kisugárzása elvarázsolt. Hanyag testtartással állt, fél vállán lógott az iskolatáska. Új fiúként mutatták be aznap, és hamar beilleszkedett közénk. Kedveltem laza stílusát, humorát, figyelmességét. A lányok körében hamar népszerűségre tett szert. Tudtam, hogy csak egy szürke kisegér vagyok közöttük, mégis reménykedtem, és érzelmeket tápláltam iránta, bár tudtam, hogy reménytelen eset vagyok.

Teltek a napok, és azt sem tudtam, hogyan kezdeményezhetnék kapcsolatot. Gyötrődtem, sokszor álmatlanul forgolódtam az ágyban, és Őrá gondoltam. Aztán egyik nap az iskolában összeszedtem minden bátorságomat, és odamentem hozzá. Elpirulva, tétován álltam előtte, éppen egyedül volt.

– Hiro-san… szeretném, ha eljönnél velem a Jaedake ünnepségre.

Éreztem, amint felgyülemlik körülöttünk a feszültség, de legalább megtettem az első lépést. Egy kicsit ugyan határozatlanabbul hangzott a hangom, mint ahogy szerettem volna, és remegtem idegességemben, de meg kellett tennem.

– Kozakure-chan, szívesen elmegyek – mondta, miközben rám nézett és mosolygott.
– Köszönöm – behunyt szemmel hajoltam meg előtte.

Alig akartam hinni a füleimnek, de örültem, hogy végre Hiro-sannal lehetek. Megbeszéltük, hogy másnap délután találkozunk az iskola előtt és onnan indulunk tovább.

A szüleim otthon nem értették, mi bajom van, mert úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna. A világ megváltozott körülöttem, már nem láttam semmit sem olyan szürkének és egyhangúnak. Azt hiszem, igazán élni csak attól a perctől kezdve kezdtem el, amikor kezdeményezve Hiro-san elé álltam.

A közös vacsora után bezárkóztam a szobámba, hogy megírjam a házi feladatomat. Szokásom volt hamarabb letudni, mintsem az utolsó pillanatokra hagyni, mert így több szabadidőmet élvezhettem. Amíg a matekkal bíbelődtem, a tekintetem a nagymamám fényképére meredt. Ott tartottam az íróasztalom tetején. Emlékek és fájdalom járt át. Egy éve, hogy elment közülünk. Ahogy figyeltem mosolyra fakadt arcát, eszembe jutott egy vasárnap délután, amikor nála tartózkodtam. Éppen rám vigyázott, mert a szüleim részt vettek egy fontos tárgyaláson. A nagymamám akkor mesélte el nekem, hogy ismerte meg a férjét. Okinavában úgy tartják, hogy a városban létezik egy cseresznyefa, aminek varázsereje van. Ott kérte meg a nagyapám a nagyanyám kezét.

Mielőtt visszatértem volna a házi feladatomra, eltökéltem magamban, hogy Hiro-sannal odamegyünk a fa alá, és megkérdem, mit érez irántam. Késő este volt, mire aludni tértem. Az izgalomtól alig jött álom a szememre. Úgy hajnaltájban sikerült csak valamelyest elaludnom.

Másnap a legjobb formámat akartam hozni. Ébredés után idegesen válogattam a ruhatáram közül, és nehezen tudtam dönteni. Végül is egy kényelmesebb, vidámabb szerelés mellett állapodtam meg.

Hiro-san engem várt a megbeszélt helyen. Felém intett és elmosolyodott. Fülig pirultam, amikor odaérkeztem hozzá.

– Jó napot, Kozakure-chan. Indulhatunk?
– Igen – mondtam határozottan. – Köszönöm, hogy eljöttél.

Az ünnepségen nagyon sokan vettek részt, néhányan kimonóban jelentek meg. Bántam, hogy nem a nagymamámtól örökölt kimonóban mentem, amit általában csak otthon vettem fel. Az egyik standnál fogtunk aranyhalat, és Hiro-san nekem adta a nyereményt, egy plüss szívpárnát. Lassan leszállt a szürkület, a standok mellett lampionok világítottak. Magam sem tudom, hogy miért, de megfogtam Hiro-san kezét. Éreztem, ahogy elönt a forróság, és pírrózsák jelentek meg az arcomon.

– Szeretnék elmenni veled a cseresznyefához… – nyögtem.
– Örömmel, Kozakure-chan – mosolygott.

Megszorította finoman a kezemet, mintegy viszonozva kézfogásomat. A tömegen keresztül maga után húzott egészen addig, amíg el nem értük a cseresznyefát. Eszembe jutott megint a nagymamám. Kellemes érzések kerítettek hatalmukba. Megálltunk a fa alatt. Attól féltem, hogy olyan hangosan ver a szívem, hogy Hiro-san is meghallja.

– Hiro-san, én… – Hiro-san a számra tette ujját, mintegy belém fojtotta a szót.
– Köszönöm.

Hiro-san közel húzott magához és a számra tapasztotta száját. A csók úgy ért, mint a villámcsapás. Kellemes bizsergés futott végig a gerincemen. Amikor kinyitottam a szemem, Hiro-san alakja átlátszóvá vált.

– Köszönöm, hogy szeretsz. Megtörted az átkot.

Az alakja ekkor teljesen megváltozott, egy cseresznyefa-csemete lett belőle. Az arcomról potyogtak a könnyek. Nem értettem semmit, de a csemetét elültettem. Bár Hiro-san nem lett a férjem, ennek ellenére szerettem a fát, és mindig ápoltam, gondoztam. Talán lehet, hogyha minden cseresznyefa emberré változna, akkor több tiszteletet, törődést kapnának. Ezért nem szabad bántani a természetet. A szeretet az, ami nemcsak megtöri az átkokat, hanem újra szívet ad az embereknek.

Előző oldal Meda W. Dark