Hamis ígéret - Pilot 2/2.
A kastély hatalmas, dupla ajtaja becsukódott mögöttem, s egy csodálatos világ tárult elém. Egymás mellett feszes vigyázzban sorakozó emeletes házak egész sora, ameddig csak a szem ellát. Tetejükön vörös cserepek egymásra pakolva, frissen festett falaikon a fehér keretes ablakok szemekként szegeződtek szemközti szomszédaikra.
A főút kikövezett, és elég széles ahhoz, hogy a nyüzsgő embertömeg mellett két oldalt felsorakozhassanak a legkülönfélébb árusuk a legkülönfélébb portékáikkal. Elhatároztam, ügyet sem vetek a palotában történtekre, és megkezdem az újvilág felderítését. Nem kesereghetek, elvégre a bennem rejlő erő arra rendeltetett engem, hogy ennek a világnak a hősévé váljak. Legalábbis remélem.
Bámészkodva haladtam előre, láttam itt mindent. Gömbölyded asszonyt gyönyörű, zöld almával teli rakott kosarakkal, napbarnított, kormos izomkolosszust csillogó acéljaival. Barna, szakállas férfit, aki fura akcentussal hirdette egzotikus fűszereit. Szőnyegeket áruló, szénfekete, borotvált fejű alakot, görnyedt hátú, nagy orrú ékszerárust, akinek arcán számító ravaszság ült; és még sorolhatnám a véget nem érő árusok sorát.
Sorolhatnám, noha a körülöttem hömpölygő embertömeg is megért egy misét. Az egyetlen, ami közösnek mondható bennük, az előkelő ruházat s a kifinomult beszédstílus. Még egy tudatlannak is elég csak rájuk pillantania, hogy tudja, valamennyien a legfelsőbb rétegek képviselői.
Figyelmetlenségem okán véletlen nekiütköztem egy szembejövő párnak. Felpillantottam a nálam egy fejjel magasabb férfira, és döbbenet ült az arcomra. Mikor megszólalt, eltátottam a számat.
- Vigyázz, hova lépsz! – morogta mély hangján.
A karmazsinvörösbe öltözött nemesasszony oldalán egy két lábon járó beszélő farkas állt. Ízig-vérig farkas volt, szürke-fehér bundával, sárga szemekkel, megnyúlt pofával, benne félelmetes fogsorral. Mindössze kezei emlékeztettek emberére, ám azon is sűrű bundát viselt.
Körbenéztem, akkor vettem csak észre, megannyi emberszabású állat mászkált körülöttem. Volt, amelyik egészen emberinek tűnt, maga állatfüleit, s helyenként hosszú, lompos farkát leszámítva, akadt, amelyik teljesen állat, de két lábon, ám a legtöbb ennek a kettőnek az átmenete. Néhányan párokba, páran baráti társaságban; még szülőket is láttam, kicsi állatfüles gyerekkel kézen fogva. Úgy járkáltak az emberek között, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De vajon tényleg az?
- Hé! Hozzád beszélek! – morgott a farkas. – Fel akarsz bosszantani?
- Öm, bocsánat… öm… - mégis hogy kéne ezt megszólítanom?
Inkább csak kikerültem, mielőtt belém mar azokkal a félelmetes agyarakkal, s gyorsan eltűntem egy sikátorban. Megkönnyebbültem felsóhajtottam. Örömöm korainak bizonyult. Három alak vett körbe, ezek ruházata már jóval csapzottabbnak és mocskosabbnak tűnt az utcai járókelők makulátlan viseleténél.
Köztük is akadt egy bundás, ám ez inkább macskára hasonlított, semmint farkasra. Meg is villantotta karmait, hogy nyomatékot adjon származásának. Ember társai – ijesztő karmok híján - bicskát húztak elő.
- Tá’ nem eltívedé’, te? – érdeklődött fekete-sárga fogsorával a legalacsonyabb. Egy szőke kölyök, az arcára ragadt kosz miatt nem tudnám megmondani hány éves lehetett.
- Nem is hinnéd mennyire – feleltem. – De már megyek is.
Egy izomkolosszus elém lépve, szavak nélkül adta tudtomra, dehogy megyek.
- Azt mondod, nem erre? – néztem fel rá.
- De, arrrrra’ – dorombolta a macska. – Csak előbb itt hagyod nekünk az értékeidet.
Ez bajosan hangzott. Ha már most elveszítem minden pénzem, éhen halok, mielőtt bármit megtudhatnék erről a világról. Ellenben, ha nemet mondok, felaprítanak, mielőtt megismerkedhetnék az éhenhalás „élményével”.
Felsóhajtottam. Alighanem mindenki ilyen csodás lehetőségek közül szeret válogatni. Hm… Valami azt súgta, korábbi életem is a rossz és még rosszabb közti választások sorozatáról szólt. Ezt súgta a hang, s én fenntartás nélkül hittem neki.
- Naa – ösztönzött a szőke gyerek, mocskos ujjait felém tartva, mire én zsigerből hátráltam, undortól és fertőzéstől való félelmemtől.
Mágus vagyok, a fenébe is! – feddtem meg magam. – Itt az idő akkor, hogy felébresszem erőmet!
Hátra léptem egyet, kinyújtottam tenyerem, és elképesztően koncentráltam. Még a fejem is belevörösödött. A három szakadt tolvaj megijedt, a macskafejű nagyot nyelt.
- M-mágus?
- Le’etetle’ – vágta rá a másik, s rögtön el is bizonytalanodott.
- Azo’ lánco’ vanna’ – így a harmadik. – Ez nem.
Kivártak. Már jobb tenyeremmel bal csuklómat szorítottam, és gondoltam mindenre, tűzre, vízre, földre, feltörő gejzírre, de semmi sem történt. Aztán fel kellett hagynom az erőlködéssel, mert bélrendszerem morgásából arra következtettem, hamarabb fog a gatyámba feltörni valami, mint a tenyeremből. Arrafelé még csak a késztetést se éreztem.
A feszült csendet megkönnyebbült nevetés törte meg. A macska megnyalta kézfejét.
- Ezé’ alapost megruházun’, rem’ tod.
Remegő térdeim feladták a harcot. Összerogytam, akár egy marionett. Kezeim a szütyőm után kutattak, de annyi erő nem maradt bénult ujjaimban, hogy kioldják a csomót, amivel nadrágszíjamra kötöttem.
Az első rúgás a gyomorszájon talált, és jobban fájt, mint azt képzeltem. Előregörnyedve öklendeztem, noha nyálon kívül semmit nem adtam ki magamból. A következő rúgás oldalamon ért, amitől hátam a falnak vetve elterültem a poros sikátorban.
Felnyögtem. Sírni szerettem volna. A teremben rám szegeződő ellenséges arcok sokasága rémlett fel előttem. Alighanem örülnének, ha kimúlnék. Annak ellenére, hogy miattuk vagyok itt, mégis megvetettként kezelnek!
Kezem a homokba markolt, furcsa, nyekergő hangot adtam ki magamból, és akkor vettem csak észre, sírok. Nem is a rúgások fájtak, hanem a nevetés, és azok a megvető tekintetek. Mind örülnének, ha meghalnék. Én mégse akarok meghalni. Nem merek meghalni. Gyáva vagyok. Imádkozni szerettem volna egy felsőbb hatalomhoz, de mégis kihez? Istenhez? A sorshoz? Az engem választott szellemhez?
- Valaki… bárki… - nyekeregtem olyan szánalmasan, amit ha bárki hallana, a szégyentől többé az illető szemébe se tudnék nézni.
- Nya. Meguntam. E’ mán ink’ szána’mas, min’ vicces’ – vernyákolta a macska, és kivonta karmait.
A nyakamat célozta, ezért magzatpózba húztam össze magam. Mintha ez bármit is segítene, azon kívül, hogy még szánalmasabban fessek, mint amúgy.
A karom sújtott, én visítottam, aztán a csattanás, a karom visszapattant. Én pedig furcsa melegséget éreztem, mintha valamiféle angyal ölelne át. A könnyektől nem láttam tisztán, ezért előbb alkarommal meg kellett törölnöm a szemeim, mielőtt kivehettem volna a felettem formálódó átlátszó, vöröses pajzsot, ami a semmiben lebegett.
Egy ezüstös páncélt viselő férfi állt támadóim mögött.
- Gyertek, nagylegények! – mondta halk, mégis indulatos hangon. Még én is megijedtem tőlem, pedig – gondlom – engem jött megmenteni.
- He? – így az egyik férfi.
A macska szőre égnek állt, úgy fújt szélesre tárt pofájával.
- Nem akarok gyilkolni – csak most ismertem fel, ez Wearth –, ezért kaptok egy esélyt. Egyetlen egyet. Kotródjatok. Most!
- Keeeehhhhhh – fújta a macska.
- Az ostobák semmiből sem tanulnak… - hangja inkább szomorúnak hatott, semmint megvetőnek.
Wearth nem vonta ki kardját. Mindössze pajzsát vette igénybe a három támadóval szemben, de még így is egyenlőtlen küzdelem alakult ki.
Egy döfés oldalról, ezzel egy időben egy vágás fentről, keresztbe lefelé.
Wearth félretáncolt, pajzsával olyan erővel vágta arcon az alacsonyabbat, hogy annak szó szerint kitekeredett a nyaka. Mikor elterült a földön, nyelve kilógott tátott szájából, halott szemei felakadtak. A látvány elborzasztott.
Az izomkolosszus azt képzelte, több esélye lesz a lovaggal szemben. Tévedett. Kapott állára egy jobb horgot, megtántorodott, megbotlott társa holttestében, és beledőlt saját zsebkésébe. Már csak a macska maradt, kivont karmaival csapások sorozatát zúdította ellenfelére. Még Wearth is megizzadt, ahogy pajzsa mögé bújva igyekezett blokkolni valamennyit. A macskalény jóval gyorsabbnak tűnt ember társainál, ráadásul a válaszcsapások elől is ösztönösen ugrott el. Hátra szökellt, farkát ide-oda csóválva méregette ellenfelét. Zöld szemei valósággal világítottak a sikátor árnyékában. Négykézlábra állt, ugrásra készült. Wearth pajzsát maga elé tartva készült fel a fogadására. A macskalény elrugaszkodott, Weath berogyasztott, de hiába, a lendület ereje így is ledöntötte lábáról.
Ekkor nyúlt csak tőréért. Arra számított, a „macska” kihasználja az alkalmat, és ráveti magát. E helyett azonban a sikátor egyik mellékjárata felé ugrott.
- Még találkozunk, lovag – nézett hátra a válla fölött, mélyzöld szemei hideg tekintetétől összerezzentem.
A macskalény eltűnt a sikátor sötétjében, Wearth odalépett hozzám.
Szánalmas alak vagyok, akit szánalmasan vertek péppé. Akit meg kellett menteni, mint valami hercegnőt…
- Jól érzed magad? - kezet nyújtott. Mint valami elesett úri kisasszonynak. Az ajkamba haraptam. Szánalmas és dühös voltam. A megalázottság szégyenteljes haraggal töltötte meg szívemet. Ismét belemarkoltam a nyálas, könnyes porba.
Szánalmas alak vagyok… ám ennél már csak akkor lennék szánalmasabb, ha elütném magamtól megmentőm felém nyújtott kezét. Lesütöttem a szemem, s a gombóccal a torkomban elfogadtam a segítségnyújtást. Megmarkoltam a kezét, remélve, hogy tenyerem izzik az előbbi varázslási kísérletemtől, és jól megégetem. Ám még csak meleg se volt…
Felegyenesedtem, viszont Weath szemébe nézni nem tudtam. Lesütöttem a tekintetem. Ő úgy látszik, megértette, elfordult, és a fejét vakarta.
- Áá, ezek aztán nem semmi rohadékok voltak – mondta könnyedén. Hangnemet váltott. – Találnod kéne néhány társat, méghozzá sürgősen.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem a hátát bámulva.
- Rossz érzésem volt. Ezért követtelek. De a jövőben erre már nem lesz lehetőségem. Délnek indulunk. Útonállók fosztogatják az arra járó kereskedőket.
Alig, hogy befejezte a mondatot, a két test (amik élettelenül feküdtek a földön) világos-kékes fényben felragyogott, fehér köd szállt fel belőlük, célba véve egyenesen minket. Wearth mozdulatlanul állt, én összerezzentem, kezemet magam elé kaptam, mintha azzal érnék bármit is. Bizsergés futott végig a hátamon, mikor a fehér köd belém hatolt, aztán valami furcsa melegség öntött el, és… mintha erősebbé váltam volna… Ámulatba esve bámultam tenyerem. Ökölbe szorítottam, majd kiengedtem. Megismételtem a mozdulatsort, de ez sem segített elhinni a történteket.
- Igen – felelt Wearth soha fel nem tett kérdésemre -, itt nem csak kitartó gyakorlással fejlődhetsz, hanem ellenségeid legyőzése által is. Minden kioltott élettel erősebb leszel, attól függően, mennyire erős az általad megölt lény. – Szemében valami különös szomorúság csillogott, ahogy e szavakat kimondta. Mintha helytelenítené a dolgot.
Delet ütött az óra, valahol a távolban megkondult a harang, mi pedig a fájdalomtól kétrét görnyedtünk. Szinte egyszerre kaptunk a mellkasunkhoz Wearth-tal. Ő talpon maradt, én azonban visszatérdeltem korábban megszokott helyemre, és homlokomat a porba nyomva ordítottam. Mellkasomat mintha ezer forró tű szurkálná. A fájdalom kibírhatatlannak tűnt. Mindössze harminc másodpercig tarthatott az egész, talán addig se, ám legalább fél órának éreztem. Mikor a fájdalom végre alábbhagyott, felültem, homlokomon egy nagy körbe odatapadt a por, ám jelenleg ezt nevezhettem legkisebb bajomnak.
Wearth-ra pillantottam, és igencsak meglepődtem. Ma már sokadjára. Wearth szőke hajában egy rövid tincs vérvörössé vált, mellkasán, domború páncélja közepén egy vörös körvonalú bástyát pillantottam meg, rajta egy kerekített szélű háromszögpajzzsal, éppen olyannal, amilyet Wearth magával hordott.
Azon tűnődtem, vajon ez eddig is rajta volt, csak nem vettem észre? Ismét rápillantottam, s észrevettem, az ő szemei az én mellkasomat vizsgálták, mire én is lenéztem, és elfehéredtem. A felsőmön egy mélylila körvonalú, átlátszó színházi álarc díszelgett. Széles, fogatlan vigyorában, és szögletes, üres szemeiben maga a végtelen sötétség öltött testet…