Hamis ígéret - Pilot 1/2.

Fantasy / Novellák (599 katt) anonim88
  2020.03.24.

Ott álltam a királyi palota hatalmas csarnokában, annak is a kellős közepén, a nagy vörös szőnyeg szélén. Merthogy három „társam” elfoglalta annak legjavát, így a sorban nekem már csak a széle jutott. Mondhatni, félig álltam csak rajta, mert jobb lábam a simára csiszolt követ taposta.

L’tshearth házi Leathon király, sorban a hatodik, mondókája végéhez közeledett. Legalábbis nagyon remélem, mert mintha egy örökkévalóság óta magyarázna. Előadta még egyszer, mennyire fontos is a küldetésünk, „egész Logarinton, sőt, talán az emberiség sorsa is csakis rajtunk múlik”. Vagy nem is „talán”, inkább „biztosan”? Megvontam a vállam. Nem emlékezhetek minden részletre. Mondjuk, legalább valamire illene emlékeznem. Merthogy semmi emlékem nincs, leszámítva a tegnapi napot, mikor egy könyvekkel teli szobában álltam, igen különös ruházatban harmadmagammal. Ötletem sincs, hogyan kerültem oda, de legalább a többieknek sem volt. Akkor azt hittem, egy cipőben járunk, ám hamar kiderült, a helyzetünk igen eltérő.

Egy Cravanith nevezetű, hosszúszakállas főpap ismertette az alapokat nekünk. Ha tudása akkora, mint a bendője, akkor kétség nélkül elhiszem minden szavát.

Szóval ez a Cravanith azt mondta, minket azért idéztek meg a mágusaik, hogy az „Ősi Szellemek” urnái legyünk, akiket egyébként – igen kedvesen – már érkezésünk folyamán belénk is helyeztek, elvileg. Vagyishogy nem a szellemeket, hiszen arra halandó ember nem képes, de valamiféle kapcsolatba kerültünk velük, ami által valahogyan hozzánk férnek.

Bevallom, nem egészen figyeltem oda a sárgafogú öregember monoton mormogására, mivel eléggé lefoglalt, hogy fogalmam sincs, ki vagyok, honnan jöttem, és hogy hol vagyok.

Ezt követően a szállásunkhoz kísértek minket. Ahhoz képest, hogy mennyi ajtó mellett haladtunk el, a végtelennek tűnő folyosókon, egy közös szobát kaptunk. Meglepő módon, amint leültünk, úrrá lett rajtunk a kimerültség, így keveset beszéltünk, mielőtt elaludtunk.

Reggel vezettek minket a nagyterembe, mindössze csak azért, hogy az egybegyűlt udvar előtt egy újabb sárgafogú öregember prédikációját hallgassam, aki csak annyiban különbözött az előzőtől, hogy vicces süveg helyett aranykoronát viselt hamuszürke üstökén. Köszöntött is minket, szépen sorban.

- Á, a megmentőink – emelte felénk gyűrűkkel ékesített tenyerét. - Legyetek üdvözölve! Főpap! Kiket tisztelhetünk a hősökben?
- Felség - a főpap meghajolt. - El’kir, a vadászok szellemének választottja, Gillon.

A sor bal szélén álló, kistermetű, fekete hajú fiú illedelmesen meghajolt. (Mint tegnap megtudtam, mind húsz és huszonkettő között mozognak, így alighanem én is.)

- Felség.
A király elismerően bólintott.
- Derék legény, akárcsak az elődei.
- Ha hihetünk a legendáknak – fintorgott a jobbján ülő siheder.

Csicsás ruházatából és ékszerekkel tarkított kezéből hercegnek gondoltam. Akkor a balján az aszott öregember valószínűleg a főtanácsosa lehet.

- Aswagirn, a védelmező választottja, Wearth.

Egy magas, szélesvállú, hirtelenszőke fiún volt a hajlongás sora. Még így páncél nélkül is úgy festett, mintha csak a lányok tündérmeséjéből lovagolt volna ki fehér lován, hogy megmentse őket valami toronyból, sárkánytól, vagy tudom is én mitől.

- Egy ilyen férfira még a lányom életét is rábíznám – bólintott elismerően egy arisztokrata.
Több hölgy összesúgott, majd a tenyerébe kuncogott.
- Rikvin, a szerencse szellemének választottja, Revenir.

Hosszú, selymes, barna hajú fiatalember színpadias meghajlását láthattuk. Mosolyával legalább annyi hölgyben keltette fel a vágyat, mint Weath… puszta létével.

- Vele ne kártyázzatok, urak! – tréfálkozott valaki, mire még a király is megengedett magának egy mosolyt.
- Jól van – bólintott őfelsége. – Térjünk is mindjárt a lényegre!
- Öm – léptem előre, akár egy kis diák. – Azt hiszem, én kimaradtam. Richaél vagyok.
- Oh, igen… - a főpap mintha elhúzta volna száját, bár lehet, csak képzeltem. – Wharoth, a lelkek gyötrőjének választottja.

Lelkek gyötrője? Biztató… Egyáltalán miért idézne meg bárki ilyen szellemet?

Ez volt az első pillanat, amikor kételkedni kezdtem az ország vezetőinek épelméjűségében.

Rövidesen kiderült, hogy Wearth többé-kevésbé ismeri ezt a világot, ugyanis feltűnően hasonlít arra, amiről édesanyja mesélt neki gyerekkorában.

Vagyis neki vannak emlékei. Remek. Most, hogy visszagondolok, tegnap este is elhangozhatott ilyesmi. Az az igazság, hogy a memóriám meglehetősen furcsán működik. Remélem, ez csak átmeneti állapot.

A másik kettő is bólintott. Innen-onnan ők is tudták, amit tudniuk kellett.

- Ezt nem értem – szóltam közbe, dacolva az ellenséges tekintetek hadával. Elkaptam egy szúrós pillantást a tömegből, válaszul megvontam a vállam. Frusztrált, hogy körülöttem mindenki mindent ért, csak én tapogatózok egy koromsötét szobába. – Miért van mindenkinek emléke a múltjáról? Miért tudnak erről a világról? Én miért nem emlékszem semmire? Ennek ellenére miért értem a nyelveteket? Miért tudok kommunikálni veletek? – napestig tudtam volna sorolni kérdéseimet, de egyelőre elég, ha ennyire kapok választ.
A főpap közönyösen megvakarta állát.
- Bizonyára Wharoth egy újabb trükkje. Nem ez lenne az első, hogy a választottjával is űzi ádáz kis játékait.

És ennyi. Ezzel le is tudta a dolgot.

A koronás vén fing pedig folytatta, ahol abbahagyta, s innentől senki ügyet se vetett rám. Így hát elhatároztam, én is magasról teszek rájuk. Amúgy is valami világmegváltásról, meg démoninvázióról kezdett prédikálni. Az az érzésem támadt, már vagy százszor hallottam ezt, vagy ehhez hasonló történeteket, ráadásul azokat sokkal érdekesebben mesélték el, mint a mostanit. Ezért még egy halk ásítást is megengedtem magamnak.

A szemem sarkából mintha megpillantottam volna egy, az emeleti korlátnál támaszkodó fiatal hölgyet, aki éppen elkapta ásításom. Remélem, nem rajong túlságosan uralkodójáért, másképp ő sem fog túlságosan kedvelni engem. Egyáltalán miért nézett engem? Sosem vonzom magamra mások tekintetét. Olyan arcom van, amilyen bárkinek lehetne. Sötétbarna haj, nagy, barna szemek. Az emberek, ha meg is néznek, hamar elfelejtenek, de legtöbbször inkább ügyet se vetnek rám. Ez a nőkre kifejezetten igaz. Számukra teljesen jelentéktelen vagyok.

Ez megdöbbentett. Mégis miért tudom mindezt? Egyáltalán ezek tényleg az én emlékeim, vagy ez a bizarr szellem játszik velem? Ha a saját hangomon sugdos a fülembe, honnan tudjam, hogy azok nem az én gondolataim?

Az eszmefuttatástól megfájdult a fejem, ezért elhatároztam, hogy nem gondolok erre. Amúgy se lenne sok értelme, hiszen nem tudok mit tenni az ügyben. Olyanért aggódni, amiben tehetetlenek vagyunk, pedig nem más, mint időpocsékolás. Jobb esetben. Rosszabb esetben egyenes út az őrületbe.

- Végezetül pedig mindannyian kaptok száz arany indulótőkét – fejezte be mondókáját Leathon őfelsége, akárhanyadik ezen a néven. – A következő hónapban további ötvenet, azt követően húszat, ám utána már magatoknak kell boldogulnotok.
- Felség, azt hiszem, megfeledkeztünk a legfontosabbról – hajolt oda a mellette ülő öreg férfi a királyhoz. – A jutalom.
- Óh, igaz-igaz. Természetesen nem várjuk el tőletek, hogy pusztán heroikus hajlamoktól vezérelve vigyétek vásárra a bőrötöket egy országért, ami még csak nem is a hazátok. Küldetésetek sikere esetén jutalmatok bőséges lesz. Bárói rang, hatalmas földbirtokok, tengernyi arany, lovagi cím. Kérhettek bármit, amit csak hatalmamban áll teljesíteni.

Kétkedve felvontam a szemöldököm. Ha ilyen bőkezűen dobálózik a jutalmakkal, akkor nem igazán hihet a túlélési esélyeinkben.

A többiek nem osztoztak aggályaimban. Sokkalta inkább lelkesítette őket az új világ ígérete. Lelkesítette őket a tudat, hogy a figyelem központjába kerültek. Sőt, Wearth még ennyivel se érte be. Színpadiasan előre lépett, hogy megtegye kinyilatkoztatását.

- Megfogadom itt és most az ország színe-java előtt, amennyiben sikerrel járok küldetésemben, a jutalmamat teljes egészében a szegény és leszakadó réteg felzárkóztatására fogom fordítani! Magamnak elég annyi, amennyit becsületes munkával megteremtek.

Deklarációját elismerés és tapsvihar fogadta. Egyre inkább az az érzésem támadt, ha Wearth elfinganá magát, azzal is csak a népszerűsége növekedne… Alaposabban szemügyre vettem. Volt valami az arcában, a megjelenésében, netán a mosolyában, ami miatt nem lehetett nem kedvelni.

- Most pedig jöhetnek a kísérők! – kiáltotta a király, mire valaki koppantott a botjával, a trombitások pedig rázendítettek. A hatalmas duplaajtó kitárult, mire majd egy tucatnyi képzett harcos társaságával lettünk színesebbek. Újra megszámolva már csak tízig jutottam. Igen, tízen voltak.
- Akkor hát, Logarinthon legkiválóbb harcosai, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy beírjátok magatokat országunk történelmébe. Válasszatok hát, melyik hős az, akit feltétlen hűséggel, életetekkel és véretekkel szolgálni kívántok!

Elgondolkodtam, kik lennének számomra a legalkalmasabb társak. Igen megnyerő alakokat véltem felfedezni közöttük. Ott van mindjárt egy magas, fekete hajú férfi, arcán egy keresztbe futó sebhellyel, hátán meg két kard. Ő már megjárhatott egyet s mást.

Vagy az a szőke, amelyik tetőtől talpig arany páncélt viselt, amin se egy karcolás, se egy horpadás nem található. Nyakvédőjét is apró drágakövek ékesítették. Egyértelműen nincs szüksége páncélra, csupán hivalkodás gyanánt hordja.

Nem úgy, mint mögötte a bögyös vörös, aki úgy gondolta, bármilyen páncélnál tud hivalkodóbbat mutatni. Istenemre mondom, jól gondolta.

Folytathatnám a sort reggelig a harcosok ismertetésével, s talán folytatnám is, ha nem fogytak volna el. Merthogy, amíg én nézelődtem, ők sem tétlenkedtek, s valamennyien beálltak valaki mögé. Egy bőrvértes fiatal kölyök állt Gillion mögé, mire Gillion a következőnek már intett.

- Sajnálom, nehezen bízom meg az emberekben – mondta bocsánatkérőn. – Egy kísérő nekem bőven elég.

Az nem vette zokon, s átállt máshova. A két kardos sebhelyes maradt már csak középen, karba font kezekkel, lehajtott fejjel.

- Védelmező! – szólította meg Wearthot alázatosan. – Engedj meg nekem egy kihívást! Én csatlakozom hozzád, ha képes vagy hárítani három csapásomat.

Heh. Őrültség. Ma reggelig mind fura ruhákat viseltünk, korábban fegyvert se fogott egyikünk se. Úgy lett minden a kezünkbe nyomva. Legalábbis nekik, én csak egy tőrt kaptam, mondván, mágus vagyok, nincs szükségem másra. (Noha egyáltalán nem éreztem úgy magam, mint egy mágus – már, ha azok érzik magukat egyáltalán valahogyan, ami eltér a szokásostól.)

- Legalább egy botot vagy valamit kaphatok? – néztem a fegyvermesterre, mire az csak a száját húzogatta.
- Mágusnak bot? Az milyen hülyén nézne már ki? – nevetett ki akkor.

Ismét szemügyre vettem a sebhelyes férfit. Talán valamiféle orgyilkos lenne, aki törvényes keretet akar adni a dolognak? Vagy csak egy veterán, aki sérelmezi, ha nála gyengébbeknek kell engedelmeskednie? Akárhogy is, kérése teljességgel értelmetlen, és Wearth bolond lenne elfogadni.

- Elfogadom a kihívásod.

És még egy gőgös vigyort is villantott. Hm… Nem, nem is gőgös az a vigyor. Inkább olyan ember mosolya, aki büszkén áll elébe minden kihívásnak, nem számít, hogy nyerhet-e.

- Biztos vagy benne, Weath? Nem, hogy tapasztalatlanok, teljesen kezdők vagyunk – szólt a józan ész hangján GIllon.
Wearth vidáman rákacsintott.
- Nem tudhatjuk, mire vagyunk képesek, míg ki nem próbáljuk magunkat.
- Ez már beszéd – görbült elégedett mosolyra a sebhelyes férfi körszakálla.

Előhúzta pengéit, és rohamra indult. Én hátrébb álltam, nehogy rám fröccsenjenek Wearth belsőségei, vagy a vére összemaszatolja ezt a vadonatúj köpenyt, amit reggel kaptam. Nem mintha különösebben tetszett volna a kényelmetlen szabása, vagy a jellegtelen barna színe, de történetesen ez maradt az egyetlen ruhadarabom. (Az alatta viselt fehér inggel, barna nadrággal és hasítottbőr csizmával egyetemben, természetesen.)

Oldalról érkezett a támadás. Igen gyorsan. Ezért is lepett meg annyira, hogy követni tudom a szememmel. Hogy a testem követni tudná? Aligha. Csattanás. Acél a fán. Wearth páncéljával hárított.

A másik kard fentről érkezett, azt rövid pengéjével védte. Belépett oldalra, megsuhintotta bal kezét, amelyiken a címeres pajzsot viselte (bordó-kék trapézban babérkoszorús aranyoroszlán fej, Logarinthon címere), és teljes erejéből arcon vágta a férfit, mire az az ülepére huppant.

Ámulat ült a teremre. Valaki az én számat is eltátotta, de gyorsan becsuktam, mikor észrevettem a turpisságot.

- Elismerésem – térdelt fel a férfi.
- Mi ez a póz? – lepődött meg őszintén Wearth. – Három hárítást szabtál feltételül, de én csak kettőnél járok. Netán vesztettem volna?
A férfi először meglepődött. Majd felnevetett.
- Te valóban a védelmező választottja vagy.

Azzal felkapta kardját, és egy – a korábbinál lassabb, ám még így is gyors – mozdulattal rávágott Wearth pajzsára. Ezzel meg is lett a három hárítás.

- A nevem Sir Frean O’Creneway, de szólíts csak Freannek. Bocsásd meg arcátlanságom, ám a Pengemesterek Rendje megköveteli, hogy senki szolgálatába nem állhatunk, akit nem tartunk méltónak. Ezért kell minden urunkat próbára tennünk.
- Ezek szerint érdemesnek bizonyultam a szolgálatodra.
- Sosem volt kérdés, hogy az leszel-e.
- Ami ennél is fontosabb – lépett közelebb Revenir. - Úgy harcoltál, minta gyerekkorod óta ezt tanulnád. Hogyan?
- Nem tudom. A testem… - kezdte elgondolkodva a kezét bámulva Wearth. – Magától mozgott. Mintha tudná, mit kell tennem. Nekem csak arra kellett figyeljek, hogy ne gondolkodjak, hanem hagyjam az ösztöneimet cselekedni.
- Hüm – foglalta össze tömören Revenir. Levette a hátáról az íját, felhúzta, s a terem legtávolabbi vége felé célzott. Hallottam az ín pattanását, a nyíl suhanását, aztán egy galambot, ami előbb huhogni szeretett volna azon a rendkívül idegesítő, ostoba hangján, ehelyett jött a puffanás, és már ott is feküdt a padlón nyíllal a mellkasában.
Ismét ámulat töltötte meg a termet.
- Igazad van – álmélkodott ő maga is.
- Lehet – vetettem közbe. – De honnan tudjuk, hogy valóban a galambot céloztad?
- Szeretnéd kijelölni a következő célpontom?

Szerettem volna, de ha eltalálja – márpedig valami azt súgta, hogy el fogja találni –, azzal igencsak fölényes pozícióba kerülne velem szemben. Megráztam a fejem. Akkor vettem észre Gillont, aki feldobta egyik tőrét, majd – élével lefelé – elkapta mutatóujján, aztán még kicsit egyensúlyozta is.
Remek. Mindegyikük kezd ráérezni képességeire, de mit szóljak én? Elvileg mágus vagyok, vagy mit mondtak. De arra mégis hogyan emlékezzen a testem? Ez nem egy kézzelfogható valami, mint az íj vagy a kard, hanem… nos, nem is egészen tudom, hogy mi ez…

Mindenesetre a kompániaelosztás véget ért. Így történt hát, hogy öt társsal gazdagodott Wearth, néggyel Revenir, eggyel pedig Gillion. Várjunk csak…

Hátra néztem. Mögöttem nem állt senki.

- Hé! És velem mi lesz?
A főpap megvonta a vállát.
- Nem kötelezhetünk senkit, hogy olyanért harcoljon, akiért nem akar.
- Wearth. Revenir. Adjatok már egy embert! Legalább.
Wearth összevonta a szemöldökét.
- Ők nem holmi tárgyak, amiket csak úgy adogatunk egymásnak. Most emberekről beszélünk, akik szabad akaratukból választottak.
Revenir bólintott.
- A bizalmukat árulnám el, ha elküldeném valamelyiküket. Ráadásul neked se lenne jó, ha olyanra kéne rábíznod az életedet, aki nem óhajt téged követni.
- Az még kevésbé lenne jó, ha egyedül vágnék neki egy világnak, amiről szart se tudok! – fakadtam ki kétségbeesettebb hangon, mint szerettem volna.

Szünet. Senki nem szólt semmit. Senki nem jelentkezett, hogy meggondolta magát. Néhány nemes szánakozva nézett rám, többen megvetően. A nők összesúgtak, páran halkan a tenyerükbe nevettek.

- Akkor legalább hadd tartsak valamelyikőtökkel! Csak míg kiismerem magam.
Zavarodottan néztek rám.
- Hát nem figyeltél? A főpap világosan elmondta, hogy nem tanácsos egymás mellett harcolnunk, mert visszafogná a fejlődésünket, ráadásul a bennünk lévő erők hosszútávon összeférhetetlenek. Csak kivételes esetekben tanácsos együtt harcolnunk.
- Akkor… mégis mit csináljak?
Wearth a vállamra tette a kezét.
- Vigyázz magadra! Éld túl! Erősödj meg! Rád is szükségünk van.

Baszd meg – akartam mondani neki, de láttam a szemében, nem gúnyolódik. Tényleg aggódik értem, ám tudja, nem tehet semmit. Ez persze rajtam aligha segített. Noha tudtam, szánalmas látványomon még órákig tudnának derülni Logakármi nemesei, úgy döntöttem, eleget láttak már.

Félreütöttem Wearth vállamon nyugvó kezét, és elhagytam a termet.

Előző oldal anonim88