Álomvilág vagy valóság

Szépirodalom / Novellák (525 katt) Tad Rayder
  2020.01.27.

Ezen gondolkodott Samuel Witt is, amikor furcsa zajt hallott a padlásfeljáró alól. Nem teketóriázott sokat, és utána is nézett a dolognak, hogy megbizonyosodjon róla, mi is az a furcsa zaj. Amikor elért a feljáró árnyékába, meglátta Pattet, a jól megtermett házi kedvencét, ami nem játszott mással mint a tápos edényével. Patt perzsamacska volt, és annak ellenére, hogy nem volt kis darab, nem evett sokat. Samuel egymaga élt a házban Pattal, amit még a felesége hagyott rá a halála után. Boldog házasságban éltek éveken át amíg egy nap Trisha rosszul lett. Sam bevitte a kórházba kivizsgálásokra. Azt mondták az orvosok, kutya baja a nejének, csak egy kis megfázás. Ez volt a maine-i kórházban Portlandban, és miután Trisha egyre gyakrabban lett rosszul, így Samet minduntalan nyugtalanította felesége állapota. Ezután jutott arra az elhatározásra, hogy elviszi Washingtonba, hogy komolyabban megvizsgálják, és kiderítsék mi okozza nála a rosszulléteket. A kórházban a koponyaalapi röntgen kimutatta, hogy vérömleny van az agyában és ez okozza az állandó fejfájásokat és rosszulléteket. Amikor megkérdezte az orvost, aki a vizsgálatot csinálta, hogy mégis mennyi esélye van Trishának, az orvos csak ennyit felelt:
– Sajnálom.

Sam hitelen nem tudott megszólalni, de tudta, hogy nagy a baj. Fájón, de mégis megkérdezte az orvost, mennyi ideje van még hátra. Az orvos elmondta neki, Trisha ahhoz képest, hogy milyen állapotban van, elég jól viseli, de minimum egy, maximum két hónapja van hátra. Hirtelen Sam óriási ürességet érzett, mintha már tudta volna, milyen sivár lesz az élete a lány hiánya miatt. Sam csak egyet kérdezett:
– Hazavihetem doktor úr? Szeretném, hogyha otthon lenne velem, amíg lehetséges.

Bár az orvos tudta, hogy nem ajánlott, még is rábólintott. Amikor hazaértek Washingtonból, Trishát nagyon kikészítette a hosszù utazás, és semmi másra nem vágyott, csak hogy bebújhasson a jó meleg ágyába. Amíg aludt, Sam azon gondolkodott, amit akkor mondott neki Trisha, amikor megismerkedtek: „Álomvilág ez, vagy Valóság?”. A boldogságuk határtalan volt és ezt mind a ketten tudták. S mindez nem azoktól a tárgyaktól volt, amit egymástól kaptak, hanem attól hogy az elejétől fogva érezték, megtalálták a másikban azt, amit eddig senki másban. Sokkal fontosabb volt nekik, hogy tiszteljék egymás belső értékeit, minthogy adjanak a külsőségre, s belül érezték, nem akarnak egymás nélkül élni.

Amikor Trisha felébredt, Sam ott ült az ágyán, mintha egész végig vigyázott volna az álmára, pedig időközben férfiakhoz nem illően elmosogatott, és elindította a mosógépet a ruhákkal. Mindezt Trisha átaludta, hogy kipihenve ébredjen fel, és ez az apró meglepetés várja. Amikor Sam elmondta neki, Trisha csak gyengéden átkarolta, halkan annyit mondott:
– Olyan figyelmes vagy velem szerelmem.

Sam nem szólt egy szót sem, de némán peregtek le az öromkönnyei az arcán az igaz szerelem őszinte jeleként. Abban a pillanatban nem gondolt arra, hogy talán ez volt az utolsó alkalmak egyike, hogy Trisha átkarolja, de amint felismerte, fájdalmasan nyilallt belé a félelem, hogy elveszítheti az egyetlen lányt az életében, akit igazán szeret, és ez ellen nem is tud semmit tenni, bármennyire is szeretne. A napok, amiket még vele tölthetett, úgy száguldoztak egymás után, mint versenyautók a legjobb köridőkért, csakhogy ez más volt. Itt nem az ember dolgozott az időért hanem az idő dolgozott az ember ellen. S ez volt az, amit Samnak olyan nehéz volt elfogadnia, de nem tehetett mást, csak némán elviselte a benne erősödő fájdalmat, és mosolygott amíg csak lehetett, hogy Trisha a legkevesebbet vegye észre az egészből. S egyszer elérkezik az a nap is amit az orvos mondott, s Sam bízott benne, hogy minél későbbi időpont lesz, de nem így lett.

Egyik éjszaka fura zajra riadt fel Sam és amikor kinyitotta a szemét észre vette, hogy Trisha nincs az ágyban mellette, hanem távolabbról, a fürdőszobából hallja a hangját, ami inkább hasonlított öklendezésre, mint arra az édes hangjára. Benyitott a fürdőszobába, és látta, hogy Trisha ott van a WC előtt összegörnyedve, és hevesen artikulál. Ahogy odalépett hozzá látta, hogy a felesége vért hányt, és csak zihálva tud levegőt venni. A következő pillanatban a zihálás abbamaradt, és Trisha élettelen teste a földre csuklott. Sam tudta, hogy ez valamikor be fog következni de nem így, és nem ilyen váratlanul. Gyorsan hívta a mentőket, de valahol titkon már tudta, hogy nem tudnak rajta segíteni, mert véget ért idő elleni harc, amit Trisha elvesztett. Amikor kiértek a mentok már csak a halál beálltát tudták megmondani, ami hajnali egy óra tizenöt perc volt. Azóta a nap huszonnégy órájából ez az időzóna úgy beleégett Sam emlékezetébe, hogy minden éjszaka vagy pontosan, vagy néhány perc eltéréssel felébred, és minden lejátszódik újra, mint akkor éjjel. Mindennek már egy éve, és az emlékek még mindig nem halványodtak, sem a szerelem amit Trisha iránt érzett.

Ez az elmúlt egy év rengeteg mindenre megtanította Samet, például arra, hogyan is küzdjön meg a magánnyal, amit Trisha hiánya okozott neki. Megtanult harcolni, még akkor is, ha a lelke mélyén nagyon fáj, és előre nézni bármilyen nehéz is. Sokszor annak az embernek a hiánya tanít meg bennünket küzdeni és kitartani, akit a legjobban szeretünk. Most már csak Trisha helyett Patt volt az, aki betöltötte Sam mindennapjait. Patt nem okozott sok gondot Samnak, kicsi de mégis nagy étvággyal rendelkező cicus volt, akit próbált ugyanúgy szeretni, ahogy Trisha tette, de mégis kétségei voltak afelől, hogy ezt át tudja adni ennek a szőrmóknak. Persze Patt csak a mindennapi eledelét elvárva és némi dorombolás utáni simogatást kapva semmi különlegeset nem várt Samtől, ő ennyivel is beérte, és boldog volt tőle. Persze neki is hiányzott Trisha mert még is csak ő volt az igazi gazdi, amit mi sem mutat jobban, mint az, hogy mikor elment, az utánalévő időszakban el sem mozdult a szoba elől, ahol Trishát látta utoljára. Talán Sam azért is tartotta meg, mert egyel több dolog emlékeztette Trishára. Lassan beleszoktak abba, hogy csak ők maradtak egymásnak, és ezzel kell tudni valamit kezdeniük. Az elején nehezen ment, de mára már igazi barátokká váltak, mert a férfi próbálta úgy szeretni Pattet, ahogy Trisha tette, a cicus meg értékelte második gazdája igyekezetét, aki mára már az egyetlen lett, de nem feledve Trishát tengette a napjait Sam társaságában. A férfi most éppen ki akarta neki nyitni a kijárati ajtót, ami hirtelen a szemközti szobában lévő bukóra nyitott ablak miatt becsapódott. A cica úgy megijedt, hogy nagy sebességében nekifutott az ajtónak és onnan lepattanva, mint egy gumilabda, elveszett a feljáró félhomályában. Mintha valami különös lett volna odabent, mert hirtelen elnehezedett a levegő, és olyan érzése támadt Samnek mintha nem csak ketten lennének a házban. Először azt hitte, elment az esze, de amikor a szobában, az ágy melletti éjjeliszekrényen meglátta mennyi az idő elsápadt, és remegni kezdett. Hajnali egy óra tizenöt perc volt az órán, ami teljességgel lehetetlen volt, mert este volt még csak, hét óra negyvenöt perc. Akkor jött rá, hogy az óra megállt, és elemet kell benne cserélni, de ahol az óra megállt, nyugtalanította mert minduntalan Trisha halálának ideje jutott eszébe.
Odament az éjjeliszekrényhez, és akkor talált ott egy papírt az óra alá becsúsztatva, amire ez volt felírva: „Álomvilág vagy Valóság”. Abban a pillanatban jutott el agyának egy rejtett zugába, hogy Trisha mindvégig vele volt, és itt maradt a házban, mert ezt a papírt még a lány hagyta neki, hogy ha már ő nem lesz, és megtalálja, akkor érezze azt, hogy vele van. Sam leroskadt az ágy szélére és zokogni kezdett, de nem tudta, hogy a fájdalom vagy az emlékezés könnycseppjei csorognak-e végig az arcán. Aztán ráeszmélt, hogy a fájdalomé, mert akit szeretett és szeret, az már soha nem lehet vele, csak az emlékezetében. Amikor letörölte a könnyeket az arcáról, kiment a konyhába, és az este ellenére csinált magának egy jó erős feketét. Közben az óra jutott eszébe, ami alatt megtalálta a papírt, és amikor visszament az éjjeliszekrényhez, az órára nézett, ami már a rendes időt mutatta, tizenkilenc óra ötvenkét perc volt rajta. Nem tudta mire vélni a dolgot, de abban biztos volt, hogy Trisha ott van vele a házban. Szívében érezte, hogy megint lángra lobban az a mérhetetlen nagy szerelem, amit iránta érzett, és megfogadta, hogy soha nem engedi kihunyni, amíg él, táplálni fogja még akkor is, ha fáj, és tudja, hogy már csak az emlék él. Abban a pillanatban nem zavarta ez sem, mert arra vágyott, hogy Trisha vele legyen, és még ha a felidézés módján is, de együtt lehetett szerelmével. Egy másodperc ezreléke alatt elveszett az érzelmek viharában, amit tud az ember, hogy milyen veszélyes is tud lenni. De erősebb volt a Trisha iránt érzett szerelem, mint kijönni a valóságba, s ekkor értette meg a férfi, miért is mondta Trisha a kapcsolatukra, hogy álomvilág vagy valóság. Mert amíg vele lehetett az maga volt az álomvilág, ez meg, hogy most már nincs vele, maga a kegyetlen valóság, ami minden nap kiszakít Samből egy darabot. De Sam ezzel nem törődve szembenézett a hétköznapok hűvös viszontagságaival, azzal, hogy a négy fal között már csak az emlékei élnek, és nem az a lány, akit egész addig szeretett, amíg vele volt, és még most is szeret. Lehetett volna azt mondani, hogy az emlékeibe szerelmes, de mégsem, mert a szíve olyannyira dobogott Trisháért, hogy az már a mindennapokban élethűnek és valóságnak tűnt, mintha ő is ott lenne vele. A munkaidő, amit a munkahelyén töltött, az is kész kínzás volt számára, de még is kénytelen volt megcsinálni, mert nem mondhatta azt a felettésének, hogy ő ezt nem csinálja, vagy épp nincs hozzá kedve, mert haza akar menni. Tudni kellett magát türtőztetni. S amikor hazaért, olyan volt, mintha Patt mellett Trisha is várta volna, de ez csak addig tartott, amíg ki nem nyitotta a lakásajtót, és mellbe vágta az a tudat, hogy csak Patt várja haza, és leereszkedett a házra az a mindennapos szomorú felismerés, hogy Trisha nincs.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban hasított beléje a félelem, hogy már könnyebb, annak ellenére, hogy még mindig szerette a lányt, de egyben bűntudatot is érzett magával szemben ezért, mert hogy is lehetne könnyebb az, hogy ha már valaki nincs. A bűntudat olyan, mint a viszkető kiütés; sosem múlik el mert arra készteti az embert, hogy foglalkozzon vele. S ez az érzés Samet is kínozta, de valahol érezte, és tudta, hogy könnyebb, és ennek így kell lennie. A szerelem öl, butít, nyomorba dönt. Ez jutott eszébe, amikor azt érezte, hogy talán az idő megoldja. Ez hazugság. Az idő semmit nem old meg, csak könnyebbé teszi az elfogadását a felfoghatatlannak. S ekkor eszébe jutott a remény. Talán azzal vigasztalódhat, hogy a remény egy fényforrást jelent számára a sötét napokban, ha már az idő nem segít, mert olyan kegyetlen és szívtelen, ami csak arra vár minduntalan, hogy elvegye mindazt, amit az ember a másikkal tölthetett. A pillanatot, a jelent, és a megélt boldog perceket, és legbelül nem marad más, csak a fájó magány szívbe zárt emlékekkel.

Irta: Németh Balázs
2018. 11.21.-2019. 7. 5.

Előző oldal Tad Rayder