A harkály

Horror / Novellák (767 katt) Kovács Gergő
  2019.06.10.

Egyből tudta, hogy ez az ő fája, amint meglátta. Leterítette mellé a kockás plédet, elhelyezte rajta a piknik-felszerelést és a gyereket, majd belépett a lombok alá. Régi walkmanjén lenyomta a play gombot. A cigaretta ízű mély torokhang még bölcsebbnek hangzott a tücsökciripelésben. „A harkály hússzor ráüt a fára, míg neked a szíved kettőt dobban. Egy nap akár tízezerszer is kopogtat a célhoz vezető ajtón. Gondold ezt át, majd cselekedj!”

Nagyot szippantott az erdei levegőből. Ez a nagybetűs élet! A lehető legjobb helyen van. Tenyerét a fának nyomta, és érezte, ahogy lüktet benne az energia. Laza harántterpeszbe állt, egy percig mélyeket lélegzett, aztán egy nagy fújással kinyomta tüdejéből a levegőt és közepes lendülettel belefejelt a fakéregbe.

Nem érte váratlanul a sötétség és a szédülés. Fájdalmat alig érzett, erről a kazettához mellékelt pirula gondoskodott. Csak el ne essen, micsoda szégyen lenne, már az elején visszalépni a start-mezőre és újrakezdeni. Megnyomta a play gombot. „A harkály nem ismeri a lehetőség fogalmát. Számára csak a célba érés szüksége létezik. Már akkor tudja, hogy eléri, amikor még el sem kezdte a munkát.” Megvárta, amíg az arany karikák elcsitulnak a szeme előtt, és épp csak egy leheletnyivel finomabban belevágta orrát ugyanabba a pontba, ahová az előbb.

Valami reccsent és erős nyomást érzett a fejében. A csontos orrváz hamar megadta magát. Nem akkora baj, úgyis csak útban volt. Fájni nem fájt, de leváló porcoktól alig kapott levegőt, valószínűleg az orrsövénye is durván elferdült. Oldalra emelte karjait, szárnyak érezte őket, fehér alapon fekete pöttyökkel, és a hatékony manőverezéshez szükséges tíz pár hegyes evezővel. Micsoda madár ez a harkály! Szivacsos koponyája mellett egy különleges fehérje burkolja be az agysejtjeit, az védi meg az iszonyú terheléstől. A zsebébe nyúlt és előszedte a tau-fehérjés tubust. Teljesen lapos volt. Biztosan a gyerek játszott vele. Majdnem hátrakiáltott, mikor eszébe jutott, hogy ő maga préselte ki belőle ma reggel az utolsó adagot.

Túl sokat agyal haszontalan dolgokon. Pedig itt áll, a fa is itt van, a benne rejlő csemegéről nem is beszélve. Akkor meg mire vár? Nagy lendülettel dőlt neki ismét a feladatnak, mégis lassúnak érezte a mozgását. Utoljára még észrevett egy hangyát a kérgen mászva, azután már csak a negatívját látta sokszorozódni a szeme előtt.

Mégis úgy látszott, halad a munkával, a fatörzs egyre nedvesebb volt, igaz, nem az a nyirkos, mohás nedvesség volt, amire számított – inkább meleg és ragacsos. Valami külhoni fafajta lehet. Az arcán is folyt valami meleg, látni persze nem látta. Alighanem levált a retinája. De most őszintén, fontos ez? Itt van előtte a fa, el se tévesztheti – a kezével még mindig ki tudja tapogatni a helyet, ahová ütnie kell. Mit nézelődjön? Látott már eleget. Nézze a bamba kölyök arcát, ahogy tátott szájjal őt figyeli ahelyett, hogy inkább hálás lenne, amiért ingyen és bérmentve megismerteti a módszertannal. Most már egyébként is belerázódott a melóba. Senki se mondta, hogy könnyű lesz, még a Koordinátor sem, úgyhogy őrajta csak ne csodálkozzanak.

A külvilág gondolata megacélozta az akaratát. Egymás után többször is lefejelte a törzset, meg se hallva a két pukkanást. Az arcára száradt nedv megint felhígult, ahogy a szemgolyói lefolytak a gödrükből. Ahh, ilyen mocskot csinálni… Remélte, hogy nem ment rá az ingére.
Az első Kiigazításra vette évekkel ezelőtt. Szerencsét hoz. Fülelni kezdett, távolabbról hasonló kopácsolás tompa puffanásait hozta szél. Nem akarta, hogy koszosan lássák. Tudta, hogy a feladatra kéne összpontosítania az ilyen földi hívságok helyett, de a külsejére mindig kényes volt. Pedig nem kéne, hogy érdekelje a véleményük. Ők nem tudják, amit ő tud. Messze nem tartanak ott, hogy úgy elfogadják magukat, ahogy ő. Hogy úgy szeressék magukat, mint ő! Annak szereti magát, ami ő valójában. Márpedig ő egy harkály! Rendben, elfogadja, hogy nem ő az egyetlen. A harkály most nagyon megy. Ő viszont megtalálta az utat az igazi harkály-énjéhez, nem úgy, mint ezek a kontárok.

De már elnézést, miért üt ilyen kicsiket? Mert közben nyugodtan elfilozofálgat? Hát nem a legnagyobb butaság a többieken gondolkozni? Mikor itt van ezen az áldott helyen és már nem sok választja el a végső átlényegüléstől. Már benne rezeg a levegőben. Nem érezte-e reggel is, hogy ez az a nap. Már több mint egy hónapja kel azzal a mondattal az ajkán, hogy „Az élet ajándék.” Átjárja a tudás - a lelke legmélyéig és vissza. Megváltozott. Van, aki csak érik, de ugyanaz marad. Ő viszont minden nap egy új emberré születik. És egyetlen kazetta elég volt hozzá. A és B oldal – összesen 45 perc. Érzi, hogy ezek a napi ajándékok összeadódtak, egy már-már elviselhetetlen energiává. Csoda-e, ha úgy érzi, bármire képes? Pedig mit tett? Csupán követte az álmait.

Mozgás! Erősebben kell dolgoznia, már a célegyenesben van. Most hátul reccsent valami. Viszketni kezdett a tarkója. Meleg, szivacsos pépbe nyúlt, mikor meg akarta vakarni. Nofene. A szivacsos koponya!? Ezek szerint tényleg harkály! Elsírta volna magát örömében, de szem és orr híján csak valami vicces brekegésre futotta. Jobb is így, derűsen, örvendezve.

Megnyomta a play gombot, ami nem ment könnyen az iszamós ujjaival. De még ez is sikerült! „Ha az életedet nem kíséri siker, akkor nem tettél meg mindent.” A Koordinátor maga mondta szalagra a szöveget, ami nagy megtiszteltetés. Ó, ha az a drága ember tudná! Hogy ő már ezen túl van. Mindenre képes! Lám, mégiscsak tud sírni, hallja, ahogy gyermekien tiszta zokogását visszaverik a lombok. A Koordinátor hangja megnyugtatóan zengett a kazettáról. „Ezek az öröm könnyei, nem kell, hogy szégyellje őket.”

Érezte, ahogy elfutja a méreg. Nem is ő sír, hanem az a hülye gyerek! Róla meg is feledkezett. Miért nem csinál valamit? Valami hasznosat. Nem így nevelte. Igaz, több pirulája nem volt, hogy neki is adhatna, (mindenkinek egy jár), de azért fokozatosan, kis lépésekkel gyakorolhatna. Láthatta, hogyan kell. Jobb, ha minél hamarabb felnő. Játékból nem lehet megélni. Hallgass már, te kölyök! Szívesen rászólna, de már olyan közel a cél! Valószínűleg csak irigykedik a kis mihaszna, gyerek lévén jobban megérzi azt a belső harmóniát, amit most ő áraszt. Talán elbizonytalanította a feladat nagysága, és most úgy érzi, sohasem éri el ezt a szintet. Megérti, ő is így volt vele hatévesen, de már nem tud együtt érezni vele. Lehet, hogy hiába hallgatatta vele annyit a kazettát. Elválik.

A következő ütésnél hallotta a bőrét repedni valami cuppogó, nyúlós hang kíséretében, és végre szabadabban lélegzett. Vajon mi történt? Beletúrt volna abba, amit csak elmélkedő-szakállnak nevezett, de meglepődve konstatálta, hogy az egész alsó állkapcsa eltűnt. Egy pillanatra megijedt, hogy a feje nem lesz elég nehéz, hogy utat törjön a kérgen, ezért minden erejét bevetve utolsó rohamra indult. Hatalmas csattanást hallott – és megkönnyebbült, mintha hatalmas súlytól szabadult volna meg. Úgy érezte, a délutáni nap egyenest a szívét melengeti. Gallyak hulltak le körülötte meg talán valami jókora darab gyümölcs és tudta, hogy célba ért.
A gyerek is csöndben maradt – áhítatos csöndben. Remegő kézzel nyúlt be a fán lévő lyukba és halászta ki a puha, nudli szerű kukacot. A szájához emelte a kezét, de csak a levegőt markolászta, a gégefedő fölött mindene hiányzott. Az ördögbe! Igazi csoda! Nem semmi ez a pirula! E nélkül sehová se jutott volna. Bedobta a gégéjébe, ami a kezében volt, aztán még egyszer kitárta szárnyait, majd elvágódott a földön és nem mozdult többet.

A kölyök könnyei addigra elapadtak. Sötétedésig várt, hátha lesz még valami, aztán összecsomagolta a plédet és a piknik-felszerelést a táskába. Szívében nem vert gyökeret a gyász. Nem erre nevelték. Rá se nézett a sértetlen fatörzsön száradó agyvelőre, csupán a walkmant vette magához, ám egyelőre nem érezte szükségét, hogy bekapcsolja. Az erdő mélye felé vette az irányt, abban a biztos tudatban, hogy a Koordinátor vigyázza lépteit.

taleteller.blog.hu

Előző oldal Kovács Gergő
Vélemények a műről (eddig 2 db)