Szárnyalás

Szépirodalom / Novellák (1020 katt) Nefadar
  2011.02.05.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/5 számában.

Lépdelt, csak lépdelt a homokban, fogalma sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el azóta. Az időérzékét teljesen elveszítette, keserű könnyek záporoztak az arcán, de csak haladt. Nem érdekelte már semmi, sem a múlt, sem a jelen, sem a jövő. A jövő nem létezett többé, elpusztították, csakúgy mind a másik kettőt. Immáron fogalom volt csak csupán, se több, se kevesebb. Hogy hova tartott? Azt sem tudta, világ végtelen, bárhova is megy, előbb vagy utóbb úgyis megtalálja, és ő is csatlakozik a társaihoz, a családjához, szerelméhez a túloldalon. A semmiben, ha egyáltalán van odaát valami, ha ott vannak a szerettei. Ha mindaz, amiben eddig hitt és bízott nem csak puszta remény és káprázat. Akkor van élet a halál után, de ha nem, minden értelmetlen volt. Minden még a létezés is.

Csupán a csillagok és az ezüstös hold fénye volt a társa ezen az úton. Felnézett, homályos szemein át látta az egykedvűen sárga fényt ontó világítótornyot. Hűvös szél simogatta könnyes arcát, és ő mélyen beszívta a sós levegőt. De a homok csak nem akart elfogyni, a nyomai véresek voltak, ahogyan a sivatag homokja kidörzsölte lábát ott, ahol a saru éri. Nem törődött már a fájdalommal sem, csak a tengert akarta elérni, a sziklákat, hogy csatlakozhasson, hogy újra együtt legyen velük. Nem sokkal később megbotlott egy kőben, már közel jár. A homok is egyre fogyni kezdett, felváltotta a fű és a kövek, majd még később a sziklák.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, haját az arcába fújta a szél, nem törődött ezzel sem, nem igazította meg. Hajából a virágkoszorú kiröppent, s mintegy gyásztáncot járva repült a levegőben, ahogyan a szél játszott vele, majd eltűnt a távolban. Nem fordult hátra, csupán térdre rogyott a sziklaperem szélén, alatta a tenger vad morajlása hallatszott a mélyből, mintha csak a pokol kapuját dörömbölték volna a hullámok és nem csak a sziklafalat. Hogy hallotta-e? Nem tudni, és nem is él sehol olyan a világok között, aki ezt meg tudná mondani. Felemelte a fejét és elnézett a tengeren, messze. Mintha egy másik világot látna már most, és nem azt, amiben él. Nyakából levette a nyakláncot, mintázata mintha életre kelt volna a gyászos fényben, de ez sem érdekelte.

Kinyújtotta a kezét, át a peremen, és könnyes szemmel engedte ki a kezéből azt. Nem hullott alá, mint várta, vagy megszokott lett volna, megállt a levegőben, és egy alak emelkedett ki belőle. Kedvesen mosolygott a lányra, áttetsző volt, akár a csillagok fénye. Lebegett és mosolygott a peremen túl. A síró felemelte a fejét és halványan elmosolyodott. Az alak kinyújtotta a kezét, ajkai néma szavakat formáltak, de nem is kellett fül a megértésükhöz, pontosan tudta, hogy mit akarnak, és mit takarnak. Feltápászkodott a földről, odalépett a peremhez. Az árny hátrébb lebbent, arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly, és a karját még mindig a lány felé tartotta. Az nem szólt semmit, csupán lehunyta a szemét és előrelépett. Az árny ebben a pillanatban eltűnt, és ő csak zuhant, habár szárnyalásnak fogta fel az egészet. A becsapódás hangját elnyelte a tenger morajlása.

Nem sokkal később két árnyalak nevetve szárnyalt az óceán felett a csillagok és a Hold fényében.

Előző oldal Nefadar
Vélemények a műről (eddig 2 db)