Hazaút
Szépirodalom / Novellák (876 katt) | Athor R. Chynewa |
2019.09.01. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/9 számában.
Figyelj, haver! Már rég beszéltünk, hogy vagy? Család megvan? Na jó, ennyi elég is rólad; el akarom mesélni a hetemet!
Szóval, mint tudod, van nekem ez a betegségem. Nem, nem a fejemben, a túl élénk fantáziát egyébként sem lehet gyógyítani... nem, nem is a prosztatámmal van baj. Még. De elég, ne találgass, majd én elmondom.
Szóval, még 2004-ben volt egy visszérműtétem. Hogy-hogy miért? Visszeres lett a lábam. Hogy mitől? Nem tom'... talán a csirkegyárban voltam túl sokat a szalag mellett, vagy a fene tudja... Elég az hozzá, hogy olyan erősen visszeres lett a lábam, hogy a Hentes doktor (okleveles érsebész és másodállásban macska-eledelkészítő kisiparos... mondjuk, ez egy kicsit gyanús is lehetett volna...) azt mondta, ezt bizony meg kell műteni! Ma már tudom, hogy nem kellett volna... de hát akkoriban fiatal voltam, naiv... hittem a jó doktornak. Ő megoperált, és attól kezdve a macskák mintha más szemmel néztek volna rám egy darabig.
Aztán a lábszáram szépen-lassan elkezdett bedagadni. De olyan lassan, hogy évek alatt tűnt fel egyáltalán, hogy van valami probléma.
Mire orvoshoz fordultam (tudod, sose voltam az a gyors reagálású egyén, ha az egészségemről volt szó), már túl nagyra dagadt a lábam. Aztán különféle vizsgálatok jöttek, és bár én az elején megmondtam, hogy a visszérműtétem az oka, csak nem hittek nekem. Pedig még anno, mikor visszamentem kontrollra a jó doktorhoz, ő is azt mondta a lábam dagadási mutatójára, hogy "Hát ez bizony benne vót' a pakliba'!"
Na a lényeg, hogy sok-sok vizsgálat után megállapították, hogy a lábamban műtéti szövődményként lymphoedema alakult ki. Következett még néhány vizsgálat, aztán kialakult a terápia: félévente át kell járnom Szegedre, egy hétre befeküdni, hogy naponta átessek egy gépi és egy kézi masszírozó kezelésen.
Na, most gondolhatod, félévente befeküdni egy kórházba, napi egy-egy alkalmi masszírozó kezelésre? Ismerve a magyar egészségügy állapotát? Kösz, de kösz nem.
Szerencsére találtunk áthidaló megoldást; félévente egy hétig, minden egyes nap átjárok Szegedre! Viszont százötven kilósan, szétnyomkodott, befáslizott, másfélszeres átmérővel rendelkező lábakkal ez nem volna túl egyszerű, ezért úgy döntöttem, és szerencsére a körzetidokinénim egyetértett, hogy betegszállítóval oldjuk meg a dolgot.
Na, most az is megérne egy megemlékezést, hogy milyen kálváriája van a mai Magyarországon egy olyan betegnek, akit betegszállító hoz és visz. Bármikorra is kell menned, fél hétkor már útra kész állapotban kell lenni, mert nem Te vagy a fontos, hanem az, hogy minél több beteget tudjanak átvinni egyik állomásról a másikra egy fordulóval. Aztán persze így is lehet, hogy te majd csak a második fordulóval jutsz át, vagy a harmadikkal... függetlenül attól, hogy mikorra is vagy berendelve. Aztán a hazaút... szintén az az elsődleges prioritás, hogy minél több beteg legyen minél kisebb helyen összezsúfolva; az sem probléma, ha nem mind ugyanoda megy... volt olyan alkalom is, amikor körbelátogattuk a környező városokat, és én értem haza legkésőbb... Tehát mondom, volt olyan, hogy egy átlagosan fél órás kezelésre rá ment a teljes napom reggel fél héttől délután fél ötig.
De persze nem panaszkodhatom; ajtótól ajtóig vittek és hoztak, még ha Szegeden órákat kellett is várnom, míg visszaértek, vagy míg eszükbe jutottam. Mert olyan is volt.
Na, de most nem erről akarok mesélni. Egyébként is minden elismerésem a betegszállítóké, akik képesek elviselni ezt a monoton melót, ilyen pöcs utasokkal, mint én. Hanem! Már második éve járok kezelésekre, és speciális reform-fogyókúrámnak hála (eldöntöttem, hogy nem iszok meg többé napi két és fél liter kólát, meg nem eszek meg 8 szelet vajas kenyeret egy evésre, csak 3 kiflit) az elmúlt bő másfél év alatt leadtam 33 kg-ot! Azaz még 17 kg-tól kell elbúcsúznom, hogy újra kétszámjegyű legyen a súlyom! Éppen ezért eldöntöttem, hogy szakítok a bevett szokással, és ezentúl nem betegszállítóval megyek, hanem visszatérek a régi, ősmagyar szokáshoz.
Busszal.
A buszmegállóból meg gyalog!
Na, ezt az élménysorozatot akarom neked elmesélni.
Szóval.
Első nap: rövid utas, azaz Barattyoson át megy a busz, időben kiértem, tömegnyomor a buszon, csak állóhelyet kaptunk. A többes szám elsőszülött leányomat jelöli, aki velem együtt ment vissza Szegedre, egyetemre. Vásárhelyen sok volt a leszálló, és bár a felszálló is, mi szemfülesen lefoglaltunk két ülést. Szegeden le, Mars tér! Okés, kezdjük a zarándokutat! Lányomtól könnyes búcsú, majd pénteken találkozunk... Aztán a mobilomon szépen követtem az előre bejelölt utat (okostelefon 4ever!), és így kis kerülővel megérkeztem 30 perc alatt a klinikára. Az utcát nem is nagyon néztem, csak a térképet... mint valami turista. És meg voltam magammal elégedve; nem tudom, mikor gyalogoltam utoljára ennyit! És viszonylag könnyen ment, alig fájdult meg a lábam!
Okés, gépi masszírozás (egy ilyen nagy kék hálózsákszerű izé, amibe magasnyomású levegőt pumpál egy kompresszor, aztán a nyomás váltakozásával ér el masszírozó hatást), aztán jön a szöszi doktornéni (max. harminc, ha lehet, dögös, és marhajó a humora!), és mindkét lábam elég erőteljesen megmasszírozza combtőtől lábujjig. Vékony, de kegyetlenül erős kis ujjai vannak. Hehe... olyan ügyesen csinálta az első alkalommal, hogy "elfelejtettem" szólni neki, hogy csak a jobb lábam beteg.
Na, a visszaút már koránt sem volt olyan kellemes; fájtak a csülkeim rendesen, de azért meg voltam elégedve magammal. Már hogy viszonylag gyorsan visszataláltam.
A busz csak 11:15-kor indult, szóval volt bő egy órám. Most még csak körbesétálni sem volt erőm, így ma buszpályaudvar végében álló büféhez botorkáltam, és vettem egy kókuszgolyót. 150 Ft, de másfél öklömnyi! Nyamm!
A busz megjött, én föl, bő egy óra hazáig... de a buszon annyira megpihent a lábam, hogy leszállás után alig tudtam hazabotorkálni. Aztán délután 17:00-ra menni az IH-ba, mert LIK... szerencsére oda már bicajjal mehettem, így nem volt különösebben megterhelő.
Remélem, még nem unod a dumám, mert húsz perce beszélek, és még csak az első napon vagyok túl... Nemnemnem! Most ne kezdj bele semmi saját dumába, most én mesélek! Majd utána én is meghallgatlak, de most fogd be, és figyelj!
Na, szóval... látom, már kezded unni. Na, még egy kicsit bírd ki! Szóval...
Harmadik nap. Ja, tényleg, a másodikat kihagytam... csak azért, hogy lássam, figyelsz-e. Tehát második nap. Reggel alig bírtam felkelni, olyan izomlázam volt. Elpuhultam na, mit röhögsz? Lennél csak te is 120 kilós, majd nem röhögnél! Figyelj, komolyan. Mindenhova bicajjal megyek már évek óta, erre itt most gyalogolnom kellett! Érted? GYALOGOLNOM! Igen, igazad van, régebben körbefutottam a ligetet tizennégyszer... de az akkor volt! Az egy másik élet, haver.
Akkor röhögj!
...A busz ugyanakkor indult, és ugyanakkor érkezett, a séta viszont egy kicsit kevesebb ideig tartott, ugyanis találtam pár rövidítést a netes térképhez képest. A kezelés kicsit jobban megviselt, de összességében nem volt túl vészes. Visszafelé pedig elértem a 10:00-ás buszt! Sajna viszont ez hosszú utas volt, ami azt jelenti, hogy majd' két órás volt a menetidő, ráadásul meg sem állt, csak az állomáson, így nekem vissza kellett sétálnom a központból... 13:00-ra értem haza. Cipő le, láb fel, és sorozatnézés közbeni relax.
Március 15-e miatt a szerdai kezelés ezúttal kimaradt, sebaj, jó az a kis pihenő mindenkinek. Hogy miért nem mentem valahová 15-ét ünnepelni? Figyelj, haver, tudod, hogy én nem vagyok az az ünneplős-bulizós fajta. Nagyon otthonülő lettem az elmúlt két évtized alatt. Ez van. Itthon írogatok, filmezgetek, néha szerepjátékozok, alkalmasint zenélgetek... Tudod. Annyit te sem öregedhettél, hogy elfelejtsd, milyen vagyok. Igaz? Na, ugye.
Harmadik kezelés. Minden rendben, visszafelé elérem a 9:15-ös buszt! A Mikszáth Kálmán utcán találok egy kis büfét, ahol árulnak palacsintát! Gyorsan belépek, már rég enni akartam egy kis palacsintát... hát nincs szerencsém, ma épp 250 szendvicset rendeltek tőlük, ezért nem volt idejük palacsintát sütni. Bakker.
Ne röhögj!
Na, de mindegy is, ismét időben hazaértem, és a lábam sem fájt annyira, mint hétfőn... aztán jött a pénteki nap.
Megint időben jött a busz, én meg 18 perc alatt odaértem a klinikához! Felállítottam saját egyéni csúcsomat, amit már senki nem vehet el tőlem! Jaja, én is meg voltam vele elégedve. Aztán jött a kezelés, és a gépi szottyogást most elhagytuk, mert a dokinéni nem érezte szükségét. Mi tagadás, én sem.
Rengeteg időm volt, úgyhogy úgy döntöttem, csinálok pár képet a visszaútról. Közben újra odaértem a palacsintázóhoz (nem ez volt a neve, de én magamban minden palacsintát árusító létesítményt palacsintázónak hívok), és betértem újfent. Igen, valószínűleg a palacsinta iránti rajongásomnak köszönhetem 150 kg-os versenysúlyomat. Kösz, hogy emlékeztetsz rá. Na szóval, 200 Ft két palacsintáért... rendben, mint már mondtam, rég ettem egy jó palcsit, rendeltem kettőt.
Aztán ránéztem a bolt órájára; 9:41
Mennyi??
Bakker, nekem 4 perc múlva indul a buszom!
Megszólal a pult mögötti néni:
– Ne tessék izgulni, siet!
– Jaj de jó, már megijedtem, buszhoz kell mennem... és mennyit siet?
– Két percet.
– Meg az a...
A palcsit már kifizettem, itt hagyni nem akarom... Tűkön ülve vártam meg azt a másfél percet, míg megmelegítette, és már rohantam is.
Mondtam már, hogy ne röhögj... na, jó, nem rohantam, csak a lehető leggyorsabban rakosgattam egymás elé a lábaimat. És azzal a két kiló fáslival ez sem volt egy egyszerű mutatvány!
Na, szóval, kiértem a Mars térre, a széles zebrához. Természetesen piros a lámpa... Bal kezemben a két forró palacsinta egy vékony papírtálcán, még vékonyabb nylon csomagolásban, jobbommal a válltáskámba kapaszkodok; tekintetemmel a 12-es megállót keresem. Megkönnyebbülve látom, hogy senki nincs a 12-es tábla előtt, se a busz nem áll még ott.
Zöldre vált a lámpa, elindulok a buszmegálló felé. Aztán, mielőtt átértem volna, több dolog is történt egyszerre. Egyrészt villámcsapásszerűen ért a felismerés, hogy a 12-es megállóból a 10:00-ás busz indul, a 9:45-ös a 13-asból! Odakaptam a fejem; a busz benn áll, tele van, még két utas áll előtte, a sorukra várva. Aztán elértem a túloldali padkát.
Nos. A lendülettől olyat botlottam, amilyet még egészséges lábakkal sem szoktam megúszni orra esés nélkül. Ahogy borultam előre, súlyos, befáslizott, elcsigázott lábaimat dobáltam magam elé, és valahol mélyen már egy Youtube-videóban láttam magam, mint epic-fail győztes. Aztán eljött az a pillanat, amikor döntenem kellett, elengedem-e a palacsintákat, hogy a tenyeremmel tompítsam az esésemet.
Ne vigyorogj, még nincs vége!
Szóval... mondhatod, hogy falánk vagyok, vagy csak idióta... de nem engedtem el. Aztán, mikor a kezem elérte a betont, kézháttal tompítottam. Féltérd, táska átfordul, és szépen kiüti a felfelé fordított tenyeremből a palacsintát... Nem tudtam, mit sajnáljak leginkább. Bevert térdem, lehorzsolódott kézfejem, a betonra szánkázott palacsintám... ám mivel ez utóbbi alaposan be volt csomagolva, összeszedtem magam, és még épp elértem a buszomat. A sofőr blazírt képpel nézett rám, majd a palcsikra.
– Azokat megeszi?
Most sem tudom eldönteni, hogy le akart zavarni, vagy csak megkívánta a lekváros tekercseimet, mindenesetre lassú mozdulatokkal a táskámba süllyesztettem a csomagot, és kértem egy egészet hazáig.
Ja, csak hogy teljes legyen a napi örömöm, hazafelé annyira belemerültem az olvasásba, hogy csak akkor vettem észre, hogy megérkeztünk, mikor már elhagytuk a Béke utcai megállót, ahol le kellett volna szállnom... szóval megint gyalog kellett a központból hazabotorkálnom.
Ennyi lenne. Látod, nem is tartottalak fel olyan hosszan! És most mesélj, mi van veled?
Előző oldal | Athor R. Chynewa |
Vélemények a műről (eddig 1 db) |