Hazatérés

Horror / Novellák (922 katt) Nathandriel
  2018.08.02.

– Hölgyem, kérem, a könyvtár bezár.

Cheryl erre a mondatra ébredt azon a délutánon. Felkapta a fejét karjai közül, és megilletődve nézett a mellette álló nőre.

– Elnézést – nyögte ki végül, majd megdörzsölte a szemét. Lassan felállt, és felvette az asztalról a könyvet, amit olvasott. „Majd otthon befejezem” – gondolta. A szülővárosáról írt újságcikkhez gyűjtött adatokat, történeteket a város életéből, de a kutatás közepette elnyomta az álom. Nem volt ez jellemző rá, mindig is éberen, szorgalmasan dolgozott, de az utóbbi napokban nem igazán aludt nyugodtan. Szinte minden éjjel rémálmok gyötörték, de amikor reggelente felébredt, semmire sem emlékezett belőlük.

– Lehet, hogy jobb is ez így – mondta halkan, egy fáradt sóhaj kíséretében. Ezen tűnődve lépett ki a könyvtárból. Odakint hűs őszi szél fújt. Nem szerette Garrenville forgalmas utcáit, de ide járt egyetemre, és a helyi újság szerkesztőségében kapott állást, ezért kénytelen volt hozzászokni valamelyest a zajhoz és bűzhöz, ami a várost belengte.

Southhavenben született, mely hosszú ideig a nemesi családoknak és villáiknak szolgált lakóhelyül. Később fontos vasúti összekötőponttá vált, minden építőanyag és egyéb áru a kisvároson keresztül jutott el az épülő Garrenville-be. Egy évszázad múltán, akik nyüzsgő városi életre vágytak, mind beköltöztek, és a nyugalmat kereső családok lehetőséget kaptak, hogy a vidéki Southhaven lakói lehessenek. Így került oda Cheryl családja is, akik csendes, kertvárosi életre vágytak

„Még elérhetem a nyolcórás vonatot” – gondolta. Amint a buszmegállóba sietett, a szél bele-belekapott vállig érő, vöröses fényű hajába. Szomorúan tekintett körbe, szeme megakadt egy páron. A fiú magas volt és jóképű, a lány mosolygós. Oltalmazón ölelték át egymást, boldogok voltak. Cheryl is erre vágyott. Neki is szüksége volt valakire, aki méltó hozzá, aki őszintén szereti. A sok tanulás és munka mellett nem is maradt ideje saját magára, arra, hogy éljen. De ha ideje lett volna, akkor sem maradt volna benne elég erő semmi máshoz, bármennyire is unta már a mindennapokat.

A busszal egészen a város szélére, a vasútállomásig utazott. A hatalmas váróterem üres volt, a pénztárak furcsa módon zárva voltak. Léptei visszhangján kívül csak a szél susogása hallatszott. Rettenetesen egyedül érezte magát. Kilépett a hosszan elnyúló sínekhez, és a távolba révedt. A hold pislákoló éjjeli lámpaként világított keresztül a sötétségen.

Megcsörrent a mobiltelefonja, gyorsan előkapta a mellényzsebéből, és felvette.

– Tessék.
– Cheryl, kedvenc kishúgom, merre jársz? – kérdezte testvére.
– Az állomáson vagyok – sóhajtotta. – A nyolcórás vonattal megyek. Ha minden igaz, csak Southhaven-ben áll meg.
– Mit csináltál ennyi ideig?
– Hát, fogalmazzunk úgy, hogy pihentem. Kicsit elbóbiskoltam a könyvtárban. Tudod, ehhez a cikkhez kerestem valami érdekeset, ami feldobná. Találtam is egy-két bejegyzést egy könyvben, amik valamilyen vonatbalesetet említettek. Azt hiszem, valamikor 1870 körül történt az első, de azután több ember is eltűnt. Szövevényes ügy. Kicsit ijesztő, de mindenképpen érdemes lesz jobban utána olvasnom. Tényleg csak egy pillanatra hunytam le a szemem…
– Ez igazán jellemző rád, Cheryl – kezdte bátyja kedvesen. – Nem kellene ennyire túlzásba vinned az írást, annyit nem ér az az újság. Mindegy, örülök, hogy megvagy.
– Csak nem aggódtál miattam? – kérdezte gúnyosan Cheryl.
– Ugyan kérlek, engem csak a vacsorám érdekel.
– Hát ma ne számíts semmire, hullafáradt vagyok.
– Nagy kár. Akkor kénytelen leszek én összedobni valamit magunknak.
– Az jó lenne! Sietek haza, azt hiszem, már jön a vonatom.
– Rendben, várlak. Szia!
– Szió!

A vonat kerekei csikorogva álltak meg az állomáson. Cheryl a fülére tapasztotta a kezét és várta, hogy a rémes hang alább hagyjon. Jobb szerette a modernebb vonatokat, de ilyenkor estefelé már csak ezek a régi vagonok jártak. Kinyitotta a kocsi ajtaját, felszállt, és azonnal a megszokott helyére indult. Ledobta maga mellé a táskáját, majd belesüppedt az ülésbe. A kocsi teljesen üres volt, pedig ha nem is sokan, páran azért szoktak ezzel a vonattal utazni. A kalauz sem járta a vagonokat.

Cheryl csendben ült, élvezte a vonat halk zakatolását. Az ablakon keresztül nézte az elsuhanó fákat. Odakint fátyolos köd lepte el a tájat, már a csillagok fényét is alig engedte át. Az egész valahogy kísértetiesnek hatott, és a lányt lassan valamilyen furcsa, rossz érzés kerítette hatalmába.

„Biztos csak fáradt vagyok” – hessegette el az érzetet. „Egy forró fürdő majd segít.”

Ebben a pillanatban a vagonban kialudtak a lámpák, ijesztő sötétség lepte el a kocsit. Cheryl megrémült, tekintetével a kintről szivárgó csekély fénybe kapaszkodott. „Előfordult már ilyen azelőtt is” – próbálta csillapítani félelmét. Néhány hosszúnak tűnő pillanat múlva a fények újra kigyúltak, és szertefoszlatták a sötétségbe képzelt démonait. Megkönnyebbülten sóhajtott.

– Mindjárt otthon leszek – biztatta magát. – Jobb lesz, ha elfoglalom magam.

Belenyúlt a táskájába, és kivette a könyvet, amit a könyvtárból hozott, de valami nem volt rendben. A könyv tapintása teljesen más volt. Döbbenten vette észre, hogy a bőrborítás mindenhol szétszakadozott, szinte lefoszlott a most furcsa módon megsárgult lapokról. A címe aranybetűi is lekoptak, bár még így is olvasható volt: „Southhaven históriái”. Gyorsan belelapozott, de a már olvasott sorok helyett teljesen új szöveget talált, amelyeknek egyes részei valamilyen ismeretlen nyelven íródtak. Nem értette az egészet. Ami azonban még furcsább volt, hogy a könyv második fele üres lapokból állt.

Nem tudott ezzel tovább foglalkozni, mert a vonat belseje elkezdett megváltozni. A padló egyre piszkosabb lett, az ülések huzata leszakadozott, a falakról mintha lemállott volna a festék. Hirtelen megrepedt az ablak üvege, és hangos reccsenéssel kitört. Cheryl karjaival próbálta védeni magát, de az üvegszilánkok így is megvágták. Sikítva pattant fel, és a kocsi közepébe rohant. Felfogni sem volt ideje a történteket, a vonat fékezni kezdett – a lendülettől azonnal a földre zuhant. Mozdulni sem mert, csak feküdt a kocsiban és várta, hogy a fékek borzasztó csikorgása abbamaradjon. Amikor a vonat megállt, óvatosan felkelt, majd felhúzta magát egy foszladozó ülésre. Ruhájára és bőrére vöröses-feketés piszok tapadt, undorodva próbálta lesöpörni magáról. Csukott szemmel, fogait összeszorítva ült ott percekig, miközben próbálta győzködni magát: „Ez az egész csak egy rossz álom”.

Kinyitotta a szemét, de még mindig abban a rémisztő vagonban ült. „Mikor ébredek fel végre?” Felvette a titokzatos könyvet a földről, és óvatosan a táskájába süllyesztette. Kinézett a kitörött ablakon, és egy kopár erdőt pillantott meg. Százával álltak a fák, göcsörtös ágaikról a levelek már lehullottak. Cheryl úgy döntött, az lesz a legjobb, ha eltűnik a vagonból. Minél hamarabb, annál jobb. Kinyitotta a kocsi nyikorgó ajtaját, és leszállt.

A táj kietlen volt.

– Hol vagyok? – kérdezte, de nem várt választ. Sehol sem látott senkit. Elsétált a mozdonyhoz, de az is üres volt – a mozdonyvezetőnek semmi nyoma. Ami még ennél is riasztóbb volt, hogy a sínek nem haladtak tovább. A földet mindenütt benőtte a gaz. Nem merte bevallani magának, de pánikba esett. Azonnal eszébe jutottak a rejtélyes eltűnések, amikről délután olvasott. Megpróbált tiszta fejjel gondolkodni, de mindössze egyetlen mondat lüktetett a fejében: „Haza kell jutnom, gyorsan!”

Kétségbeesettségében újra előkapta a furcsa könyvet. „Minden ezzel kezdődött” – gondolta, és még egyszer belelapozott, de hiába. Nem értette az ismeretlen nyelven írt sorokat. Tanácstalanul tette vissza a könyvet a táskájába, amikor a keze beleakadt valamibe.

– A mobilom! – kiáltott fel önkéntelenül, ahogy eszébe jutott. Elmosolyodott, hogy a legkézenfekvőbb dolog eddig nem jutott eszébe. Megkönnyebbültség járta át, amikor a telefont a kezében fogta, és bátyja számát tárcsázta. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan szerte is foszlott az utolsó remény.

– Nincs térerő – motyogta. Teljesen elkeseredett. Rádöbbent, hogy igazán egyes egyedül van, ráadásul fogalma sincs, hogy hol. Visszagondolva az üres váróterem már egy mesebeli helynek tűnt az emlékezetében. „Szedd össze magad!” – súgta egy belső hang. „Nézz körül! Ne ess pánikba!” – ilyen, és ehhez hasonló gondolatok árasztották el. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy legyűrje az újból rátörő pánikot.

Összeszedte magát, és elindult a sínek mentén visszafelé, arra, amerre remélte, hogy Garrenville-t találja. Egyre gyorsabban szedte a lábát, a szemét egy pillanatra sem vette le a sínekről. Semmiképpen nem akart bemenni a göcsörtös fák közé. A sínpárnak azonban hamarosan vége szakadt: belefutott egy terméskőből épített magas falba.

– Nem, ez nem lehet – suttogta döbbenten. A néhai alagút, ami a falon át vezetett, eltűnt. A mohával és gazzal benőtt köveken semmi sem juthatott át, legkevésbé nem egy vonat. Térdre rogyott, és érezte, hogy menten előszakad belőle a sírás.

Ekkor azonban valamiféle sercegő hangra lett figyelmes, amire felkapta a fejét, és körbekémlelt. A kaparászó hang folytatódott, és meg mert volna esküdni rá, hogy a táskájából hallja. Olyan volt, mintha tollal pergamenre írtak volna. Megint előrántotta a könyvet, és idegesen csapta fel. És meglátta. A legelső üres lapon, remegő kézírással egy vezetéknév jelent meg: „Thomson”. A keresztnév olvashatatlan volt.

Ijedtében messzire hajította a könyvet. Elkerekedett szemmel kapkodott levegő után. „Mi a fene volt ez?!” – gondolta döbbenten, és forogni kezdett vele a világ. Nagy nehezen feltápászkodott, és sarkon fordult. A sínek felé vette az irányt. Már éppen odaért volna, amikor szörnyű fejfájás tört rá. A lüktetés minden lépésével erősebb lett, szédült, émelygett. Kénytelen volt megállni. Az orrából csepegni kezdett a vér, ijedten törölte le a kezével. Hirtelen ötlettől vezérelve, erőnek erejével visszafordult, és újra az erdő felé próbált haladni. A füle borzasztóan zúgott, de a gyötrelmes érzés lassan kezdett elmúlni. Minél közelebb került a könyvhöz, annál jobban érezte magát. Megkereste tekintetével a kísérteties olvasmányt, és felvette a földről. Abba egy újabb sor került: „Cheryl bemerészkedett az erdőbe.”. A mondat szinte hipnotizálta. A lába megmozdult, előre lépett, miközben hallotta elméje őrült sikolyát: „Ne menj!”. Egyre közelebb és közelebb lépdelt a vészjósló sötétbe boruló fákhoz, közben már-már megszállottan figyelte a könyv sárga lapjait.

Ekkor még egy sor jelent meg a könyvben, de a kézírás nem egyezett meg az előző sorokéval:

„A fiatal hölgy kísérőjével belépett a zöldellő erdőbe.”.

Érdeklődve vizsgálta az előtűnt szöveget, csaknem megfeledkezett arról, mekkora nagy bajban is van éppen. Cheryl belátta, hogy ha valaha haza akar keveredni innen – bárhol is legyen –, akkor be kell mennie az erdőbe, és ehhez minden bátorságára szükség lesz. Még szorosabban fogta a könyvet, és belépett a kopasz fák közé.

Sűrű fellegek gyülekeztek az égen. Egyre sötétebb és sötétebb lett, ha ez egyáltalán még lehetséges volt. A beláthatatlanul magas terméskő fal mentén haladt, kezével meg-megtámaszkodott a hideg köveken. Ez volt az egyetlen biztos tájékozódási pont, amit követhetett. Elrettentette a kérdés, hogy a titokzatos építmény vajon mitől zárja el őt. Vagy éppenséggel védi valamitől? Megállás nélkül haladt előre, újra és újra maga mögé pillantva, mintha arra számítana, hogy valami rögvest lecsap rá. Mobiltelefonjának elemlámpájával világította meg az utat maga előtt. Bár ez igen gyenge fényforrásnak bizonyult, mégis egyfajta biztonsággal töltötte el a lányt.

Már jó ideje gyalogolt kilátástalanul, de a rejtélyes könyvbe nem került újabb írás. Titkon abban bízott, hogy valamiféle útmutatást kap arról, merre is kéne mennie. Ahogy beljebb haladt az erdőben, a talaj egyre járhatatlanabbá vált. Minden lépésére ügyelnie kellett. A sáros földből gyökerek álltak ki, a fű és a gaz majd’ a térdéig ért, és a lehullott levelek is nehezítették a haladást. Egy idő után a kőfalba groteszk módon beleolvadtak a vaskos törzsű tölgyek, mintha elnyelte volna mindazt, ami az útjában áll. Egy alkalommal megpróbált felmászni vaskos ágaikra, de nem jutott elég magasra – a kőfal szinte az egekig ért.

A kavargó szél megrezegtette az öreg ágakat, susogtatta a füvet. Cherylt kirázta a hideg. Vak bolyongása egy örökkévalóságnak tűnt. Újra kinyitotta a könyvet, és egyfajta morbid gyönyörűséggel nézte, amint újabb reszketeg betűk jelennek meg az üres lapon: „Cheryl nem is sejtette, milyen közel van az öreg erdészkunyhóhoz.”. Felcsillant a szeme. Körbetekintett, és megpillantott a távolban egy apró fénypontot.

„A kunyhóból kell, hogy jöjjön!” – gondolta bizakodva. Nem tudta, pontosan mit is talál majd ott, de legalább valamilyen támpontra lelt a végtelennek tűnő rengetegben. Eltette a könyvet, felgyorsította lépteit, csak a fényt figyelte. Egyre közelebb ért hozzá. A fák ritkulni kezdtek, gyökereik közül egy kitaposott ösvény bukkant elő, ami egyenesen az erdei kunyhóhoz vezetett. Cheryl izgatottan lépett a mindössze szobanagyságú, fából készült épülethez. A fényt, ami odavezette, az ajtó felett elhelyezett ósdi lámpás adta.

Akkor megint azt a jellegzetes, sercegő hangot hallotta, ami csak attól a láthatatlan tolltól származhatott, ami a könyv lapjaira ír. Izgatottan nyitotta ki a könyvet, és benne újabb mondatokat talált, ezúttal a nyugodtabb, egyenletesebb írással: „A fiatal hölgy gyakorta találkozott itt szerelmével titokban. Ez volt az ő helyük.”

Cheryl nem tudta, mire vélje a sorokat. Ez volt a második alkalom, hogy a könyv egy fiatal lányról ír. Ez magában is éppen elég furcsa volt, és abba már bele sem mert gondolni, hogy az ő neve hogyan kerülhetett a lapokra. Visszatette a táskájába a könyvet. Reszkető kézzel nyúlt a reteszhez, ami az ajtót zárta. Félretolta, és kinyitotta az ajtót. Dohos szag csapta meg az orrát. Leemelte a lámpást a kampójáról és bevilágított a kunyhóba. Óvatosan merészkedett be a viskóba. Remélte, hogy talál valamit, ami a segítségére lehet. A falon egyszerű eszközök, bőrszíjak lógtak, az ajtó mellett egy faláda állt. Amint beljebb lépett, a fény hosszú árnyékot vetett a padlódeszkákra. Egy ember, egy fiú ült a falnál. A lány megrettenve torpant meg. Közelebb hajolt a lámpással és megvilágította a testet. A szeme csukva volt. Egyszerű inget és farmernadrágot viselt. Bár maga is furcsállta, de Cheryl első gondolata az volt, hogy a fiú ruházata valahogy nem illett bele a mai kor viseletébe.

– Helló? – szólt neki halkan, de az nem reagált. – Jól vagy? – kérdezte, de ezúttal sem kapott választ. Letette a földre a lámpást, és leguggolt mellé, hogy jobban megnézze. Lehajtott feje mellett egy név volt a deszkafalba karcolva: „Ned”. Nem gondolta, hogy bármi jelentősége lenne a dolognak, de valahogy mégis odavonzotta a tekintetét. Aztán a fiúra nézett, de teljesen mozdulatlan volt, és nem kellett sokat vizsgálnia ahhoz, hogy megfogalmazódjon benne a szörnyű tény: bárki is ő, már halott.

Mielőtt teljesen eluralkodott volna rajta a döbbenet, valami megragadta a figyelmét. A fiú ingzsebében megcsillant valami. Óvatosan odanyúlt, és kihúzta belőle az apró fémtárgyat. Egy medál volt az, ami egy fényképet rejtett. A kép egy fiatal, előkelő lányt ábrázolt, ünnepélyes ruhában. Tizenkilencedik századi öltözék volt. Lassan felállt, hogy jobban körbenézzen a viskóban, de véletlenül megbotlott a fiú élettelen karjában; az ismeretlen teste a padlóra rogyott. Rettenetes mennydörgés rázta meg az eget. A fiú nyaka elcsuklott, a feje elvált a testétől, és Cheryl lábához gurult. A csonk testből vér szivárgott elő. Egy villám hasította ketté az eget, újra életre keltve a látványt.

Képtelen volt sikítani. Rosszullét fogta el. A szájához kapta a kezét, és botladozva rohant ki a kunyhóból. Nem bírt parancsolni a testének, térdre rogyott. A szeme előtt újra és újra látta a lehullott fejet, nem tudta kiűzni a gondolataiból. A teste önkéntelenül is megremegett, öklendezni kezdett. Négykézláb mászott, minél messzebb akart kerülni a borzasztó helyszíntől. Csak úgy kapkodta a levegőt, szíve dobogása visszhangzott a fejében. Felnézett az égre. Arcába esőcseppek hullottak. Először csak néhány, majd egyre több és több. Minden egyes égdörgés a lány lelkéig hatolt. Az eső eláztatta a haját, ruháit. Cheryl meg akart tisztulni. Le akarta mosni magáról a történtek szennyét. A koszt, a sarat, a vért. Nem tudta, mennyi ideig is térdepelt ott a zivatarban, de mindez nem is számított. Gondolataiban otthon volt, a konyhában ült. Testét melegség járta át, bátyja tárt karokkal várta. Az asztalon finom étel gőzölgött. De ez nem a valóság volt, csupán illúzió. A képzetet megtörte az ég robaja, és a villámok fénye.
Aztán megint hallotta. Azt az átkozott, sercegő hangot. Felcsapta a könyvet, és elolvasta a következő, remegő kézzel írt feljegyzést: „Cheryl ekkor fedezte fel azt, ki közénk, és boldogságunk útjába állt. De én megtudtam. Cselekednem kell.”

De átgondolni nem tudta a szavakat, mert valaki közeledett felé. Hallotta lépteinek neszét, ahogy talpa alatt ropognak a gallyak és levelek. Ültében is hátrálni kezdett. A telefonjával maga elé világított. Próbálta kiszűrni a közeledő alakot. Lélegzetét visszafojtva várt.

– Nem én tettem – szólt hozzá egy bátortalan hang. Egy fiú hangja volt. – Már ott hevert a kunyhóban. – A gyenge fény felfedte a fiú arcát. – Nem akarlak bántani – szólt újra. Az arca legalább annyira rémült volt, mint az övé, és ez valamiért megnyugtatta Cherylt.
– Jimnek hívnak. Jim Rowland. És téged?

Cheryl képtelen volt válaszolni. Könnyek árasztották el a szemét, tudattalan állapotban rohant oda a fiúhoz, és szorosan átölelte őt. A meglepett ifjú viszonozta az ölelést. Érezte, hogy a karjaiban zokogó lány is épp oly tanácstalan és elveszett, mint ő. Bár a mennydörgések elhalkultak, az eső egyre hevesebben zuhogott. Hosszú percek múltán Cheryl elengedte a fiút, és hátrébb lépett.

– Cheryl – ennyit tudott kipréselni magából.
– Szia, Cheryl. Hogy kerülté ide az erdő mélyére ilyen későn? – kérdezte Jim barátságos hangon. A lány próbált összeszedetten válaszolni.
– Nem tudom… a vonatom hirtelen megállt, vége szakadt a síneknek. Hazafelé tartottam. Nem tudom, mi történhetett.
– Én a barátnőmet, Julie-t keresem – sóhajtotta az ifjú. – Elveszítettük egymást a rengetegben. Nem láttad őt, nem találkoztál vele?
– Nem, senkit sem láttam. Sajnálom.
– Nagyon aggódom érte! Muszáj megtalálnom. Gyere, jobb lesz, ha együtt maradunk. Ki tudja, mi végzett azzal a szerencsétlennel a kunyhóban.
Cheryl beleborzongott a fiú szavaiba, és erőtlenül bólintott.
– Csak… menjünk innen – mondta, és visszatette a könyvet a táskájába.
– Az ösvény tovább vezet innen, talán ki ebből a borzasztó erdőből. Talán Julie is ott lesz – bátorította a fiú inkább saját magát, mint Cherylt. Levette a kabátját, és a vacogó lány hátára terítette. – Gyere!

Hosszú ideig követték a kitaposott utat. Az esővíz feláztatta a talajt, minden egyre sárosabb lett. Jimnek volt egy elemlámpája, ami valamelyest megkönnyítette a haladást. Valószínűleg az erdei fészerből vette magához. Cheryl azon töprengett, vajon szóljon-e Jimnek a könyvről. Hátha tud valami magyarázatot adni a történtekre. Kicsit félt, hogy a fiú zavarodottnak tartja majd, de azok után, amin keresztül ment, már maga sem volt biztos benne, hogy nem az. Már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor egy sikoly rázta fel az erdőt.

– Julie! – A fiú odafordult Cherylhez. – Segítenem kell neki! – mondta, majd nekiiramodott. Tudta, hogy ostobaságot művel, de mégis a fiú után rohant. A fák ágai felsértették ruháját, csizmája a sárba süppedt, de elszántan haladt tovább. Szíve reménnyel telt meg, amikor az egyik fa mellett megpillantotta a fiút.

– Cheryl, gyere! – intett neki Jim. – Azt hiszem, megtaláltam Julie-t… – De a mondat félbeszakadt. Őrjöngő üvöltés hasított a lány elméjébe, amint valamiféle láthatatlan kés átfúrta a fiú mellkasát. Vér és hús fröccsent a földre. Jim szemei kifordultak, az arca eltorzult. Amint a test a földre zuhant, egy férfi megszállott nevetése visszhangzott az erdőben. Cheryl dermedten nézte végig a történteket. Valami rettenetes végzett a fiúval, de nem látta, mi volt az. Megpróbált elmenekülni, de elcsúszott a sáros földön. Ültében, száját sikolyra nyitva próbálta magát távolabb lökni a rettenettől. Feltápászkodott és újból futásnak eredt.

Percekig csak rohant, maga sem tudta mi elől. Sorra hagyta maga mögött a fákat. Csak akkor állt meg, amikor már végképp nem tudott tovább futni. Leroskadt az egyik fa tövébe, és zihálva, halálra rémülten figyelte a sötétséget. Csak remélte, hogy a gyilkos valami nem követte őt.

És megint meghallotta a kaparászó hangot, és végigfutott a hátán a hideg. Félve nyitotta kis a könyvet, amibe ezúttal a cirádás betűkkel róttak újabb feljegyzést: „A titok azonban nem volt titok többé. Ő tudta, hogy találkozgatnak. Tudta, hisz látta. S irigyelte. Rajtakapta őket.” Újra és újra elolvasta, és egyre biztosabb volt benne, hogy valami borzasztó dolog történt a történet szereplőivel, bárkik is legyenek azok. És ez a szörnyűség épp most történik vele. Tudta, hogy vissza kell térnie az ösvényre, ha valaha is ki akar keveredni az erdőből. Rá kellett vennie magát, hogy elinduljon. Hosszú ideig ült a fa tövében könnyekkel küszködve, átfázva, elveszetten. Végül mégis felállt, és útnak indult.

Nem tartott sokáig, hogy visszaérjen a tisztásra. Körülnézett. Megkereste, merre halad tovább az ösvény, ami talán kivezeti erről a szörnyű helyről. Amíg ott állt, a köd sűrűsödni kezdett körülötte. A hűvös szél felerősödött, és a levegőben egy lány torz alakja jelent meg előtte. Mire észbe kapott volna, a ködszerű szellem bekebelezte, és a földre terítette. Érezte, hogy körmök karcolják a bőrét, a karján, az arcán, azzal a sercegő hanggal, amit a könyvbe íródott szavak hallattak. Behunyta a szemét. Hirtelen, a köd szertefoszlott. Cheryl felemelte a karját. Az árulkodó kísértet egy üzenetet karcolt a bőrébe: „Ned tette”

A lányt belülről járta át a hideg. Felrémlett neki a kunyhó, amelynek falán is ezt a nevet látta. Tovább kellett mennie. Nem maradhatott itt. Nem volt biztonságban. Odament Jimhez. Képtelen volt a fiú holttestére nézni. Elvette mellőle az elemlámpát, és kimerülten, szinte öntudatlanul folytatta útját.

Úgy érezte, órák óta gyalogol már, amikor megpillantott valamit a lába alatt. Valamit, amire nagyon vágyott. Egyszerűen nem mert reménykedni, nem bízott a saját szemében. Nem tudta elhinni, amit lát. A fák, a gaz, a gyomok megritkultak, és a sáros földút egy sínpárhoz vezetett. A távolból mintha egy régi gőzmozdony hangját hallotta volna. Odasietett a sínekhez. Már nem csak hallotta, de látta is a közeledő mozdonyt. A következő pillanatban soha nem látott képek sorozata jelent meg a szeme előtt.

Egy fiatal lány, előkelő ruhában állt a sínek mellett, éppen ott, ahol ő most. Egy férfival beszélgetett. Az arcát nem látta, csupán a körvonala rajzolódott ki a fák közül. Majd a férfi közelebb lépett. A lány és a férfi dulakodni kezdtek. A férfi tekintetében fenyegetés villant. Vonatsíp hallatszott a távolból. A férfi megragadta a lányt, és a sínekre taszította. És nevetett. Őrülten nevetett. A lány már nem tudott felállni. A mozdony elgázolta őt. A képsor hirtelen félbeszakadt.

Cheryl meghökkent a látomástól. Érezte, hogy valaki megragadja karját. Zsebéből kipottyant az az ismerős medalion; a sínekre esett, és kettétört.
Szembefordult az újabb idegennel, és ellökte magától.

– Ki vagy te?! – kérdezte kiáltva.
– A hódolód vagyok, kedvesem – válaszolta neki őszintén.
– Nem ismerlek téged. Ne közelíts! – mondta remegő hangon, és igyekezett minél távolabb kerülni tőle és a sínektől. – Mit akarsz tőlem?
– Szerelmet, kedvesem. Őszinte szerelmet, amit én érzek irántad. Hiszen nem erre vágysz leginkább?

Cheryl elkerekedett szemekkel meredt az idegenre, és szinte megdöbbent azon, hogy megfontolja szavait. Itt állt, egy ismeretlen helyen, az éjszaka közepén a zuhogó esőben, és olyan borzalmakat kellett átélnie, amiket azelőtt elképzelni sem tudott. És ő mégis elgondolkodik azon, mit is érez?

– Sohasem láttalak. Azt sem tudom, ki vagy! Ez nem a valóság! Nem lehet az!– tört ki belőle. – Én nem szeretlek téged – fejezte be halkan, szinte gépiesen.
– Akkor más sem szerethet Téged. Soha többé – közölte vele zord tekintettel, és elindult felé. – Ahogyan Julie sem.
– Te vagy… te vagy Ned Thomson! – szegezte neki. – Te ölted meg őket!
– Igen – mondta, és tovább közelített felé.

Cheryl csak akkor vette észre, hogy a sínek mellett áll. A gőzmozdony egyre hangosabban zakatolt, egyre közelebb ért. Hátrapillantott, és a mozdony lámpája elvakította. Ned megragadta őt, és a sínekre taszította. Csizmájával rátámaszkodott az egyik talpfára, és megvetette a lábát, de nem volt elég erős, hogy ellökje a férfit. Az őrült tekintettel vigyorgott rá, és előhúzta a kését.

A levegő elnehezedett, összesűrűsödött. Fehér, ködszerű foltok jelentek meg Ned körül, és felvették egy lány alakját. Cheryl ezúttal felismerte Julie-t. Rémülten figyelte, ahogy a férfi felemelkedik és elereszti őt. Az utolsó pillanatban lépett le a sínekről. Még látta őrült vigyorát, amely még akkor sem szűnt meg, amikor a szellemek először vájtak bele a testébe. Egy elfúló mondat hagyta el a száját, mely együtt visszhangzott a vonat lassuló zakatolásával.

– Drága Cheryl! Örökké szeretni foglak!

Nedet szétmarcangolták a láthatatlan karmok, elfordította a tekintetét. A rémség szertefoszlott, Julie gyilkosa végre halott volt.

A vonat megállt Cheryl mellett, a mozdony kéményéből füst gomolygott. Egy ismeretlen erőtől vezetve ismét elővette a könyvet és kinyitotta. Akárhová lapozott, a betűk elmosódtak, a tinta elfojt az oldalakról. Az üres lapokon csupán egyetlen szó ismétlődött ezerszám: „Menj!”

A lány elhajította a könyvet. Szinte feltépte a vonat nyikorgó ajtaját, és felszállt a vagonba. A vonat kerekei megmozdultak, maguk mögött hagyták az erdőt, a síneket, és a mellettük heverő könyvet, melyen már megfakult a cím.

Cheryl a Southhaven-i vasútállomáson tért igazán magához. Tudatában az éjszaka rémes történései kavarogtak. Mégis, egy gondolat mindegyiknél tisztábban hajtotta előre: „Mindjárt otthon vagyok…”

Sebes léptekkel haladt, keresztül az utcákon, egy teremtett lelket sem látott. Üres tekintettel meredt maga elé, csak szívének dobogása visszhangzott a fejében. Végre megpillantotta a házukat. Könnyek szöktek a szemébe, amikor a bejárati ajtóhoz lépett. Mindaz a nyomás, ami felgyülemlett benne, kitörni készült. Reszkető kézzel kereste meg táskájában a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és belépett. Bátyja mindennél kedvesebben szóló hangja biztonsággal töltötte el.

– Cheryl, csak hogy hazaértél! – üdvözölte húgát. – Késett a vonat? Mindjárt kész a vacsora.
– James… nem… nem fogod elhinni, ami történt… – mondta Cheryl, de bátyja félbeszakította.
– Mindent elmesélhetsz majd vacsora közben. Meghívtam az egyik barátomat, remélem, nem gond! – mondta James, de rá sem pillantott húgára. Visszament a másik szobába, Cheryl pedig követte őt.
– James, ezt most kell megbeszélnünk! Szörnyű volt! A vonat… – Ebben a pillanatban Cheryl ajkára fagyott a szó. A kanapéról egy ismerős férfi állt fel. A lány szeme elkerekedett a rémülettől.
– Hadd mutassalak be! – szólt bátyja. – Cheryl, ő itt a munkatársam, Ned Thomson…

Előző oldal Nathandriel
Vélemények a műről (eddig 3 db)