Út egy új világhoz - Összefüggések hálójában I.

Fantasy / Novellák (883 katt) Penelope
  2018.07.20.

1.

Az egész akkor kezdődött, amikor egy régi osztálytársammal összefutottam a piacon. Az összefutást szó szerint kell érteni, ugyanis annyira rohantam nagy pakkokkal felszerelkezve, hogy észre sem vettem a velem szemben ugyancsak sietős léptekkel közeledő illetőt. Így aztán a vége az lett, hogy az összes étel és ruhadarab, amit vásároltam, szanaszét szóródott a táskákkal együtt a földön. Gondolom, ő próbálhatott kikerülni, de hát annyian voltak, hogy szinte csodaszámba ment volna, ha sikerül neki. Igen-igen, főleg az én hibám volt. Eszemben sincs tagadni. Azonban, mint utóbb kiderült, minden rosszban van valami jó is. De, hogy ne rohanjak előre a dolgok menetében, talán jobb, ha az elején kezdem kis történetemet…

Tehát a nagy koccanás után, sűrű bocsánatkérések közepette hajoltam le, hogy összekapkodjam a földön heverő dolgaimat, miközben fel sem néztem a karambolban részt vevő másik személyre.

- Bocsánat, azt hiszem, ennyire talán mégsem kellene sietnem – pillantottam fel végül égő arccal, ami nem csak a szégyenkezésnek volt betudható, hanem főleg a negyven fokos hőségnek.
- Nem ismersz meg? – guggolt le mellém a korombelinek tűnő hölgyemény, hogy segítsen, mielőtt még agyontaposna minket a hömpölygő tömeg.

Erre már felfigyeltem, és valóban ismerősnek tűnt a vidám tekintetű, karcsú termetű, hosszú sötét hajú illető, akiben csakhamar felismertem egykori jó barátnőmet, akitől a sors és az élet elválasztott egykor. Akkoriban mi voltunk az éjszaka és a szórakozóhelyek rémei. Egyik helyet jártuk a másik után, s nem csak diszkóban, hanem házibulikban is előszeretettel dobtuk fel a hangulatot asztaltánccal. Hja, kérem, a régi szép idők…

Nagy mosoly kíséretében álltam fel, és átöleltük egymást.

- Hát te meg hogyan kerülsz ide? Mikor jöttél vissza? – tartottam el magamtól kissé Katerinát, hogy szemügyre tudjam venni. - Látom, még mindig kitűnően nézel ki – állapítottam meg kissé ugyan irigykedve, hogy egy picuri fölösleg sem volt rajta.

Elképzelni sem tudtam, hogyan volt képes az akkori diákévünk alatti versenysúlyát megőrizni, hiszen tíz év mégiscsak tíz év, akárhogy is nézem. Szűk, pántos, világoskék felsőt és hozzá szűkösségében passzoló, hosszúszárú farmert viselt. Nyakában pedig egy napot formáló medál lógott.

- Pár hónapja már itthon vagyok. Tudod, mindenhol jó, de legjobb otthon – mosolyodott el ő is.
- Ahhoz képest elég sokáig voltál távol – korholtam szelíden.
- Na, igen. Meglehetősen régen találkoztunk utoljára, nem is tudom, hogyan történt. Hiszen a suliban szinte elválaszthatatlanok voltunk… De tudod mit? Igazán feleleveníthetnénk azokat a régi szép időket, ha már így összefutottunk. Most sietnem kell egy találkozóra, de várj csak egy picit! – belekotort kis fehér válltáskájába és hamar felfirkantotta a címét egy cetlire, majd átadta nekem. – Gyere el, mondjuk, ma vacsira hozzám, este nyolcra. Főzök valami finomat, közben pedig átbeszélhetjük az eddig eltelt évek eseményeit.
- Szuper ötlet. Amúgy sincs semmi dolgom este. Akkor nálad találkozunk – lelkendeztem.

Zsebre dugtam a kis papírt, azután köszönés gyanánt puszit nyomtunk egymás arcára, majd ő sietve távozott, én pedig felnyaláboltam a szatyorjaimat, és a kocsihoz érve bedobáltam azokat a csomagtartóba. Nagy sóhaj kíséretében ültem be a volán mögé.

Egyrészt azért, mert végre letudtam a már nagyon is aktuálissá vált bevásárlást étel és ruhautánpótlás terén, másrészt, mert igazán örültem a nem várt viszontlátásnak. Azonban, miközben hazafelé vezettem, azon gondolkoztam, mi volt annyira furcsa az egészben. Valahogy, mintha nem lett volna annyira meglepve Katie azon, hogy váratlanul találkoztunk. De talán csak látott már korábban is. Persze egyik rossz szokásom, hogy soha nem nézek az emberekre, hanem csak a lábam elé és még így is előfordul, hogy olykor megbotlok. Úgyhogy nem csoda, hogy nem vettem észre. Ezen aztán nem fogom rágni magam, döntöttem el végül. Inkább igyekeztem, hogy minél előbb a lakásomban lehessek. A légkondi mindig jól jön, a forróság közepette meg pláne. Még csak június első heteiben jártunk, mégis mintha a napnak eltökélt szándéka lett volna, hogy felperzseli a vidéket.

Eszembe jutott a Katerina nyakában lógó Nap medál. Milyen érdekes, hogy nekem meg a kedvencem a Hold, ezért egy félhold nyakéket viselek előszeretettel – tűnődtem el ismét, begurulva autómmal a tömbház parkolójába.

Amint megpakolva a lépcsőházba értem, már megcsapott a hűvös fuvallat. A fene se tudja miért, de már a földszinten fantasztikusan hűvös volt mindig a levegő. Lifttel felmentem a tizedikre. Bizony ám, a legmagasabb emeleten laktam. Gyönyörű volt a kilátás, éppen ezért választottam az ottani egyik eladó lakást. No persze voltak nem éppen elhanyagolható hátrányai is. Gondolok itt arra, hogy amikor a három liftből egyik sem működött, akkor nem kis mutatvány volt felmászni tíz emeletet a lépcsőn. De én azt mondom, akkor is megérte, mert a remek kilátás csak onnan volt az igazi, és szerencsére nem álltam sohasem tériszonyos ember hírében. Amikor pedig nem működtek a felvonók, legalább az esti futást is elhagyhattam.

Gyorsan beosontam lakásom kellemes, 24 fokos langyosságába, és kizártam a kinti meleget. Kiszortíroztam a vásárolt ételeket, a ruhákat átöblítettem és kivittem száradni az erkélyre. Már tudtam, mit fogok este felvenni. Azt pedig kizártnak tartottam, hogy ne száradna meg addigra.
Egy könnyű ebéd után elintéztem apró-cseprő dolgaimat. Hamar este hat óra lett, és kinézve az ablakon láttam, hogy hatalmas, koromfekete felhők közelednek városkám fölé. Így hát, akármennyire is a kint lévő, valóban megszáradt szoknyámat szerettem volna felvenni az esti vacsorához, jobbnak láttam nadrágba bújni. Azért a toppról nem mondtam le, hiszen hideg nem volt, csak mire teljesen elkészültem, már nagy, cikázó villámok szelték át az eget és világítottak be a fehér függönyökkel ellátott ablakokon keresztül a lakásba. A szél is kissé feltámadt, de engem főleg a nagy, kövér esőcseppek zavartak. A nadrághoz illően egy kényelmes sportcipőbe bújtam, amiben még vezetni is tudtam. Az esernyőt már valamivel nehezebben találtam meg, mert bizony–bizony nem csak hogy tériszonyos ember hírében nem álltam, de még túl jó emlékező képességgel sem lettem megáldva. Bár mentségemre legyen mondva, hogy mindig ezerfelé jártak a gondolataim. Nem a semmiért vezettem határidőnaplót.

Mivel szakmámat illetően amolyan kutatós, kíváncsiskodós, cikkírós emberke lettem – mindenki nevezze, ahogyan akarja –, az irkálás gyorsan ment, és még jó szolgálatot is tett olykor. Na persze, korábban olyan munkahelyem volt, mint az emberek többségének. Ám mivel nem igazán szeretem, ha dirigálnak nekem, a benti cikkírásokat felváltottam itthoni munkára. Mindig találtam olyan érdekességeket, melyekről érdemes volt írni, és akadtak is rá vevők egy-egy bulvárújság személyében.

Legalább senki nem szabta meg, mikor kell kelnem, miről kell írnom. És még csak lapzárta sem fenyegetett, sőt határidő sem. Ez így nekem tökéletesen megfelelt. Mivel se kutyám, se macskám, se családom nem volt még (vagy talán soha nem is lesz), ezért úgy élhettem az életemet, ahogyan az nekem tetszett. Az olykor kapott egy-egy fenyegető hangvételű e-maillel pedig nem foglalkoztam, csak simán töröltem. Mindig az igazság érdekelt, s az, hogy a dolgok mögé lássak, ha egy mód van rá. Néha kénytelen voltam csűrni-csavarni a dolgokat, hogy megtudjam azt, amire éppen kíváncsi voltam, de ez a munka ezzel járt együtt. A régi munkatársak, és az egykori ismeretségek pedig előfordult, hogy nagyon is kapóra jöttek. Az interneten is vezettem egy Word dokumentumot, ahol bár nem a magánügyeimet, de a munkámmal kapcsolatos egyéb dolgokat írtam le, hogy el ne veszítsem a fonalak végeit, ha éppen nem csak egy ügyben kutatgattam.

A rendőrismerősök szintén jól jöttek, amikor, mondjuk, egy állítólagos baleset helyszínen óhajtottam kíváncsiskodni, kérdezősködni, ahol egyébként semmi keresnivalóm nem lett volna. Ám a protekció mindig is számított, akármerre jár az ember élete során, és bolond lettem volna nem igénybe venni. Főleg, ha erős volt a gyanúm, hogy az a bizonyos baleset nem is az volt. Természetesen nem voltam a saját magam ellensége, ezért, mondjuk, nagyjából tudtam, mikor hol a határ, de volt, hogy csak akkor jutottam előrébb, ha azokat a határokat némileg kitoltam. És ha olyankor bajba kerültem, netalántán azért, mert olyan helyre mentem be, ahová nem kellett volna, ismét csak ismerősök simították el a kis afférokat. Ilyen csak nagyon ritkán fordult elő, de tényleg.

Mindent összevetve elégedett voltam az életemmel, és nem hiányoltam semmit sem belőle. Legalábbis akkor még azt gondoltam.

Estére már végképp elhitettem magammal, hogy csupán a véletlen műve volt a piacon való összekoccanás egykori régi jó barátnőmmel, habár a kisördög ott csengetett a fülemben, vagy talán üvöltött. De én csendre intettem...



2.

Éppen akkor dörrent az ég egy hatalmasat, amikor behúztam magam mögött az ajtót, melynek hatására halk sikoly kíséretében akkorát ugorhattam, mint az a bizonyos nikkel bolha.

- Ó, hogy az a… – mérgelődtem hangosan. Egyrészt, mert megijedtem, másrészt mert eszembe jutott, hogy a papírdarabot, amire Katerina felírta a címét, a másik nadrágom zsebében hagytam.

Térültem-fordultam, és már a kezemben is volt a papírlap, miközben lefelé haladtam a lifttel. Bár megfordult a fejemben, hogy nem lenne-e célravezetőbb gyalog lejutni, hiszen mi van, ha elmegy az áram? Ám valamiért mégis a könnyebb megoldást választottam, és egyben a gyorsabbat is. Ismét csak szerencsém volt, mert nem ragadtam be a felvonóba, aminek különösen örültem. Nem szerettem volna elkésni a vacsoráról. Na, nem mintha olyan éhes lettem volna, más okból kifolyólag.


Kilépve a bejárati ajtón, felhúztam a nagy, fekete esernyőt, és sietős léptekkel indultam az autómhoz. Mindig próbáltam a közelben megállni, ezért aztán hiába is akart bőrig áztatni az eső, nem járt sikerrel. Hamarosan úton voltam Katerinához.

Meg kellett néznem vezetés közben a pontos címet, s ahogyan közeledtem, egyre szebb házak bukkantak fel előttem. Nagyon úgy tűnt, hogy Katienek igencsak felvitte az Isten a dolgát. Nem tudtam pontosan, hogy mivel is foglalatoskodott külföldön, azt meg végképp nem, hogy miért jött haza, ha egyszer annyira jól mentek odakinn a dolgai, de elhatároztam, hogy majd ezt is kiderítem.

Az eső csak nem akart csitulni, az ablaktörlő megállíthatatlanul dolgozott, hogy valamicskét lássak is az előttem lévő útból. Kevés autóssal találkoztam, bizonyára jobb dolguk is akadt az embereknek, mint az égszakadás közepette furikázni. Meg kell hagyni, ezek szerint több eszük volt, mint nekem.

Hirtelen szirénázásra figyeltem fel, ami az eső kopogását pillanatok alatt elnyomta. A visszapillantó tükrében láttam, hogy egy mentőautó mögött egy tűzoltó autó száguld felém, így aztán, jó vezető lévén, szépen félrehúzódtam, hogy el tudjanak menni. Ahogyan elhaladtak mellettem, feléledt a kíváncsiságom, hogy vajon mi is történhetett, és szívem szerint utánuk eredtem volna, hátha lesz belőle valami jó kis cikk. Bizonyára valahova belecsaphatott a villám, vagy hasonló.

Na de ezúttal, bár az alkalom adott volt, mégis ahogyan az órámra pillantottam, tudtam, hogy ezt az ügyet futni hagyom ezúttal, mert ha nem csipkedem magam, még elkések. Amúgy is, éppen benne voltam egy kis kutakodás kellős közepében. Eleinte nem tűnt nagy durranásnak, hiszen UFO-s ügyről volt szó, ráadásul elutazni sem állt módomban, hogy személyesen felkeressem az ügyben érintetteket, de azért akadtak olyanok, akik ezt-azt tudni véltek idehaza is. A többiekkel pedig interneten értekeztünk. Ahogyan egyre mélyebbre ástam, igazán érdekes dolgokra bukkantam, ami már a kormány által irányított szervezeteket is érintette. A cikk első részét eladtam egy újságnak, ők pedig türelmetlenül várták a folytatását. Bár nem szoktam két részes irományokat összehozni, ezúttal mégis jobbnak láttam két részre bontani azt, mivel túl sok ember volt érintett az ügyben. Az meg, hogy lesznek, akik nem igazán fognak örülni a már megjelent cikknek, nem igazán tudott érdekelni.

Előfordult, hogy ha éppen nem akadt amolyan „földhöz ragadt”, cikkírásra alkalmas sztori az utamba, akkor kissé elvontabb dolgok felé fordultam, mint az UFO-k, spiritualitás, titkosszolgálati szervek, és azok utáni szaglászás, akik ezekkel foglalkoztak, vagy benne voltak egyéb úton-módon, ám furcsa módon egyik napról a másikra eltűntek a föld színéről. Nem mondhatnám, hogy szoktam unatkozni.

Mikor még fiatalabb voltam és szertelen, akkor is általában olyan dolgokba ütöttem az orrom, amihez aztán úgy alapból tényleg semmi közöm nem volt. Nem a bajt vonzottam, inkább a szerencse mindig mellém szegődött, s mikor már azt hittem, hogy ,,na, kész, lebuktam és ebből aztán nincs kiút”, valahogy mégis sikerült kikecmeregnem a gödörből, és megúsztam a dolgokat különösebb galiba nélkül.

Azóta természetesen óvatosabb lettem, és jobban figyelek. Megpróbálok pár lépéssel előrébb gondolkodni, hogy elkerüljem a problémákat. Bármilyen meglepő, néha még sikerül is.
Olykor már azon gondolkozom, vajon vannak-e védőangyalok? Mert ha igen, akkor bizonyára nekem nem csak egy van, és időnként jó kis munkát adok szegényeknek.

Előző oldal Penelope