Csend
Régóta tart már ez a csend,
S a szavak, miket az idő elcsent,
Szemem láttára tűnnek el,
Most s mindörökre.
Nem csak az én szavaim,
Hanem ezrek, más-más dalain,
Útra kélt az élettelenség
Pusztító orkánja.
Semmit sem hagyott hátra,
Mit kapaszkodónak használna,
Az ember, kinek szava veszett,
S ezzel lelke is.
Nem kopogott, s kérdezett,
Hanem csak úgy betévedt,
Mint egy udvarias látogató,
Ki a lelkedben tipor.
S kell nekünk e csend?
Ez, melyen csak vasfogat fent
A két testvér: az idő s
Az üresség.
Szükségünk van rá,
Akkor is, ha nagyon fáj.
