Előszelek
„Az élet teljesen megváltozott a huszonegyedik század közepe felé. A világot sorban sújtották a katasztrófák egymás után, az emberiség alig heverte ki az elsőt, máris következett az újabb. Az első az volt, hogy az Északi-sark jégsapkái elolvadtak, majd követte ezt a Déli-sark jegének olvadása is, és víz alá került több jelentős város, sziget, félsziget. Milliók kényszerültek menekülésre, és ugyanennyien is haltak meg egy új járvány kitörésekor, ami végigsöpört a világon. Új városokat kényszerültek építeni, amik a termőföldek hátrányára mentek. Az emberiség éppen indította volna az első csoport asztronautát a Marsra, hogy az emberiség meghódíthassa a vörös bolygót, hogy a Földet sújtó katasztrófák elől elmenekülhessenek. Ezt egy terroristacsoport megakadályozta. A 2080-as évek közepére a Föld kifogyott a kőolajból és a földgázból, talán egy-két forrás maradt csupán, ahonnan ezeket ki lehetett volna nyerni, ennek következményeképp a nagyhatalmak egymás torkának estek. Kitört a háború, az utolsó a régi világban, ami mindent eldöntött. Hárommillió szerencsés tudta elhagyni a Földet és a Holdon levő városokba menekülni, mielőtt az egyik nagyhatalom ledobta volna az első atombombáit az ellenségeire. Attól a pillanattól kezdve nem volt megállás.
Két nap kellett csupán ahhoz, hogy szinte a teljes Föld radioaktív sugárba borult. A tizenkét milliárd emberből, akik itt éltek a bolygón, igen kevesen maradtak életben, talán húszmillió, és akkor még sokat mondok. A Hold népe többé nem fordult a halott anyavilág felé, hanem saját maguk fejlődtek tovább. Évszázadok teltek el, a Holdról az emberiség kirajzott, a Naprendszert benépesítették, de a Föld továbbra is tabu maradt mindenki számára. Megélhettek volna, erről nem volt szó, hiszen ők fejlődtek és továbbhaladtak, de az anyabolygó még mindig radioaktív maradt. Egy-két kutatócsoportot is küldtek arra, de egy sem tért vissza a Földről. Halálra ítélt bűnözőket küldtek a bolygóra mindenféle védőfelszerelés nélkül, akik meghaltak sugárfertőzésben. A Föld ennek ellenére nem volt halott, ezt mindenki tudta, volt rajta élet, de még milyen. 2532-t írtunk, a radioaktivitást még nem heverte ki teljesen a Föld. Az emberek, akik túlélték az utolsó háborút, alkalmazkodtak ezekhez a zord körülményekhez, amik itt uralkodtak. Akárcsak az állatok és a növények, számukra ez volt a megszokott és a normális.
Az egykori világvárosok elpusztultak, a legtöbb romokban hevert, modern felszerelések szinte nem voltak, néhány fennmaradt, de átalakultak, az embereknek vissza kellett térniük a gőzmeghajtáshoz, hiszen a kőolaj és a földgáz elfogyott. Az acél kora tért vissza a világra. A radioaktivitásnak hála csak a legerősebbek és legrátermettebbek maradtak életben. Valami megvédte őket, nem mutáció, nem, ez másabb volt, valami ősibb annál, ami mindig is a Föld és az emberek része volt mindig is, csak elfelejtették. A mágia! Ezt több néven is emlegették, a Föld szelleme, maga Gaia, mágia és hasonlók. Persze manapság sem tudja mindenki használni, de mindenkit megvéd, aki csak a Földön született, a betolakodókat nem, lehet, hogy egykor itt éltek az őseik, de mára a világ kivetette őket magából. Fegyvereket hoztak magukkal, modern fegyvereket, amik a középkor szintjére süllyedt világot megmásították. Íjak, kardok, mágia mellett felbukkantak ismét a modern fegyverek is, de ez nem adott senkinek sem hatalmat a kezébe, mindenki számára elérhetőek voltak, a legtöbben mégsem ezt használták, hiszen a mágia ezek használóit és a fegyvereket nem támogatta. Így nem tudott világhatalomra törni azok közül, akik ezt használták csak. Minden törékeny egyensúlyban volt.
Szereztem könyveket a régi világról, adatokat, amikben a régi modern korszakról írnak. Azóta az ökoszisztéma is rendbe állt, nem voltak országhatárok, mindenki szabad volt, bár ezt nem mindenki tartotta be. A törvény és az igazság nevében lovagok, paplovagok és inkvizítorok vigyázták a földet, fényesen csillogó páncél, kardok, pajzsok, időként napalm, gránátok, keresztek és karók mindenki ellen, aki az istenüket, Gaia-t és a törvényeket próbálta beszennyezni vagy annak ártani. Ó igen, ők érdekesek, alig kétszáz éve alakultak az utolsó polgárháború idejében… az első vezetőjük egy fiatal szőke férfi, egy külvilági. A szülei egy marsi expedíció tagjai, akik lezuhantak, ő már a Földön született és a világ egyedüliként nem vetette ki. Így itt maradt, egy történész család nevelte fel és így hallott a régi lovagrendekről, tudományos-fantasztikus regényeket olvasva hasonlókról. A polgárháború hőse lett, hatalmas harcos, aki végül meglapította a Gaia Protektorátus-t, akik azóta is vigyázzák a Földön a békét. Elkalandoztam… ökoszisztéma, a légkör igen hamar megtisztult hála a növények gyors evolúciójának, vagy a mágia beavatkozásának köszönhetően, az állatok úgyszintén gyorsan alkalmazkodtak. A korábban haldokló világ a civilizáció tényleges eltűnésének következtében gyógyulni látszott.
Az ipar szénnel és fával tüzel, a fémek megmunkálása ismét olyan, mint régen. A világ összes városa között kapcsolat van, a telefon, rádiók, kommunikáció megmaradt, reményt adva a világ népeinek, akik közel ezer éve mindent egyszerre veszítette el. A közlekedés, lovakon, gőzzel működő robotgépeken, gőzautókkal, gőzhajókkal, mitikus lényekkel, zeppelinekkel és hasonlókkal történik, illetve a leggazdagabbak számára mágiával is. Nem mind gyors, de az igényeket kielégítik. Külvilágiakat istenek sem tudják, hogy mikor láttunk utoljára a világon, mi megvagyunk magunkban, de sokaknak ez kevés, el akarják hagyni a Földet, hogy a fajtánk többi tagjához csatlakozhassanak a világűrben… egy újabb háború szélén állunk és ezúttal kételkedem benne, hogy ezt túlélné e a fajunk…”
Egy névtelen történész jegyzeteiből
A régi Dallas közelében, 2532.
Az egykori Dallas egyik külvárosa; 2532. január közepe
Fogalma sem volt róla, hogy már mióta volt úton, hogy elérje azt a helyet, ahova mennie kellett. Átkozta a feletteseit, hogy a nyugodt Prágából ide küldték a világ végére, a barbárok közé. „Örülnöd kellene, Allan Rhothgar, hogy esélyed van kitörni, mindannyian büszkék vagyunk rád, hogy előléptettek inkvizítornak” - mondták a szülei a beavatás után, évek óta lovagként szolgált a Gaia Protektorátusnál, annál a szervezetnél, ami a legnagyobb erőt képviselte a Földön. A fiatal férfi mégsem örült annak, hogy elsőkörös inkvizítor lett belőle. Régen… régen, hetekkel ezelőtt, amikor még csak lovag volt, egy teljes egysége volt, egy tizenkét fős kis csapat, akikkel évek óta együtt harcolt, nekik volt a parancsnokuk, barátok voltak, együtt nőttek fel. Most pedig? Lehet, hogy az legtöbb lovag kénytelen volt neki engedelmeskedni, de elsőkörösként az összes inkvizítor parancsának ugrania kellett, ráadásul úgy, ahogyan azok fütyültek. Unottan pillantott hátra, miközben gőzzel hajtott motorja a talajtól mintegy harminc centire száguldott a levegőben. A távolban már látszott végre-valahára az egykori Dallas, ahova igyekezett.
Egy eltűnt lovag, csupán ennyit mondtak neki. Már hetekkel korábban be kellett volna jelentkeznie, akit ideküldtek, hogy egy furcsa ügyet kivizsgáljon. Az újvilág területe mind a mai napig aranybánya volt a régi fegyverek esetén. Sorozatlövő fegyverek, rakéták, bombák, gránátok, mind a mai napig kerültek elő ezen kontinensről. Régen ezeknek a fellegvára lehetett Amerika. Egy ilyen raktár felderítésére küldték a fiatal nőt, eltűnt. Ezen területről Allan tudta, hogy semmilyen aktivitást nem jelentettek korábban, se manifesztálódott isten, se felemelkedett, se megvilágosultak – egykori régi földi könyvekben mágusoknak hívták őket, de mégis mások voltak - , se barbárok, se emberek, se semmi. Így egyszerűen megérteni sem tudta a férfi, hogy mégis miért és hogyan. A vezetőik mégis úgy vélték, hogy fontos lehet, ha tényleg voltak erre fegyverek a régi korból, akkor azt a Lovagoknak muszáj volt megszerezniük, más opció nem létezett. Néha kissé túlságosan szentimentálisnak találta a vezetőit, ha ilyen kérdésekről volt szó. Harcolt már mindenféle emberek ellen, így valamelyest megértette őket, de akkor is, szerinte az acél még mindig a legjobb fegyver volt. Megkocogtatta a hatalmas kardjának markolatát és máris jobban érezte magát, hogy a fegyvere mellette volt.
Az égen megint felhők tornyosultak, így a férfi csak megcsóválta a fejét, majd pedig az útra figyelt. Úgy öt perc telt el és már ott volt a város egykori határában. A gép, amin ült, pöfögve állt meg a levegőben lebegve. Allan a kezén lévő szerkezetre pillantott, és az már veszettül csipogott. Közelben volt a másik lovagnak a jeladója, körbepillantott, majd pedig egy vörös inges alakot látott meg a homokkal lepett úton feküdni, fekete haja szinte az egész testet belepte, megvolt. Átlendítette a lábát a motoron, majd pedig letette a földre, hangos döndülés lett a válasz, ami a kihalt épületek között még másodpercekig visszhangzott. Az első lépést a következő követte, ami ugyanilyen hangzással járt. A kinyúlt a kardja felé és a titániumötvözetű teljes vért alatt nyugvó bőrök hangja is halasztott, ahogyan mozdult. Amint a kardja a kezében volt elindult a test felé, közel kétszáz kilót nyomott így teljes vértben, és minden egyes lépése messzire elhangzott a kihaltnak hitt városban. Lassan közeledett a földön fekvő alak felé, a talpa alatt a homok nyikorgott. Allan közel két méter magas és izmos egyén volt páncél nélkül, közel száz kiló, ez teljes vértben és legalább hat-hét kilós kardjával félelmetes ellenféllé tette. Arca fiatal, hosszú válla alá érő szőke haja és kemény, hideg szürke szemei voltak, ezekkel fürkészte most is a tájat.
Amikor odaért a testhez, letérdelt mellette és megfordította a testet. Hideg volt, de az állandó esők és a több hétnek hála az egykori fiatal nőből szinte semmi sem maradt. Csak a csuklóján található nyomkövetőből és a hosszú hajából volt egyértelmű, hogy kiről is van szó. Egyetlen fejlövés végzett a nővel, ezt nem volt nehéz a bal halántéknál levő lőtt sebből megállapítani. Egyetlen tiszta lövés, azonnali halál, egy mesterlövész puska. Ráadásul nem is modern kori, hanem legalább ötszázharminc éves lehetett. És működőképes, ez elég nagy gyanúra adhatott okot, hogy ténylegesen az van itt, ami miatt a nőt kiküldték. Ez egy dolog volt, a másik, hogy a teljes vértje és fegyvere, akárcsak a gőzmotor, ami a tulajdonában volt, eltűnt. A homok sötétebb volt, mint máshol, vér. Szóval az is biztos, hogy itt ölték meg a nőt – vett egy mély levegőt a férfi, és a kezén levő kommunikátorhoz nyúlt. Már csak kapcsolatba kell lépnie Prágával és utána végre eltűnhet innen. Bár volt egy olyan rossz érzése, hogy ez mégsem fog megtörténni.
- Itt Allan Rhothgar a központnak! – szólt bele a kezén levő szerkezetbe.
- Üdv Allan! – mondta egy lágy női hang. – Az adatok szerint meg kellett, hogy találd Barbara-t.
- Igen, megvan, itt vagyok a holtteste mellett – válaszolta a férfi. – Egyetlen tiszta fejlövés, régi fegyver volt, feltehetőleg a város fénykorából származó időből.
- Értem, azonnal értesítem a feletteseidet, van még valami, amit tudniuk kell?
- Igen, minden felszerelése eltűnt, a páncéljától a fegyverzetéig. Ellophatták.
Tisztán hallatszott, hogy odaát a nő egy hatalmasat nyelt, mind a ketten tudták, hogy ebből mi fog következni. Egy teljes tisztogató csoport, akik mindent feltúrnak a városban, senkit sem hagynak életben, amíg vissza nem szerzik a lovag minden felszerelését. Nem mondtak le semmiről, ezeket olyan technológiával készítették, ami nem volt senkinek sem a kezében sem a Protektorátuson kívül. Ha valami régi működő technológia felbukkant a Földön, vagy a kalandozók hozták be a Naprendszerből, akkor azt ők azonnal lefoglalták, és saját maguk számára kezdték felhasználni. Senki másnak a kezébe nem volt szabad ezeknek jutnia, hiszen a legtöbb már úgy volt átvariálva, hogy gőzmeghajtásos technológiával lehessen őket gyártani. Roppant nehéz volt ezt megoldani, költséges és időigényes. Így nem engedhették meg azt sem, hogy akár egyetlen egy fegyver, jármű, páncél és felszerelésük illetéktelen kezekbe kerüljön.
- Erről is értesítem őket, addig is maradj vonalban kérlek – mondta még.
- Mintha bármit is tudnék csinálni ezen a helyen.
Leszedte a hátáról a köpenyét és leterítette a holttestet, odahordott néhány követ, hogy azok lenn tartsák a szélben is a köpenyt, majd visszasétált a járműhöz, annak nekitámaszkodva várta, hogy a legfrissebb híreket végre megkapja Prágából vagy Bécsből.
Három olyan húsz év körüli suhanc nézte a távolt az egyik megmaradt magasabb épület tetejéről. Hamar kiszúrták a távolból közeledő járművet és távcsöveken keresztül annak az útját figyelték. Még soha sem láttak ennyire gyors járművet így mind a három fiút lenyűgözte a látvány. Nem tartoztak a világon élő 1 milliárd emberből a 200 millió civilizálthoz. Itt születtek a romvárosban, és feltehetőleg itt is fognak meghalni. Nem tudtak sem írni, sem olvasni, a régi Földről is csak a mesékben, legendákban hallottak, máshol nem. Pár ezer ember élt csak ebben az egykori világvárosban. Ennyien élték túl a lovagok folyamatos tisztogatásait. Féltek tőlük, senki sem hitt Gaia-ban, így az inkvizítorok ellenségei voltak. A lovagok nem hirdették, de céljuk az volt, hogy minden nem Gaia-ban hívő barbárt kiirtanak a Föld felszínéről és a főként Közép-Európára korlátozódó civilizációt a teljes világra kiterjesztik. Itt az egykori Dallas közelében mindössze földművelés zajlott, és egyetlen gőzzel működő gyár, ami leginkább csak a földműveléshez szükséges eszközöket gyártotta. Többre nem volt szükségük.
Amikor az idegen még közelebb ért, akkor a három suhanc lemászott az épület tetejéről, és közelebb osontak az épületek közti réseknél ahhoz a helyhez, ahova a lovagnak érkeznie kellett. Ők értek arra a helyre gyorsabban, amit kiszemeltek, mintsem a másik férfi megérkezett volna. Így most ott lapultak és nézték a holttestet lent a földön és a közeledő járművet. Tudták, hogy itt van a holttest, hiszen látták már korábban is, a szagra lettek először figyelmesek, de amikor idemerészkedtek, a holttest már úgy volt, ahogyan most. Ketten így látták, de a harmadik nem, ő volt az első, aki ráakadt, akkor még megvolt a teljes vértje és a fegyvere is a nőnek. Friss hulla volt, azokat, akik megölték, bizonyára nem érdekelte többé a nő és hagyták békében ott megaszalódni, ahol volt. De ő nem, ő üzletet látott az egészben, így indult az egész. Mikor már minden felszerelése eltűnt a nőnek, a két társának csak akkor tűnt fel, hogy valahova a harmadik eljár, ő persze hazudott, és így tartottak most itt. Mind a hárman összerezzentek, amikor az első súlyos lépés zaja végigdörrent a kihalt utcákon, majd a következőnél is. És mindaddig, amíg Allan meg nem állt a nő teste felett.
Most láttak először életükben lovagot teljes életnagyságban, eddig csak képeken és illusztrációkon történt meg ez. Dallas maradványai tényleg annyira kiestek mindentől, hogy nem jártak erre azok sem Európából, csak ha nagyon muszáj volt. Szinte tátott szájjal figyelték a férfit, ahogyan az teljes vértjében odalent mozgott és haladt. Ekkora erő, ekkora hatalom, ami egyetlen ember kezében összpontosult. A férfi felpillantott és körbenézett, ekkor látták meg a mellvértjén a jelet mind a hárman. A két vörös hajú szeplős srác a harmadikra néztek, annak a pólóján egy szimbólum díszelgett aranyos hímzéssel, eddig nem tűnt fel nekik, de most, hogy a lovagon is látták már nem lehetett eltéveszteni. Ugyanaz mind a kettő.
- Neked elment az eszed?! Honnan szerezted te azt? – kérdezték.
- A csajról – vonta meg a vállát a fekete hajú. – Neki már nem lesz rá szüksége, nem igaz?
- Te… te kifosztottál egy lovagot?! – mondta az egyik élesen. – Mindannyiunkat meg fognak ölni!
- Ugyan már, soha sem fognak rájönni, hogy mi voltunk, vagyis én… a vért darabjait a fegyverrel együtt eladtam, már régen nincsenek ezen a helyen.
- És? Mindenkit meg fognak ölni, ekkora barom hogyan lehettél, Tod! – mondta az alacsonyabbik vörös.
- Kad, most komolyan azt hiszed, hogy érdekelni fogja őket, hogy megvan-e az vagy sem? – vonta fel Tod a szemöldökét.
- Persze, hogy igen, hallottad a legendákat is, mindig utánajárnak és mindenkit megölnek, amíg meg nem szerzik azokat – mondta a másik srác.
- Beszariak vagytok mind a ketten, főleg te Zander. Jelentéktelen helyen vagyunk és most eggyel kevesebb vagy több, nem számít nekik. Úgyis gazdagok és egyebek…
Mikor visszapillantottak a lovagra, az unottan dőlt neki a járművének, a kezében egy pajzs volt, a kétkezes fegyvere helyett egy rövidebbet tartott a másikban, és erősen arra figyelt, amerre a három srác volt. Lehetséges, hogy túl hangosan beszélgettek és meghallotta őket. Lövés dördült az ellentétes oldalról, a három fiú tátott szájjal figyelte, ahogyan a lovag hirtelen csapta fel a pajzsot, egy döndülést hallottak, majd a pajzs kékes fényben izzott fel pár pillanatig. Mágia volt rajta a mesékből és legendákból, felismerték. Most már kezdték gyanítani, hogy valami más is lehet a dologban, nem csak a halott nő. Mi másért akarná valaki holtan látni az erre tévedő lovagokat, hacsak nem azért, mert valami fontos dolog van itt. Valami, amiről talán még hallottak is. A gyárakban valami más is folyt nem csak, aminek kellett volna, egy idegen nevet suttogtak, amin nem Gaia volt, valaki más is akart itt helyet kapni. Egy manifesztáció. Akkor viszont nagyon nagy bajban voltak, hiszen akkor nem eggyel, vagy kettővel kellett a Protektorátus tagjai közül számolni, hanem többel is. Tod már kezdte bánni, hogy beleavatkozott az egészbe. Üvöltések hallatszottak a távolból az ellentétes oldalról, sokan voltak. Majd fel is tűntek, „modern” fegyverek a kezeikben, többlövetű pisztolyok, egyiknél gőz hajtotta rakétavető is volt. A lovag felé tartottak, ketten pedig a kölykök felé.
- Azt hiszem, szarban vagyunk – nyüszítette Zander.
Allan korábban kiszúrta, hogy nem volt egyedül, a három srác beszélgetése elhallatszott hozzá. Időközben megkapta a választ is, hogy perceken belül meg kellett hozzá érkeznie az erősítésnek, akik utána járnak az ott történt dolgoknak, és a segítségére lesznek. A távolban madarak reppentek fel az égbe és nyikorgást hallott. Halkan, nagyon halkan, de közeledtek. A kezébe vette a pajzsot és a kardot, ezek jobban fognak jönni, mint a másfél kezes kard. Csukva volt a szeme, amikor a lövést meghallotta, egyenesen arra kapta fel a pajzsot, amerről a hang jött. Érezte, amikor a lövedék a pajzsnak csapódott, és azt is, hogy a mágia felizzik körülötte. Szóval így ölték meg Barbara-t is. Ő nem volt ennyire felkészült és tapasztalt, hogy egy ilyet képes legyen védeni. Közeledtek, nagyon közel voltak, körbe-körbepillantott, hátha megláthatja őket, de még nem jöttek a barbárok elő. Valami fontos volt itt, hiszen nem jöttek volna ennyien egy lovag ellen. Valaki valami nagyon lényeges dolgot rejtegetett ezen a környéken.
Az ellenség közeledett, nem félt tőlük, alapvetően megtanulta, hogy az esetek nagy részében egyedül kell harcolnia többszörös túlerővel, hiszen a barbárok sokan voltak, míg ők lovagok kevesen. Megremegett a föld a lába alatt, az apróbb kövek a levegőbe emelkedtek, amikor az egész hely megremegett. Ez nem az ellenség volt, elmosolyodott. A szél erősen kezdett fújni a környékén, majd pedig egy nagyobb csattanást hallott. Nem ijedt meg tőle, már tucatszor hallotta ugyanezt. Nem fordult hátra, pontosan tudta, hogy egy hatalmas kapu áll mögötte, amin át a Protektorátus épülete látszik. Hallotta a dübörgést és a pöfékelést a háta mögül, két gőzzel hajtott négy méter magas vértes alak jött át, az emberek ültek benne és a gőz és a saját erejük segítségével mozgatták eme gigantikus járótesteket. Kezeikben egy-egy öt méteres pallos; a nehézgyalogság, a géptestek mindkét alkarján egy-egy sorozatlövő fegyver is. Mellettük hét másik egyszerű olyan vértes alak, mint Allan is volt, három nő, és négy férfi.
- Rhothgar inkvizítor – szólalt meg mennydörgő hangon az egyik gigászi testből az irányítója. – Mostantól átveszem a parancsnokságot!
- Ahogyan óhajtja uram – hajtott fejet a szőke férfi. – Az ellenség közel…
- És a hely bűzlik a fekete mágiától – fintorgott az egyik nő. – Manifesztáció közeledik. Még időben vagyunk.
- Akkor indulás – mennydörögte a férfi. – Mindenki tudja a feladatát.
Az ellenség is ekkor bukkant elő úgy egy kilométer távolságban tőlük a széles egykori autópálya másik végén. Az egyik lovag felröhögött, amikor meglátta a közeledő barbárokat. Közben a három srác odafentről figyelte az eseményeket. Most már mind a hárman féltek, a lovagok és a másik fél sem tűnt éppen barátságosnak. Négy árnyékot láttak meg maguk elé vetülve. Rettegve pillantottak hátra.
- Most vagyunk szarban – nyüszítette Zander.
Az árnyak egyszerre csaptak le a fiúkra, majd odalent is eldördült az első lövés.