A lovag
A Nap szikár tüze átölelt,
Lobogómba belekapott a szél,
S kardomon egy csillag fénye ragyogott.
Szívem harcra kész volt,
Testem acélban álmodott
Szörnyű csatát, kiontott vért,
Folyót vörösre festő
Kioltott életek lángját.
Felemeltem pajzsomat,
S rárontottam a gonoszra,
De ekkor kigyúlt az ég,
S a Sötétség kúszott a parlagon.
Kardom lendült, pajzsom roppant
A felém zúdult haragtól.
Fekete Herceg állt előttem,
Roppant, vérszomjas hada mögötte.
Halált köpött a torkából,
S testemet a sárba taposta.
Ki most ha erre jársz,
S látod sírhalmomat,
Kérlek, tegyél egy szál virágot
Testemet takaró hideg földre!
Emlékezz meg rólam,
A csatáról, a páncélomon
Villogó napfényről,
Seregünk dicső múlásáról,
Fehér csontjaink ropogásáról!
S plántáld égi lelkünk
Egy szép regébe!
