A Félelem rezidense

Szépirodalom / Novellák (260 katt) Tad Rayder
  2022.05.23.

1. fejezet

Néha, amikor az ember egymagában van, elgondolkodik mitől is fél valójában. Attól fél e, hogy nem kap valahol állást, vagy a gyermekkori álmai térnek vissza felnőtt korában, vagy ami még ennél is rosszabb, önmagától fél.

Gyermekkorában a szülei legalábbis az apja rendszeresen verte, az iskolában pedig mindig le kellett tagadnia azt, hogy bántották. Adamot, mivel tudták a tanárok is, hogy milyen szülők gyermekeként nő fel, tíz éves korában elvitték a Maine állambeli ’Black Housba – csak így nevezték az ott lakó gyerekek. Adamnak nem volt gondja a beilleszkedéssel, mert alapból is csendes fiú volt. Talán két hónapja lehetett ott, amikor azt vette észre, hogy az idősebb gyerekek egy náluk fiatalabb lurkót bántalmaznak. Ő odament és szóvá tette a bántalmazóknak. Nagy kárára. Nyolc napig az intézet gyengélkedőjén volt, úgy megverték. Mint végül kiderült Lámpalázas Johnny volt és barátai. Őket kirugrák, Adamot pedig úgy kezelték, miután kijött a gyengélkedőről, mint egy igazi hőst. Pedig nem volt más, mint egy jó lelkű fiatal srác.

Adam farmerszülők gyermeke volt a Maine állambeli Portlandben, ahol a szülőknek volt egy különálló farmjuk ahol tenyésztették a megélhetésükhöz szükséges állatokat. Volt nekik tehenük, sertésük, és ezáltal Adamnak nagyon hamar meg kellett ismerkedni a munka rendjével. Mindössze hét éves volt, amikor először elcipeltetett az apja vele az állatoknak két vödör vizet. Úgy feszültek a kezei a vödrök alatt hogy majdnem ledobta, de nem merte mondani, hogy nehéz, mert akkor jött volna a „Kegyetlen Hadművelet”. Az apja csak így nevezte, amikor elverte Adamot. Nem számított, ha részeg vagy ha józan volt, mindig a kis Adam volt a bűnbak mindenért. Ilyenkor az anyja csak fájó szívvel, de mégis tétlenül nézte végig „hadműveletét” egy kancsó friss bor mellett, amit a szomszéd ház pincéjéből vettek. Az apja tíz hosszú évet húzott le az amerikai légierőnél, ahol egyetlen egy alkalommal sem lehetett azt mondani, hogy nem csinálom. Innen a szigorúsága Adammal. Persze ez még nem jogosította fel arra, hogy a fiával úgy bánjon, mint egy kutyával, de ezt neki hiába is magyarázták volna. Az lett volna rá a válasza, hogy neki is meg kell tanulnia milyen kemények az élet pofonjai. Persze ezt még Adam nem tudta, de kicsi kora óta ezt nevelték bele. Az apja meg teljesen rossz irányból fogta meg ezt a dolgot, mert azt hitte, hogy ez így jó, s ezt így kell csinálni.

2

Adam nagyon jó tanuló volt a Black Housban, kitűnővel végzett minden osztályt. Mrs. Clairborne volt az osztályfőnöke és mindenben támogatta a kis Adamot amiben csak tudta. Nem volt nehéz dolga, mert Adam hiába, hogy még csak tizenhárom volt, de céltudatos és komoly tervekkel rendelkező diák volt. Szeretett szabadidejében olvasni, zenét hallgatni, de amit tényleg imádott, az az origami volt. Mindenki kérdezte tőle az osztálytársai közül, hogy miért pont ezt a szabadidőtöltést szereti, s ő mindig csak annyit válaszolt rá, hogy az iskolapadban az elmémet, szabadidőmben meg a kézügyességemet fejlesztem. A Black Housban csodálkoztak a tanárok, a diákok egyaránt, hogy mennyire küzd egy célért, amit elakar érni, de nem elégszik meg ennyivel, mert ha elérte, keresett egy újabb kihívást. Mindenki ismerte a Black House előtti életét, mert, mivel barátságos típus volt, könnyen megbízott azokban a társakban akiben, jónak látta. S mind egytől-egyig csodálkoztak, hogy nem tört meg a keserű gyermekkora miatt, hanem pont ez sarkallta arra, hogy ne olyan legyen, mint a szülei, hanem sokkal jobb és becsületesebb. Hát így lett Adam Terry az évek során minél ügyesebb, és minél bölcsebb. Talán ezért szerették ennyien az intézet falain belül.

Volt egy lány, Charlottenak hívták, akit Adam nagyon kedvelt. Persze mindig csak távolról nézte, mert soha nem merte megszólítani. A lánynak is tetszett Adam, de ő már legalább addig eljutott, hogy levelet írjon neki. A levélben megírta neki, hogy nagyon tetszik neki, de az intézet falai között tiltott volt párkapcsolatot létrehozni. Így hát rendszeresen kiszöktek este tíz után, amikor takarodót fújtak, és a Black House háta mögötti kis téren találkoztak.
– Egyszer, hogy ha kijutok innen, magammal viszlek egy nyugodt csendes kis helyre – mondta Adam Charlottenak.
– Az jó lenne, de az még nagyon messze van, hogy mi innen egyszer is kijussunk.
– Hidd el, ki fogunk – biztatta a lányt Adam.

3

Amikor visszatért arra a helyre, ahol gyermekkorában csak bántották, összeszorult a szíve, és arra gondolt, mi lehet a szüleivel. Később, pár hét elteltével jött egy levél a címére. Az állt benne, hogy sajnálattal közöljük, de az édesanyja meghalt a Maine állambeli elmegyógyintézetben, gyógyszer túladagolásban, az édesapja meg hat évvel ezelőtt közúti balesetben, mert ittas állapotban akart átkelni egy autó előtt. Adamot nem rázta meg ez a hír, mint önök azt gondolják, mert hiába voltak a szülei, akkor is azért jutott oda, ahova jutott, mert ők nem becsülték meg. Inkább Charlotteal törődött és behívta a kocsiból, amivel jöttek.

– Be kell fűteni egy kicsit mert hideg van, de utána jó meleg lesz a házban szívem.

Még a lány is meglepődött, hogy így szólította, mert soha, de soha nem szokta így becézni. De azért a szíve mélyén örült neki. Adam befűtött a szobában és összebújva nézték a tv-t, mert hála Istennek, az igaz, hogy elég régóta nem volt itt, de még mindig azt a tv-t nézhette amit gyermekkorában megszokott. Ez olyan furcsa érzéssel töltötte el, mintha soha nem ment volna el innen, de hamar megbarátkozott vele.

Charlotte, mire reggel felébredt, Adam nem volt otthon. Először megijedt, de körülbelül negyed óra múlva látta a bejárati ajtó melletti ablakból, hogy most jön vissza a városból. Amíg be nem ért az ajtón, Charlotte addig gyorsan visszafutott az ágyba, mintha észre sem vette volna. Adam belépett az ajtón, s halk kúszó léptekkel elindult a konyha felé. Megcsinálta Charlotte reggelijét, s egy szál rózsát, amit a kert végéből szakított, vitt be neki. Halkan odatette a tálcát az éjjeliszekrényre, a lány fölé hajolt és gyengéden megcsókolta.

– Szívem, itt a reggeli!

A lány úgy tett, mintha aludna, és nem vette volna észre Adamot, hogy bejött a szobába. Szép nyugodtan Charlotte megreggelizett és utána elmentek egyet az erdőbe sétálni. Az igaz, hogy nagyon nehéz volt ismét megbarátkozni Adamnak ezzel a környezettel, de tudta, hogy nincs egyedül, és hogy Charlotte mindenben támogatni fogja. Arról még nem is beszélve, hogy csak „hazalátogatott” és ment is vissza a Black Housba.

4

Miután Adam és Charlotte elköltözött a Black Housból, megkezdhették közös életük tervezgetését. Vettek egy házat egy szép tó partján, aminek a régi őslakosok a „Szépség tava” nevet adták. Minden reggel elmentek egyet csónakázni, utána meg naponta felváltva készítették el egymásnak a reggelit. Nagyon boldogok voltak. Úgy érezték semmi nem állhat közéjük.

Egy napon aztán Charlotte nagyon beteg lett. Agydaganatot diagnosztizáltak nála az orvosok a maine-i Wright kórházban. Adam nem tudta mi tévő legyen, maradjon a lány mellett vagy néhány órára hagyja magára amíg elmegy, felkeresi a rokonait. Aztán végül is úgy döntött, hogy ott marad mellette. A kezdeti időkben a lány nagyon rosszul volt, mindennapos volt nála a láz, ami nem ritkán negyven fok fölé is emelkedett. Kérdezték Adamot az orvosok, hogy volt-e valami előjele az agydaganatnak. De a fiú válasza mindig csak egy határozott nem volt. Úgy, ahogy Adam döntése nem volt azzal kapcsolatban, hogy felkeresi a lány rokonait, úgy nem is jöttek látogatni sem. Mert még az intézetből sem értesítették a szülőket a lány hogylétéről. Mert ugye ilyenkor hiába hagyja el egy fiatal az intézet falait az intézmény még pár hónapig követi a sorsát, hogy mit kezdett magával, mi történik vele. A lány folyamatos vizsgálatok alatt volt, és minden nap vitték be soron kívüli CT-re, hogy megnézzék, nem nőtt-e vagy zsugorodott a fejében a daganat. Ezt nagyon sokáig csinálták vele, több hónapon keresztül, egy-két nap kieséssel. Adam ezalatt az idő alatt megtudta és megérezte, hogy milyen is az, amikor egy másik embert tiszta szívből megszeret vagy aggódik érte. Ez az idő nagyon nehéz volt neki, de ugyanakkor a tanulás ideje is volt. S közben rájött, hogy amit eddig csak sejtett, hogy az emberi érzelmek a világon a legfontosabbak, mert ha valakit szeretünk, akkor azt érezzük amit ő érez ebben az időszakban.

2. fejezet

Charlotte egy idő után folyamatos fejlődést mutatott a több hónapos vizsgálatoknak köszönhetően. Adam türelmesen kivárta ezt az időszakot, és ezalatt állandóan konzultált Charlotte orvosaival. De mindenki közül a legtöbbet Dr. Charingham főorvossal. ő volt az aki a kezdetektől figyelte és kezelte Charlotte-ot.

– Mr. Charingham most, hogy javult Charlotte állapota. mikor jöhet haza?
– Nézze Mr. Gordon, Charlotte nem sokára hazatérhet önnel, csak még pár vizsgálatot el kell végeznünk rajta. De el kell, hogy mondjam, nagyon szépen javul az állapota.
– Köszönöm, doktor úr!
– Nincs mit, Mr. Gordon!

Adam e hír hallatára jobb kedvre derült, s nem olyan bágyadt, szomorú, és rosszkedvű volt, mint az elmúlt hónapokban. Sokat lendített rajta, hogy Charlotte-ról ilyen jó híreket mondott neki az orvos. Bement a kórterembe ahol Charlotte feküdt. Igaz ő nem hallotta, de nekiállt hozzá beszélni.

– Figyelj, Charlotte, azt mondta Mr. Charingham, hogy nemsokára hazajöhetsz velem! – s megfogta a lány kezét. A lány válaszképpen, mintha hallaná vagy érezné, amit Adam mond neki, megszorította a fiú kezét, persze tudatán kívül. S így kommunikáltak amikor Charlotte éppen aludt. Sokan azt gondolták, hogy a lány azért ébredt fel és jött rendbe, mert Adam kitartóan ott volt mellette mindig. Amikor a lány felébredt, épp ott volt Adam az ágyánál, s így szólt:
– Örülök, hogy látlak drágám.

2

Charlotte első képe amit meglátott, a házuk körül elterülő „Szépség tava” volt. Nagyon örült neki, hogy több hónap után megint hazatérhetett. Charlotte kicsit zavartnak tűnt, ahogy bámult ki az ablakon a tavat nézve, de Adam nem szólt egy szót sem, mert örült, hogy a lány megint itthon lehet. Bár igaz, a lány minden mozdulatát leste, és minden óhaját teljesítette, azért igyekezett nem papucsnak tűnni szerelme szemében.

Hirtelen nagy csend telepedett az előszobára, ahol voltak, mint valami vadászó az áldozatát kiszemelő vad nesztelen mozgása. Adam talán gondolta, hogy Charlotte soha nem lesz olyan életvidám lány mint azelőtt volt, de azért bízott benne és mindenben támogatta a lányt, még ha nehéz is volt olykor-olykor. Néha visszagondolt azokra az időkre, amikor még minden rendben volt Charlotte egészségével, és azokra az időkre, amikor azt mondta neki a lány, hogy mindenben támogatni foglak, de ezt tudta, hogy talán soha, vagy ha mégis akkor csak évek múlva lesz ez lehetséges, amikor ez az agydaganat mindkettejük elméjében már csak egy rossz emlék lesz, semmi több. Charlotte még mindig az ablaknál ült és csak meredt előre mint valami élettelen bábú, amit a gazdája oda leültetett, hogy várja meg, és amikor a gazdája hazaért akkor a bábú még mindig ott ült. Adam tudta ezt, hogy vannak ilyenek a lánynál, vagy éppen lehetnek, s ezért nem is szólt érte soha egy árva rossz szót sem. Bízva bízott minden nap párja felépülésében.

A lány valami kövekről kezdett el beszélni, amit a tó túloldalán, a hegyek tetején rejtettek el. Adam csak nézte a lányt, s csak annyit tudott kérdezni:
– Kik rejtették el? S milyen kövek?
– Még nagyon régen az őslakosok – szólt halkan Charlotte. – De nem igazán a hegyben rejtették el közvetlen, hanem a hegy tetején levő Végállomás kastélyba.
– Milyen hely az? – szólt közbe Adam.
– Olyan szívem, ahol minden élet találkozik, ahol a boldog boldogtalan lesz, a boldogtalan pedig megtalálja azt, amit egész életében keresett. Menj el oda, és hozd el a köveket nekem!
– De hát nem hagyhatlak itt – hörrent fel Adam.
– Velem most ne foglalkozz, neked csak egy dolgod van, juttasd el ide hozzám a köveket!

Adam tanakodott magában, hogy jó ötlet-e ez az egész, de végül, mi tagadás, az ő kíváncsisága is erősebb volt, mint a józan ész.

– Hát jó, elmegyek.
– Ez a beszéd! – suttogta a lány.

Adam felpakolt több napi hideg élelemmel, mert hiába látta a hegyeket olyan közelinek, tudta, hogy több napi járásra vannak a házuktól. Ahogy átért a tó túloldalára, nem sokra rá egy tisztáshoz ért, ahol volt több elágazás. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy most merre menjen. De egy kis tanakodás után úgy döntött, hogy a két földút közül, amik közt vacillált, a jobb oldalit választja, mert gondolta, hogyha hegytetőre kell mennie, akkor nem lejtőnek hanem az ellenkezőjének kell nekifutnia. Útközben hallott mindenféle neszt, amit még eddig nem igazán észlelt azóta, amióta Charlotte-al a tó partján laktak. Hol avar susogását hallotta, hol egy madár vagy vad zörrentette meg az ágakat. Adamnak ez furcsa volt, mert sem gyermekkorában a Black Housban, sem amióta kint van az intézet falai közül nem hallott ilyet. Egyszóval félt. Nem tudta megszokni a mindig máshol felbukkanó zörejeket, s úgy gondolt magára, mintha ő testesítené meg a félelem rezidensét. Szerinte volt is benne valami igazság. A szellő úgy suhant át az erdő fái között, mint valami szellem egy kísértet-járta házon. De tudta, hogy tovább kell neki mennie, mert Charlotte kérte meg rá, hogy hozza el neki azokat a köveket. Igaz, nem értette szerelme gondolatmenetét, hogy miért kellenek neki azok a köve, de mivel nagyon szerette, így teljesítette a kérését. Adam több napot gyalogolt az ösvényen, erdőn keresztül amire odaért a Végállomás kastélyhoz. Ott várta már egy őr, aki a kastély kapuját őrizte éjjel nappal. Az őr nem tudta, hogy ki is ő valójában, de azt valahonnan megsejtette, hogy ő a kövekért jött és csak annyit mondott neki.

– Jöjjön velem Adam, mutatok valamit.
– Honnan tudja a nevem? S ki maga?
– Én már nagyon régóta őrzöm ennek a kastélynak a kapuját, de még soha nem találkoztam magához hasonló emberrel.
– Ezt hogy érti kérem?
– Charlotte nagyon sokat mesélt magáról.
– Micsoda? Ismeri a barátnőmet?
– Igen ismerem.
– De honnan?

– Azzal most ne törődjön, higgye el, most az nem fontos. Csak vigye el neki amiért küldte magát. Jöjjön utánam. Az őr Adamot a kastély emeletére vitte ahol rengeteg könyv volt található, de mégsem volt mondható könyvtárnak. A majdnem könyvtár egyik részén kinyitott egy apró kis ajtócskát. mintha valami kis széf lenne, és kivette a köveket. amit átnyújtott Adamnak. Gondosan be voltak csomagolva, úgyhogy Adam nem tudta mi az. De amikor az őr kicsomagolta neki és megmutatta akkor már tudta. hogy ezekről beszélt Charlotte.
– Most pedig menjen, s vigye el ezeket Charlottenak.
Így visszaindult a kövekkel, hogy minél előbb a lánynál legyenek. Bár még mindig nem értette, mi ez az egész, de azért sietett. A hazafelé vezető úton azon töprengett, hogy az őr honnan ismerhette Charlotte-ot, de nem talált rá választ. S mi tagadás nyugtalanította ez a rejtelmes dolog. Kezdte magát megint úgy érezni, mintha egy rezidens lenne a félelem világában. Nem volt messze az igazságtól, mert ez a dolog kezdte felzaklatni, s ugyanazt éreztetni vele, mint gyermekkorában, hogy most már hiába felnőtt, akkor is vannak dolgok a világban, amitől igen is lehet félni, és ez is olyan volt.

[big[3. Fejezet

1


Adam hazaért a kövekkel Charlotte-hoz, s egyből átadta neki őket. A lány nagyon örült, hogy láthatja a párját, de annak még jobban, hogy a kövek most már az ő tulajdonában vannak. Ezt Adam nem igazán értette, hogy miért van az, hogy a barátnője jobban örül a köveknek mint neki.

– Gyere szerelmem, mutatok valamit!

Adam kíváncsian lépett közelebb a lányhoz. A lány arca, amíg Adam távol volt, meggyötört lett, s látszott rajta, hogy nagyon beteg, és olyat látni a szemeiben aminek nem szabadna ott lenni. Keserűséget és fájdalmat. Semmi mást nem csinált Charlotte, csak egy porcelánedénybe belerakta a köveket, amiket Adam hozott neki, és mintha varázslatra készülne, kétszer elsiklatta a jobb kezét az edény felett. Ezután, amit Adam látott, azt hitte, valami természetfeletti erők műve, mert a lány arca kisimult, ránctalan lett és a kezein a bőr is megfiatalodott újra.

– Mi volt ez? – kérdezte Adam.
A lány csak ennyit felelt.
Meggyógyítottam magam.
– Mit csináltál? – ámultan kérdezte Adam.
– Már csak ez volt az utolsó esélyem az életre, hogy ezeket elhozd nekem, és hogy ezt megcsináljam. Mert igaz, hogy a kórházban az orvosok neked azt mondták, hogy javuló tendenciát mutatok, és mutattam is, mert azért jöhettem ki, de ők is, én is tudtam, hogy nem fogok meggyógyulni. Azért nem mondta el neked Mr. Charingham, mert mielőtt veled beszélt volna, én megkértem, hogy ne mondja el neked.
– De miért?
– Azért mert nem akartalak fájdalomtól megtörve látni. Ez volt az egyik ok, a másik meg a kövek voltak. Mert tudtam, hogyha hazaérünk, és én megkérlek, hogy menj el nekem ezekért a kövekért, te el fogsz menni értük.

Miután Charlotte meggyógyult, könnyebbnek bizonyultak a hétköznapok, mint abban az időszakban, míg beteg volt. Adamnak nagy örömet okozott, hogy újra mosolyogni látja a kedvesét. Minden nap többet tudott megcsinálni a házimunkából, és ez őt is bizalommal töltötte el. Egyik nap nekilátott takarítani, a másik nap meg főzött.
– Mindig csak egy keveset! – mondta neki Adam.
– Ne aggódj szívem, jól vagyok.
– Látom drágám és örülök is neki, de nem szeretném ha megerőltetnéd magad, hisz még csak most gyógyultál meg.
– Nem, tényleg jól vagyok – mondta kijelentően Charlotte. – Figyelj, mondanom kell valamit! – kezdte a lány.
Adam először értetlenül állt előtte, és nézett rá. A lány először csak állt, mint valami viaszbábú, mozdulatlanul, mert félt, hogy elf ogja ítélni érte Adam.
– Arról szeretnék veled beszélni, honnan ismer engem az őr.
– Igen, honnan?
– Ő a bátyám.
Adam úgy állt a lány előtt, mintha leforrázták volna egy vödör forró vízzel.
– Tudod, úgy, ahogy neked, nekem is volt Black House előtti életem. Én az intézménybe csak tizenkét évesen kerültem be, előtte ott éltem a családommal, ahová elküldtelek a kövekért, a Végállomás kastélyban.

Adam most már tényleg nem tudott megszólalni. Charlotte látta a fiú arcán azt a hitetlen kifejezést, amit a fiú is gondolt.

– S miért dobtak be a szüleid a Black Houseba?
– Azért, mert apám nagyon gonosz ember volt, és nem lehetett azt mondani, hogy a szüleim, hanem inkább az édesanyám, aki felnevelt, ő döntött így, hogy talán nekem jobb helyem lesz egy intézetben, s talán ott megkapom a megfelelő törődést, szeretetet, és a megfelelő nyugalmat is.
– S miért nevezték úgy a házatokat úgy, hogy Végállomás kastély?
– Azért, mert apámnak volt egy kínzókamrája is, ahol az ő általa kiválasztott embereket kínozta halálra a környékbeli városokból.ű

Adam mit sem törődve azokkal a dolgokkal, amit hallott Charlotte családi helyzetéről, előállt a világ legcsodálatosabb dolgával.

– Vállaljunk gyereket! – szólt életvidám hangon Adam.
– Micsoda? – csodálkozott Charlotte.
– Igen, jól hallottad, családot akarok tőled.
– Húúú! – hirtelen csak ennyit tudott kinyögni a lány a meglepetéstől, de a szíve mélyén nagyon örült neki.
– Figyelj, mindenünk megvan ahhoz, hogy egy boldog családként éljünk.
– Hát jó! – ennyit tudott mondani Charlotte.

Kilenc hónap múlva Charlotte egy gyönyörű életerős kisfiúnak adott életet a Maine állambeli Portland, kórházának falai között. A lurkó nagy egészségnek örvend aminek nagyon örültek a szülők. Így lett egy fiatalkori szerelemből egy gyümölcs, amit úgy is nevezhetünk, hogy két ember beteljesedett álma. Ezzel az álommal élnek azóta is a tóparton lévő házukban, s ami a legfontosabb, boldogan. S ami még ennél is fontosabb, nem kell úgy éreznie Adamnak, hogy ő a félelem rezidense.


Írta: Németh Balázs
Sümeg, 2010. 09. 27. – 2013. 01. 31.

Előző oldal Tad Rayder