Hó és vér XVII.
Evalue mindig is bízott abban, hogy igenis lehetséges a múltat maga mögött hagynia, most azonban tapasztalnia kellett, sajnos ez nem így van. Amikor a furcsa, mágikus jelekkel televésett, zöldes színben derengő teremben találta magát, egyből eszébe jutott a boszorkányképző és egyik nővértársa, aki az első pillanattól fogva utálta. Sosem csinált nagy ügyet az ilyen irigy, utálkozó lányokból, most azonban be kellett látnia, ostobán cselekedett: igenis törődnie kellett volna vele. Erre pedig a dudor emlékeztette, amit akkor kapott, amikor figyelmetlenségében leengedte pajzsát, így volt nővértársa eltalálta, ő pedig a terem falának csapódott. Harsány kacaj kísérte szenvedését, majd teste összerándult, ő pedig felordított fájdalmában.
- Ez fekete mágia! – kiáltott fel erőtlenül, amikor végre elernyedt. – Megesküdtünk, hogy sohasem alkalmazzuk!
- Te esküdtél meg, nem én – a nő hangja rideg, kihívó volt. Ránézett és újra el kellett csodálkoznia, hogy a szép és tehetséges lány, amilyen Magnolia volt, hogyan vált a sötétség befolyása alatt csúffá. Hirtelen megdöbbentő pontossággal látta maga előtt gömbölyű alakját, búzavirág színű, szőke haját, mindig leereszkedő ajkait, ragyogó kék szemeit. Most? Egy elhízott, fakó hajú, élettelen, csak a dühtől csillogó szemű nő nézett utálkozva rá. Letörölte a homlokából arcára csurgó vérereket, felállt és farkasszemet nézett vele.
- Nézz magadra! Mivé lettél a fekete mágia miatt!
- A te hibád! – ordította a másik, de most Evalue is résen volt és felhúzott energiapajzsa kivédte a támadást.
Magnolia dühtől fújtatva folytatta:
- Gyűlöllek! Te tehetsz arról, hogy tönkrement az életem! Mindig képes voltál megbűvölni a tanárainkat, csak téged ajnároztak! Azzal, aki igazán tanult vagy tehetséges volt, nem foglalkoztak!
- Ez nem igaz! Sosem bűvöltem meg senkit! Legalábbis nem szándékosan – tette hozzá halkan.
Majd egy pillanatnyi hallgatás után folytatta:
- Ha valakinek joga van dühöngeni, akkor az én lehetnék! Mindig bántottál, pedig én soha nem szóltam még csak hozzád sem!
- Így van, soha! – kiáltotta a másik és Evalue pajzsa megremegett.
- Ha ez így folytatódik, hamarosan összeomlik – gondolta kétségbeesetten. Miután lecsitult a másik, sikerült újra ránéznie és csodálkozva látta arcán a fájdalmat.
- Te barátkozni akartál velem? – kérdezte tőle csodálkozva.
- Ki ne akart volna a népszerű Evalue barátja lenni?
- Akkor miért nem jöttél oda és kérdeztél meg?! Miért kellett utálatosnak lenned?
- Látom, még mindig nem érted! Engem is elbűvöltél! – ordította és Evalue pajzsa nem bírta el a rá zúdított varázst: összeomlott, ő pedig megint a falnak csapódott.
- Így nem lesz jó! – gondolta magában. – Fogytán az erőm!
Ezután eszébe jutottak a lány szavai és megdermedt döbbenetében. – Úristen! Szerelmes belém!
Evalue sokáig nem ismerte szukkubusz természetét, ezért, főleg fiatal korában, előfordult, hogy akaratlanul is „elcsábított” embereket: férfiakat, nőket vegyesen. A legtöbbször megszállottan üldözni kezdték, de ritkán ellene fordultak „áldozatai”. Mindig ugyanaz lett mindegyik vége. Tudta, most sem lehet másképp. Lassan felállt és elindult a nő felé. Amint végiggondolta, mit fog tenni, eleredtek könnyei. De mást nem tehetett. Annyi ereje maradt, hogy pár másodpercre eltűnjön Magnolia szeme elől, akit meglepett a varázs, de még jobban az, amikor Evalue karjait érezte a sajátjain, száját az övén. Mint oly sok diáktársa, így Magnolia sem tudta az igazságot. Talán – gondolta most szomorúan Evalue – ha tudta volna, könnyebben megbocsájt neki. Az utolsó cseppig kiszívta az életerejét, a lány pedig finom porrá porladt szét. Ő pedig a maradványok felett zokogni kezdett, hiszen eszébe jutott az a sok ember, akit véletlenül, de az őrületbe kergetett, majd meg kellett ölnie. Gyűlölte magát, de még jobban Shaemust.
- Azt mondtad, ellenfelet adsz nekem! De ez csak egy megbántott nő volt, semmi más!
Felállt és szemeiben kékes tűz lobbant.
- Várlak, Shaemus! Gyere!
Shaemus messziről nézte a küzdelmeket és most elmosolyodott a boszorkány reakciója láttán. Kipirult, könnyes arca, dühtől csillogó szemei, vörös hajának vad kuszasága: mindez nagyon tetszett neki. Megnyalta a szája szélét.
- Lám, lám: Arielnek tanítványa akadt.
Gondolt egyet, majd jobb karját kinyújtotta, s mintha egy zár gombját forgatná el, lassan forgatni kezdte ujjaival azt. Evalue meglepetten látta, hogy egy ajtó nyílik a falból. Nem gondolkodott, cselekedett. Miután átlépte a küszöböt, egy pillanatra megtorpant. Visszanézett, de már nem látta a termet: tömör fal volt a helyén. Egy kör alakú terembe került, ahol négy zárt ajtó állt előtte. Ösztönösen a bal szélsőhöz lépett és lenyomta a kilincset.
***
Ursuel ereje felemésztődött a harc során, most már képtelen volt az öngyógyításra. Ellenfele kajánul élezgetni kezdte a karót, amit kezében tartott. Sriss-srass-sriss-srass: ilyen hangokat hallott tompán. Szeme a vértől elhomályosult, ezért inkább becsukta azokat. Várta a véget. Amikor a karókkal, dárdákkal és ezüst láncokkal teli helyiségben találta magát, nagyon rossz előérzete támadt. Amikor meglátta ellenfelét és rájött, mivé lett, tudta: csak a csoda mentheti meg, semmi más.
Arnold a legtehetségesebb vámpírvadász volt, akivel összehozta a sors. Okos, művelt, harci tudásban rendkívül jártas. Tíz évvel ezelőtt találkoztak és az majdnem Ursuel halálával végződött. Most szemhéja mögött újra tisztán látta maga előtt a történteket. Szakadó esőben várt rá a kápolna romjainál. Tisztességesen harcolt, ő azonban tőrbe csalta és átadta a Démonkirálynak. Kelletlen alku volt, de szükséges: az életét mentette.
Most azonban Arnold befejezi, amit elkezdett.
- Tíz hosszú év: ennyit kellett várnod, Ursuel. Tudom, félsz a haláltól, de én kegyes vagyok, ezért gyors és kíméletes leszek. Néhány másodpercnyi fájdalom: ennyit fogsz érezni, ígérem.
Megpróbálta elodázni a véget, ezért beszélgetést kezdeményezett.
- Hogyan lettél démon?
- Ó, ez érdekes történet, de röviden elmesélem. Miután átadtál a Démonkirálynak, válogatott kínzásoknak vetett alá és már szinte vágytam a halált. Azonban egy ostoba démonlányka megsajnált és ápolni kezdett. Kihasználtam a naivságát, így, amikor elég erős lettem, feltéptem az ütőerét és kiszívtam a vérét. Tanultam ám tőletek, vámpíroktól. Elég undorító volt a vér, az elején sokat hánytam, de azután csak elkortyolgattam és lassan alakulni kezdett a testem. Nagyjából ez a történet – fejezte be mosolyogva.
- Te nem voltál ilyen, Arnold! A legtisztességesebb férfi, aki…
Nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, ridegen közbeszólt.
- Voltam! Igen! És úgy tudtam, te egy tisztességes vámpír vagy! Fair küzdelmet ajánlottam, de elárultál! Ne csodálkozz, ha tanultam ostoba hibámból!
Lassan közelebb lépett és a hátára fordította a nő hatalmas testét. Lovagló ülésben ráült és kajánul nézte, amint az élet kiszivárog belőle. Felemelte a kihegyezett karót, majd a szívére helyezte. Miután bemérte a megfelelő szöget, újra a magasba lendült a keze. Épp lecsapni készült, amikor kivágódott az ajtó és szeme sarkába egy vörös folt kúszott be, amely „Teszed le!” kiáltással elindult felé, ő pedig a falnak röpült. Hamarosan ezüst láncok fonták körül testét.
Evalue odaszaladt Ursuelhez. Egyből látta, milyen rossz bőrben van. Felé hajolt és elkezdte átadni a chit. A királynő hálásan fogadta, majd, amikor már elég erőt érzett magában, határozottan eltolta a boszorkányt és felállt. Inkább szomorúan, mint örömmel nézte a falon vergődő ellenfelét.
- Csalás! – kiáltotta.
- És az nem volt az, hogy démon létedre küzdöttél vele?! – vágott vissza dühösen Evalue. A démon ránézett, szemében gyűlölet lángolt.
- Téged is megöllek!
- Hogy kerültél ide? – kérdezte halkan Ursuel.
- Egy ajtó nyílt a teremből, ahol voltam, és amikor kimentem rajta, egy olyan helyre kerültem, ahol négy lehetőség közül választhattam. Nem tudtam, hova nyitok be.
- Megmentetted az életem. Köszönöm neked!
A másik csak bólintott. A démon még mindig a falon vergődött.
- Hogyan tovább?
- Keressünk egy ajtót és lépjünk le!
Körbenéztek.
- Igen, jó lenne. Sajnos azonban nem találok egyet sem – sóhajtott Ursuel.
A démon éktelen hahotába kezdett, mert egy sötét felhő épp leoldotta bilincseit. Immár ott állt újra harcra készen és segítője is akadt a Démonúr személyében.
***
Ragnor tűnődve nézte a mennyezetet. Ez most az égbolt vagy illúzió? Éjszaka volt, a hold és a csillagok ragyogtak az égen. A körülötte lévő fák árnyai hosszúra nyúltak. Úgy tűnt, erdőbe került. Elindult északi irányba, de hamarosan kemény falba ütközött.
- Illúzió – állapította meg. Visszaindult a terem közepe felé és leült egy fa törzse alá. Várt.
Eltelt már negyedóra is, amikor egy hang suttogni kezdett. Suttogása visszhangzott a teremben, Ragnor ereiben pedig megfagyott a vér.
- Eljön újra, kit lépre csaltak,
a türelem kifizetődik.
S az, kit gonoszul becsaptak,
vér által kiengesztelődik.
Csend. Hosszú percekig nem történt semmi, de az utolsó verssor ott zengett a teremben. Majd villanás és ott, ahol ült, már egy bárd meredt a földbe. Gyors reflexeinek köszönhette, hogy időben el tudott ugrani. A fák közül egy férfi árnyai rajzolódtak ki. Hosszú köpenyt viselt, csuklyáját az arcába húzta. Kezében kard hegye csillant.
- Lehetetlen… - suttogta Ragnor és érezte, a sors különös tréfát űz vele. A másik szemei vörösen felizzottak.
- Ragnor, drága barátom! Régen láttalak! Mikor is? – megállt egy pillanatra és úgy tett, mint aki tűnődik. – Ááá – kiáltott fel mosolyogva –, már emlékszem! Akkor találkoztunk utoljára, amikor eladtál vámpírcsemegének.
- Ne vedd magadra, Zorel, de csapnivaló bárd vagy.
Tréfával próbálta elütni a dolgot, közben valamiféle fegyver után kutatott. Nem talált. Nagyot nyelt és visszafordult a másik felé.
- Nem haragszok. Már nem. Igaz, megkínoztak, mielőtt sorsomra hagytak volna és az átváltozás procedúrája is kellemetlen, de! Szerencsére nem ment végbe.
- Mi?!
- Ó, te azt hiszed, vámpír vagyok? – Hahotázni kezdett. Ragnor értetlenül állt előtte.
- Ha nem, akkor mi vagy?
- Se nem élő, se nem holt. Vérrel táplálkozok én is, de megölni nem olyan egyszerű engem - újabb vigyor.
- Remek. Akkor jussunk ki innen!
- Mi? Ne viccelj! Az inkvizítor nem mondta el, mi lesz veled?
Hallgatás volt a válasz.
- Meg fogsz halni – suttogta és az utolsó szó százszoros erővel visszhangzott a teremben.
- Azt mondtad, nem haragszol rám!
- Nem, de azért megöllek.
- Miért?
- Szórakozásból – válaszolta, majd a pengét felemelve támadásba lendült. Ragnor egy fa mögé ugrott, de ijedten kellett tapasztalnia, hogy a penge könnyűszerrel áthatol rajta.
- Ez is illúzió! – kiáltott fel, s mellkasához kapott, hiszen súlyos vágást szerzett rajta.
- Persze, hogy illúzió, üdvözöllek a világomban.
Ragnor a vérveszteségtől megtántorodott és a falnak esett. Zorel felemelte a pengét, de mielőtt újra lesújthatott volna vele, egy energialöket a falhoz csapta. A Mágus kezeivel a föld felé hajolt és ujjait mozgatva indákat csalt elő, mely gúzsba kötötte az élőholtat. Ariel elszaladt mellette, letérdelt a sebesült mellé.
- Istenem! Borzasztóan sok vért veszítettél! El kell állítanunk a vérzést! – kiáltott a Mágusnak, aki futtában egy fiolát húzott elő és tartalmát a sebre öntötte. Néhány másodperc múlva bezárult és Ragnor arcába is visszatér a szín.
- Hogy kerültök ti ide?
- Hosszú történet – válaszolták egyszerre és ebben a pillanatban volt valami, ami pirulásra késztette őket.
- Meg kell találnunk a többieket – jelentette ki a Mágus, miután sikerült torokköszörülés után megtalálnia a hangját.
Sikoltásra kapták fel a fejüket.
- Evalue – suttogta Ariel.
