Planescape I. rész - Az ébredés

Fantasy / Novellák (720 katt) T Gábor
  2017.09.21.

Üdvözlet! Ez az első írásom (legalábbis az első, amit publikálok). A történet nem az én agyszüleményem, hanem a Planescape Torment cselekményét írom le a magam módján, sorozat formájában. Engem nagyon magával ragadott a sztori, remélem, másoknak is tetszeni fog.

Egy álom. Egy nevekkel teleírt oszlop, koponyákkal megrakott polcok, egy furcsa szimbólum, egy csinos nő, halottak, akik vádlón mutatnak, egy szellem.

A Névtelen egy hideg, kemény asztalon tért magához. Nem tudta, hol van, hogy miért fáj mindene, hogy ki ő. Nem tudott semmit magáról. Nagyon tompa volt. Lassan felült és körülnézett.

Egy rideg, homályos teremben volt, amiben véráztatta, mocskos asztalok sorakoztak, a falak mentén vegyszeres üvegekkel teli polcok, bizarr szerszámok, a helyiség végében pedig... halottak. Álldogáló, csoszogó, bamba halottak.

A szeme sarkából látta, hogy közeledik felé valami. Egy lebegő koponya. Ez nyilván még mindig álom.

- Hé, főnök, rendben vagy? Tetteted a halottat vagy hülyíted a Porembereket? Azt hittem, tényleg kipurcantál.

Biztos, hogy ez még mindig álom. Egy lebegő koponya a hogyléte felől érdeklődött és valamilyen Porembereket emlegetett.

- Ki...Ki vagy te? - kérdezte halk, rekedt hangon. Ennyit tudott kipréselni magából.
- Hogy ki vagyok én? Miért nem kezdjük veled? Ki vagy te? - kérdezte a koponya.
- Nem... Nem tudom. Nem emlékszem - akárhogy erőltette az agyát, nem jutott eszébe semmi magáról.
- Nem emlékszel a nevedre? Heh, legközelebb ne igyál annyi pancsot! A nevem Morte. Én is csapdában vagyok itt.
- Csapdában? - kérdezte a Névtelen értetlenül.
- Na igen, mivel még nem volt időd talpra állni és körülnézni, itt az ének: alaposan megvizsgáltam az ajtót, de ez a hely zártabb, mint egy erényöv.
- Be vagyunk zárva? Hová? Mi ez a hely?
- Sigil Halottasháza, egy hatalmas, fekete építmény, egy vemhes pók összes építészeti bájával.

Szörnyű érzés fogta el. Hullaház? Ezért nem emlékszik semmire? Tehát mégsem álom?

- Egy halottasház? Halott vagyok?
- Szerintem nem. De olyan sebes vagy, mintha valaki végigkaszabolt volna egy késsel.

A Névtelen leszállt a boncasztalról és végignézett magán. Valóban rengeteg seb borította hamuszürke bőrét. Némelyik réginek tűnt, halvány volt, de sok élénken virított. A többségét látta, mert csak egy öves ágyékkötő és egy pár csizma volt rajta. A bal felkarján lévő tetoválás megegyezett azzal a szimbólummal, amit az álmában látott.

- A mellkasodon lévők nem is annyira rondák, de a hátadon... - Morte alaposan szemügyre vette. - A hátad úgy néz ki, mintha tetoválás galériát rendeztek volna rajta. Feliratok.
- Tetovált felirat a hátamon? Mint mond?
- Hmm, úgy néz ki, utasítások. Aszongya: "Tudom, hogy úgy érzed magad, mintha megittál volna két hordó pancsot, de koncentrálnod kell. Olvasd el a naplót és keresd meg Pharodot, ha még nincs bent a halottak könyvében. Bármi történjék, ne hagyd el a naplót, ne mondd el senkinek, hogy ki vagy és mi történt veled, mert gyors zarándoklatod lesz a krematóriumban. Tedd, amit mondtam!"
- Nem csoda, hogy fáj a hátam, egy rohadt kisregényt varrtak rá. Ami a naplót illeti... volt nálam, mikor ide kerültem?
- Nem, teljesen lecsupaszítottak, mikor behoztak. Amúgy is egy naplóra való szöveg van a hátadon.
- Mi van ezzel a Pharoddal? Ismered?
- Ilyen néven senkit. Habár nem is ismerek túl sok embert. Valaki biztos tudja, ki az. De előbb ki kéne jutnunk innen.
- Az ajtó zárva van, de az egyik zombinál talán van kulcs.
- Zombik? - kérdezte a Névtelen. El is feledkezett a fal mellett álldogáló holttestekről.
- Igen, a Halottasház őrzői holttesteket használnak olcsó munkaerőnek. Annyi eszük van, mint egy darab kőnek, de elvégzik a piszkos munkát, amit rájuk bíznak. Ártalmatlanok, amíg nem támadod meg őket.

A Névtelen odasétált az egyik élőhalotthoz. Negyvenes éveiben járó férfi lehetett, foszladozó homlokára a "782"-es számot karcolták, az ajkai összevarrva, a testéből formaldehid csípős szaga áradt. A kezében egy nagy kulcsot szorongatott.

- Neked nincs szükséged arra kulcsra, elkérném - mondta óvatosan a Névtelen. A holttest üresen bámult maga elé. Megpróbálta kifeszegetni a kezéből a kulcsot, de akárhogy erőlködött, nem sikerült.
- Ne szórakozz vele, főnök! Ott egy szike az előkészítő asztalon, intézd el! - biztatta Morte.
- Nincs más út?
- Viccelsz?! Ez egy halott! Még szívességet is teszel neki. Pihenhet egyet, míg az őrzők újra életre keltik dolgozni.
- Hát legyen! - Nem rajongott az ötletért, de jobbat nem tudott, így felvette a szikét és beledöfte a zombi halántékába. Az halkan nyögött egyet, majd lassan hanyatt borult. A Névtelen idegesen pillantott a másik két élőhalott felé, akik észre sem vették, mi történt. Továbbra is dülöngélve álltak a fal mellett.

Kivette az ernyedt ujjak közül a kulcsot és az ajtó felé indult. Visszafordult a koponyához.

- Morte, ha legközelebb harcra kerül a sor, segíthetnél nekem.
- Segíteni fogok, főnök. Jó tanácsot ritkán kap az ember.
- Úgy értem, segíthetnél harcolni.
- Én? Romantikus vagyok, nem harcos. Amúgy is csak útban lennék.
- Ha velem akarsz jönni, jobban teszed, ha segítesz, különben a következő, akit megtámadok, te leszel - mondta fenyegetően a Névtelen.
- Eh, rendben, segíteni fogok - mondta kelletlenül Morte. - Mindenesetre van egy jó tanácsom, főnök: a továbbiakban én csendben maradnék a helyedben. Ne gyarapítsd a halottak könyvét, csak ha feltétlenül szükséges. Különösen a női holttestekre gondolok. Még a végén felkelted a gondnokok figyelmét.
- Kik a gondnokok?
- Porembereknek hívják magukat. Biztosan felismered őket: szürke, csuklyás köpenyt viselnek, az arcuk teljesen besavanyodott. Megszállott halálimádók, akik szerint mindenkinek meg kell halnia, és inkább előbb, mint később.
- Zavarná őket a jelenlétem?
- Figyelsz te rám egyáltalán?! Azt mondtam, hogy a Poremberek szerint MINDENKINEK meg kell halnia és inkább előbb, mint később. Szerinted ezek a zombik boldogabbak a halottak könyvén belül, mint kívül? Sokuk eladta a testét a Porembereknek, hogy a haláluk után dolgoztassák őket.
- Mire gondoltál a női holttestekkel kapcsolatban?
- Nézd, főnök, ez az utolsó esélyünk.
A Névtelen nem értette, hogy mire akar kilyukadni Morte.
- Az utolsó esélyünk? Mire? - kérdezte értetlenül.
- Főnök, ők halottak, mi halottak vagyunk. Kapiskálod már? Heh? Heh?

Most már értette, mire gondol a koponya, de nem nagyon akarta elhinni.

- Ezt nem mondhatod komolyan! - nézett rá hitetlenkedve.
- Meg van a nyitó témánk ezekkel a bicegő hölgyekkel.
- Nem azt mondtad, hogy nem tűnök halottnak?
- Nos, te talán nem vagy halott, de én az vagyok. Szívesen megosztanám a koporsómat egy inas tetemmel - Morte csattogtatni kezdte a fogait.

A Névtelen nem tudta elképzelni, hogy egy lebegő koponya hogyan tudna bármilyen aktust is lefolytatni, de nem is akarta tudni. Bedugta a kulcsot a terem hatalmas ajtajának zárjába és kinyitotta.

Folytatás következik

Előző oldal T Gábor
Vélemények a műről (eddig 2 db)