Míg a gépek éltek
Tűzzel loboghat még forró vérem.
Szívem világítson, el ne égjen.
Izmaimból is jó fegyvert gyártok,
ha pattannak a megfeszített húrok.
Tollamat satuként fogja kezem,
markolom, mint kincset, így vétkezem.
A valóság foghatatlan átok,
álom világból rátok kiáltok...
Sorsom lapjait idő lapozta,
a bajoknak se vége, se hossza.
Jóba botlok, rosszba kapaszkodok
szakadék szélre hunyt szemmel jutok.
Ellenszélben, bőröm börtönébe'
töröm életem most is kerékbe.
Forró, acélkemény tüskét köpök,
takarnak fáradt gőzök, füst-ködök.
Kérges tenyeremhez keményedtem,
rozsdás oszlop, állok viharverten.
Nevem nem vésik márvány táblára,
kifizettem, minek mi volt ára.
A vas utolsó cseppje elfolyt már,
hűlt csarnokokba kóbor rigó jár,
létem harmada ott van elásva,
hűlt kemencék rejtett homályába.
Bár vérem, lelkem forró acélos,
szívem nehéz emlékeket hordoz.
A gépek már kohóban olvadnak,
emlékeik bennem megmaradtak,
mert éltek ők, halálig szolgáltak.
Elárultuk őket kapzsi vágynak.
Kezünk üres, akár csak a lelkünk,
míg a gépek éltek, mi is addig éltünk.
2013.10.21.
