Csak múlnak az évek...(rapszódia)
Lehet, hogy eltelt száz év,
és rabságunk ideje már lejárt:
mégis csodálkozva nézzük, karunkról
lepattant bilincseknek gennyes nyomát.
Mi teherként nyom: a szabadság
fájó szólamként közöttünk lebeg,
bár sorsunkat kezünkbe vehetjük,
mégis lábbal tipornak a nemzetek.
Szavam, itt magyart nem dicsérhet,
eme zsarnok ország szegletében,
én mégis köszöntelek, ékes nemzetem,
akkor is, ha megkínozzák szellemem.
Fagyos hegy vesz körül minket,
ködös, szűk - horizont,
hol elfagy a magyarnak virága,
és bilincsben csörög a csont.
A zsarnok a torkunkra lépett,
tengődünk már több mint húsz éve,
istentelen barma: nyakunkat markolva,
csak ezt hajtogatja,
a tudás és a haladás emberének
csakis önmagát tartja.
Emberevő bálvány előtt
kell mormolnunk sok ezer imát,
fejünkben ködös tézisek,
eltiporják a szeretett Hazát.
Hazug szavak, esztelen érvek,
csirájában ölik a jót,
ám díjazzák a gerinctelent,
a lelketlen árulót.
Csak szolgákat tenyésztettek,
özönével húsz év alatt,
érdem a jellemtelenség,
hogy védjem így nemzetem,
ha vérük hullik a zöldellő réteken.