Valaki az éjben
A szerzők előszava.
Az alábbi novella a LIK 2.0 egyik feladata volt. Közösen kellett úgy novellát írnunk, hogy mindenféle elképzelés, háttérinformáció nélkül az egyikünk elkezdi, majd másik három, két fordulón keresztül folytatja. Az alábbi alkotás született meg belőle. Kíváncsiak vagyunk, hogy a kedves olvasó mit hámoz, bogoz ki a történetből.
Ez egy teljesen nyers, egyelőre szándékosan nem szerkesztett változat, mondhatni az eredeti. Így került ki elsőre a kezünk közül, így az esetlegesen előforduló nyelvtani hibákért, szóismétlésekért előre is elnézést kérünk.
A szerzők
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
...Figyelte a szelet, amint sóhajt, sziszeg a hideg éjben. Halk csattanó hangot hallott, és amikor megfordult, valamit elsodort az arca előtt. Utána kapott volna, de már el is tűnt a homály alján. Ott állt a mélyben, melyet a fény hiánya okozott, akár egy csapdába esett rovar, és töprengett. A szél adott neki egy rejtélyt, amolyan köznapit, amit valószínűleg nem tud megfejteni teljes bizonyossággal. De elmélkedhet felette, telik vele az idő. Persze elkezdhette volna keresni, megpróbálva rekonstruálni a röptét, ám ha meg is találná, az nem lenne olyan izgalmas. Alighanem kiderülne, hogy valami szemét volt csupán... bár itt és most ennek is lehet jelentősége, sőt értéke.
Állt, belélegezte a nyers levegőt, ami annyira különbözött attól, amit megszokott. A levegő súlyos volt, titkos dolgokról locsogott a szél együgyű nyelvén. Gondolkodott, bámulva a sötét eget, melynek vásznán, akár a lyukas indigón, áthunyorogtak a csillagok. Átcsordult az érzékelés, az éj, a szél, megtelt képekkel. Egyik fele józan és hűvös maradt, a feladatra koncentrálva, a másik szabadon lebegett, és a képeket nézte. Múlt-jelen-jövő. Szakadékok és völgyek. Először egy újságra tippelt, talán pont ugyanaz, amit ő is olvasott előző nap. Megerősítik, cáfolják. Tárgyalnak, várható, valószínűtlen. Talán pont ezért dobta el valaki, heveny környezetszennyezést követve el. Persze az is lehet, hogy fontos volt neki, és nem szándékosan engedte útjára a szélbe, hanem elhagyta. Szinte maga előtt látta, ahogy kirántja a zsebéből, észre sem véve. Aztán arra gondolt: egy zsebkendő volt, amit egy náthás ember kezéből ragadott el a lég... Bankjegy? Nem, aligha, a papírpénz nem ilyen itt, bevillant neki, hogy látott rajta egy hosszúkás csíkot... fejléc? Most rémlett neki, mintha írás is lett volna rajta, és kép... ebben nem volt biztos. Mégiscsak újság volt. Nem az egész, csak egy kiszakadt lap belőle. Furcsa nyugalom áradt szét benne. Valami képes lap egy oldala. Eszébe jutott egy régi eset, amikor egy hasonlóan sodródó papírlapot vett fel az utcáról. Elmosolyodott, és közben a tarkóján felmeredtek a hajszálak, a hideg futkosott a hátán. Kellemetlen érzés volt a kabátja gallérja alatt, de a vigyort sem tudta letörölni a képéről. Még szerencse, hogy senki sem jár erre, ezen a kései órán... vagy inkább már korai? Sok idő telt el azóta, amikor a gyermekkor peremén, a felnőttkor küszöbén először megnézte azt a kissé rongyos papírlapot. Amit azon a lapon látott, teljesen kiforgatta az életét. Most amiatt van itt. Ez a jelen abból a múltból indult. A gondolat, hogy most és itt mindez feltételes módban van, agressziót, és éberséget szült az elméjében. Ha az újságlap megtalálása a logikai lánc első darabja, mely meghatározza a többit, beleértve ezt is, akkor hogyan határozza meg, amire készül...? Egyszer olvasott egy krimit, amelyben a szerző megpróbálta felborítani az oksági láncolatot azzal, hogy a nyomozója kiderítette: akit mindenki az áldozatnak vélt, az gyilkolt, akit pedig a tettesnek, azt ölték meg! Mennyire élvezte a nyakatekert érvelést! Ő most ugyanabban a helyzetben van... majdnem, vagyis mégsem... Ki tudja...? A szél, az időtlen, és megfoghatatlan, idióta szél… az mindent tud!
Igen, az a régi újság, a régen kitépett lapja… Még emlékszik rá, mi is történt közvetlenül azután. A szél szinte az arca előtt sodorta el a lapot, hogy önkéntelenül is utána fordult. Hajnal volt, a nap épp indulni készült. A városkát köd ülte meg, esős hangulat uralkodott. Épp ezért érezte üdítőnek a fiatal virágárus leány visszafogott szépségét, aki ugyanúgy, mint ő, megpróbálta félrerántani arcát az újság elől. Ám vele ellentétben neki nem sikerült. A nedves papír az arcába tapadt, két kézzel kapott oda. Közben lépett egyet oldalra, és belebotlott saját virághordó kosarába. Ösztönösen utána lépett, így viszont belelépett egy másik, vagy mostanra kiürült, vagy egy eredendően üres kosárba. Ki tudja, mi történt volna, ha nem ugrik oda, hogy utólagos engedelmével felajánlja segítségét, így viszont a leány megmenekült az elesésétől, s mikor végül el tudta venni az arcába sodort újságpapírt, egy fiatal, jóképű, de sebhelyes arcú férfit láthatott meg először.
Biztosnak tűnt, hogy az a sebhely nem valami betegség nyoma, hanem harci sérülés; vagy valami állat tépte fel, vagy kard okozta; a leány nem volt benne biztos. Csak abban, hogy ez a váratlan találkozás megóvta az eleséstől, és talán a virágait is megmentette a taposás általi pusztulástól. A férfire mosolygott, mire az visszamosolygott, talpra billentette, és eleresztette a karját. Egymás szemébe néztek, és a lány úgy érezte, mindig is ismerte ezt az arcot. Csak azt nem értette, honnan… Hiszen a józan ész is azt diktálta, hogy most találkoztak először, és soha ezelőtt nem látta a férfit, de mégis… aztán megértette. Álmaiban szerepelt pár évvel ezelőtt néhányszor, nem sokkal azelőtt, hogy azt a háromlábú macskát látta az erdőszélen… Igen. És a macska is felbukkant párszor az álmaiban, és valahogy úgy érezte… nem, szinte biztos volt benne, hogy az a macska valamilyen formában a férfihoz tartozik. A sebhely…
Óh, az a háromlábú macska! Körülbelül négy évvel ezelőtt történt meg, hogy késő este az erdő mellett futó úton vezette autóját a lány, mélyen a gondolataiba merülve, azon morfondírozva, mit jelenthet ha az álmában sebhelyes arcú férfi szerepel. Talán balesete lesz? Esetleg találkozik majd valakivel, aki nagy hatással lesz az életére? Gondolataiból a visszapillantó tükörben megpillantott macska ébresztette fel, úgy érezte mintha pontosan a szemébe nézne. A következő pillanatban egy madár csapódott neki a szélvédőjének, ami hatására rögtön lefékezett. A madár a becsapódás pillanatában azonnal elpusztult, ő pedig sietősen kiszállt a kocsiból, a pillanatnyi sokk hatása miatt pedig minden undor nélkül eltakarította a véres testet az ablakról. És az a macska... ott ült az erdő szélén, olyan ijesztően nézett, mint egy éve a kutyája, pont mielőtt nekirontott a betörőnek, aki a házába tört, késsel a kezében. Igen... a macska pedig csak ült, és figyelt. A lányt figyelte mintha azt mondta volna: „Készülj fel!” A nő döbbenten bámulta a macskát, aki felállt, és felmászott a legközelebbi fára. Csak akkor tűnt fel neki, hogy a macskának csupán három lába van, ennek ellenére úgy mozgott, mintha semmi baja nem volna. Pár perc múlva visszaszállt a kocsijába, majd elindult hazafele. A macska hazáig követte fáról-fára, házról-házra ugrálva. Aznap este már nem csak a sebhelyes arcú férfi volt az álmában, hanem a macska is, aki úgy bújt a férfihoz mintha az életével tartozna neki. És most, ahogy ott állt a férfi előtt, döbbenten, ennyi várakozás után, érezte, hogy valami a lábának dörgölőzik.
A férfi elhátrált néhány lépést, szája széle ideges rángatózásba kezdett, miközben megpróbált nyugodt maradni. A macska, a háromlábú, most csak nézett rá. Nem fújt, nem állt fel a szőre, csak leült a lány lába mellé, és mosakodni kezdett. A kabátzsebébe nyúlva megbizonyosodott róla, hogy szerencsehozó talizmánja biztosan nála van-e. Felsóhajtott, amikor megmarkolta annak a fekete dögnek a negyedik lábát. A lány kérdőn nézett a szemébe. Tudta, semmit sem mondhat neki arról, pontosan milyen kötelék van közte, és a háromlábú között. Ismét közelebb lépett a lányhoz, miközben a lehető legsármosabb mosolyát villantotta rá. A szél. Az a fránya szél. Újult erővel zúdult rájuk, kitépve a lány ujjai közül az újságlapot. Ösztönösen kapott utána, ideje sem volt végiggondolni, mit is cselekszik. Mozdulatának hatására a lány hirtelen hátradőlt, és hogy ne essen el, hátralépett, felborítva a virágokkal teli kosarat. A kiboruló virágok még le sem érkeztek esni a járdakőre, mikor a szél alájuk kapott, s pörögve, forogva játszani kezdett velük. A férfi mindezt észre sem vette. Meredten bámulta a kezében tartott újságpapírt. A fejlécet, a képet... Ekkor villant meg egy fekete árny a látótere legszélén. Ahogy odapillantott, még éppen látta, hogy a háromlábú felkapott valamit a földről. Valami feketét, mint ő maga, s már ott sem volt. A férfi a zsebéhez kapott, majd bosszúsan a macska után rúgott, persze csak a levegőt találta már el. Tudta, nincs értelme utána futni annak a dögnek; épp most fordult be a legközelebbi sarkon. Lemondóan sóhajtott egyet, és csak most kezdte érzékelni, hogy a lány zokog, ahogyan szélfútta virágait próbálja összeszedegetni. Lehetetlen feladatnak látszott. A virágok szanaszét hevertek az utcán, s a fel-feltámadó szél játszi könnyedséggel újra és újra máshová fújta azokat. Ám ezzel most nem volt ideje foglalkozni. Rápillantott a kezében szorosan tartott újságdarabra, tekintetét sötét árnyak tették baljóslatúvá. Odalépett a lányhoz, a kezébe nyomott egy köteg bankjegyet, majd, akárcsak a szél, a férfi is elviharzott.
A gyufa lángja megvilágította a férfi sebhelyes arcát, majd a parázs rőt színe festette azt ördögire. Mélyet szívott a cigarettából, miközben összébb húzta magán hosszú ballonkabátját. Cudar hideg volt ez az éjszaka, s bár a fák lombjától nem látszódott a csillagfényes égbolt, valahogy mégis érezte magán a halványuló holdsugarakat. És megint a szél, az az átok szél! Két roham között kénytelen volt levenni kalapját, hogy megigazítsa hosszú, sűrű, barna haját. Közben még mindig azon a kitépett újságlapon járt az agya. Hogy lehet mindig ugyanaz a lap? Először a gyermekkorának vége felé, később, fiatalemberként annál a virágárus lánynál, és most megint... De hát épp ezért van itt. Meg a szél miatt, az időtlen, megfoghatatlan, idióta szél miatt...
Magányosan figyelte a szelet. Mióta úton van, erre kell figyelnie, a szélre. Mert a szél idióta dala figyelmeztetés. Paradox módon, mikor lehalkul, suttogássá a véget nem érő éjszakában, akkor kell figyelni, és tovább állni, minél messzebb, annál jobb. Most még vidáman dalolt, a szörny messze jár. A legutóbbi ugrása olyan összetettre sikerült, hogy még mindig szédült bele. Meghúzódott egy árnyékban, s találgatta miféle hely lehet. A fák, a házak, a lámpák jellegtelennek tűntek, szinte ugyanolyannak, mint ahonnan indult. Persze tudta, hogy ennek így kell lennie. Mindent a kiindulás határoz meg. Az első pont, ahol éjszaka volt, épp elállt az eső, és fújt a szél. Csakhogy akkor nem egyedül volt, ez változott meg, örökre. Keserűen idézte fel sorra a csapatának tagjait.
– Én vagyok a felelős!
Sziszegte maga elé dühösen, hiábavalón. De bárhogy marcangolta magát, ez nem változtatott azon a gigantikus balsorson, ami nekik jutott. Nem tudta túltenni magát rajta. Hol tévedhetett Rajon? Hogy lehet, hogy egy szupervulkán kitörése előtti percbe érkeztek? Nem tudja a választ. A világvége katasztrófa elemésztette a csapatát, őt is megérintette, de túlélte. Ész nélkül ugrott, az utolsó utáni pillanatban. A kvantum-szuperpozíció összeomlott, s vadul kiöklendezte őt egy valószínűségi horizontra. Azóta úton van. A baj csak az, hogy a kitörés meg üldözi! Mint valami életre kelt ősszörny, úgy lohol utána, és attól tartott, a helyek miken keresztül száguld, izzó pernyeként hullnak szét a kvantum-vákuum örök éjszakájába. Egy ideje lassú előkészületeket tett, ugrásról-ugrásra felkészítette magát a végső döntésre. Három lehetősége van. Az első: feladja, és megáll. Utoléri a kitörés. A második: fejest ugrik abba a kvarkba, ami ott fehérlik a szuperhorizonton, levakarhatatlanul. Ebben az esetben megkockáztat egy új kört, a régi megsemmisülése után. Egy kvark mégiscsak erősebb egy szupervulkánnál. Ő meg vagy kibírja, vagy nem. Ezen a ponton eszébe jutott a lány. Megrázkódott, hányszor kell még látnia, ahogy a síró csaj könnyei felszáradnak, aztán értetlen arccal néz rá, miközben belülről átizzik, és a pernye belehull a szörnyeteg torkába? No és persze a harmadik! Ez tűnt a legőrültebb, és a legjobb megoldásnak. Már tudja a pozíciót, ha úgy dönt. Elmegy abba a pillanatba, amikor a sűrű por, és gáz reakcióba lép. A nap begyúl, és elfújja a hógolyót. A jégbilincsét veszített világ pedig elindul a rögös úton, ami őt is megszüli. Ha ezt választja, el kell bújnia a száz kilométernél is vastagabb jég alá, és remélni, hogy az kitart az ifjú nap tűzüvöltésében addig, míg a szörny utoléri. A kvark verzió ehhez képest könnyű szökkenés a sötétbe, ez viszont a tuti! Próbált higgadtan gondolkodni, tervezni. Ekkor a szeme sarkából mozgást vett észre, és menetrend szerint elsuhant az arca előtt a papír. Dühösen kapott utána, a mozdulat azonban félúton megállt a levegőben. A legtávolabbi lámpa fénykörében feltűnt a macska. Ahhoz képest, hogy csak három lába volt, kecsesen mozgott, sárga szemeivel őt bámulta. A szél. Enyhült a szél! És melegebb lett. Haladéktalanul megette az előkészületeket, közben azon lamentált, hogy miért háromlábú ez a rohadt dög. Az ifjúkori fizika órákon hallott elméletben erről szó sem volt! Óvatosan mozgott, közben a macskát nézte, az meg őt. A lámpa fényében egyszerre tűnt elevennek, és holtnak, időnként keresztüllátott rajta, máskor út szélén heverő kipukkadt dögnek látta, aztán megint élőnek…
– Schrödinger! – fakadt ki. – Nem tudtál valami mást kitalálni?
A macska teljes közönnyel meredt rá, ahogy szokott. Ahogy minden egyes alkalommal. Aztán levette róla a szemét, és mosdani kezdett. Látszólag egyáltalán nem haragudott rá. Mintha nem is emlékezne rá, hogy hogyan veszítette el a hiányzó lábát. Ennyi idő alatt igazán regenerálhatta volna magát… de nem tette. Mintha csak emlékeztetni akarná arra, hogy mit is tett.
Talán soha nem kellett volna az univerzumok közötti fehérenergia felhasználásával kísérleteznie. Talán akkor nem találja meg ez az átkozott dög, és nem ragadja el társaitól a laborból… Mert mostanra biztossá vált benne, hogy a macska egyrészt nem egy közönséges macska, másrészt minden akkor kezdődött, mikor először próbáltak kaput nyitni. Valami élt ott, a köztes világban. Valami, aminek felkeltették az érdeklődését… vagy a dühét. Átjött a kapun, és ellentétes töltésű antianyagból álló teste reakcióba lépett a valóság szövetével… akkor pusztult el minden és mindenki, kivéve őt. Azóta kerül rendszeresen egyik helyről a másikra, egyik térből a másik térbe, egyik idősíkból a másikba… és a kataklizma folyton követi. Olykor hosszabb, máskor rövidebb idő telik el, de végül mindig utoléri a megsemmisülés.
És a macska mindig ott van. Ha elképzeli, vajon hogy nézhet ki valójában ez a lény, mindig belesajdul a feje. Vajon mit akar? Miért került az a francos macskaláb a zsebébe, és később miért vette vissza? Akkor, mikor már biztos volt benne, hogy az a láb lesz a megoldás...?
És most megint eltűnt. De nem ám csak úgy, hirtelen! Előtte pár szívdobbanásig mintha leégett volna róla vér és velő, csak a csontok ragyogtak vörös-fehéren… aztán már ott sem volt.
Éreztem, hogy ismét közeledik. A Tűz, a Zaj, a Halál… és az ugrás. Elméletileg ugyanakkora eséllyel kellene életben maradnia, mint meghalnia. Eddig mégis mindig meghalt. Ahogy az univerzum is.
És újra ott volt. Már várta, hogy a papír ismét elsuhanjon mellette, készült arra, hogy elkapja, s mikor megtette, valami más volt. A lapon nem volt szöveg, se kép. Üres volt, hófehér. Ez mégis mit jelent? – gondolta, de nem értette. Már nem is tudja megmondani, hogy hányszor történt mindig minden ugyanúgy. Ez a változás rémisztő, de felemelő is volt egyben. Végre történt valami. A lány is újra ott volt, de most nem foglalkozott vele. Egészen addig, míg meg nem szólalt.
– Ádám... meddig akarsz még futni? – kérdezte lágy hangon.
A férfi megfordult, döbbenten nézett a lányra, de szólni nem tudott.
– Ádám – lépett közelebb egy virággal a kezében – mindennek vége. Nem érted?
– Ki vagy? – kérdezte Ádám
– A szakaszok rövidülni fognak. Egyre kevesebb időd lesz ugrani, és véged lesz. Megérdemled, hogy itt és most önként vethess ennek véget. Ha már eddig kibírtad.
Érezte, ahogy erősödik a szél. A lány közelebb lépett hozzá, miközben a virág szirmait tépdeste addig, míg csak egy maradt rajta.
– Szerinted – mondta – szép ez a virág? Egy szirommal?
– Ki vagy te? – ismételte magát Ádám.
– Nem vagy te hős, vagy megváltó. Csupán egy utolsó szirom, egy haldokló virágon – mondta, s ezzel letépte az utolsó szirmot, majd eltűnt.
A férfi csak állt, és érezte, hogy valami a lábához dörgölőzik. Az a fránya macska! Lenézett, de amit látott, megdöbbentette. A macskán egy nyakörv volt, rajta egy névvel: Éva
A világ hirtelen ismét vörösbe borult. A macska felpuffadt, majd mint egy lufi, kipukkant. Hamuszürke pernye szállt a feltámadt szélben. Ádám csak állt, és már semmit sem értett. A kavargó szürkeség körbevette, átölelte, magához ragadta, majd ismét zuhanni kezdett. Zuhanni az ismeretlen sötétségbe.
Otthon tért magához. A dolgozószobájában az íróasztalára borulva. Ez igencsak meglepte. Amióta ugrál, még sosem jutott el ide. Mindig csak ugyanaz a kör. De legutóbb valami megváltozott. A számítógéphez fordult, a monitor sötét volt, de a gép zúgott. Megrángatta az egeret, a monitor életre kelt. Egy klienst futtatott éppen, amely a labor szuperkompjúterének számítási teljesítményét használta ki. A fehérenergia- és kvarkkutatás komoly erőforrást igényelt. A monitor sarkában lévő órára pillantott. Éjjel, 4 óra 14 percet mutatott. Ez az időpont valamiért nagyon ismerős volt számára. Igen, ugrott be neki, ez ugyanaz az idő, ahová mindig megérkezett, de most más a helyszín. Szívében remény gyúlt, hogy végre kiszabadul abból a lehetelten, örök körforgásból. A dátumot is megnézte. Annak a napnak a hajnala volt, amelyen a laborbaleset történt. Talán most tud tenni valamit ellene. Leállítja az egészet. Elmondja mindenkinek, mi történt. Hisznek majd neki. Még akkor is, ha semmiféle konkrét, fizikai bizonyítéka nincsen. Mert meg tudja mondani előre, hogy mi történik. Ebből tudniuk kell, hogy igazat mond. Hacsak... Hacsak azzal, hogy elmondja amit tud, amit tapasztalt, meg nem változtatja a többiek viselkedését. Ezen elgondolkodott. Közben kiment a konyhába, feltett főni egy kávét, és reggelit készített. Pirítóst, rántottát, sült szalonnát, narancslevet. Valami a lábához dörgölőzött.
– Szia Schrödinger! Te sem bírsz aludni? Jól van, te kis kópé, készítek neked is valami harapnivalót.
A macska bicegősen a táljához lépkedett. A balesete óta Ádámék nem engedték ki a házból egyedül. Nem szerették volna, hogy kis kedvencüket megint baj érje. Épp eleget aggódtak akkor, amikor az a szegény motoros áthajtott az egyik mellső lábán. Szerencse, hogy csak azon. Így megúszták egy amputációval, de a macska életben maradt. Akkor kapta új nevét is.
A férfi kibontott egy macskakonzervet, és a felét a tálba kaparta. Schrödinger türelmesen megvárta, majd amikor a férfi arrébb lépett, enni kezdett.
– Egyél csak te kópé. Addig megnézem Évát – mondta a férfi, majd a nappaliba lépett, és felment a lépcsőn a hálószobába. Óvatosan nyitott be. A keskeny résen át beszűrődő lámpafényben látta, hogy felesége még édesdeden alszik. Szerelmes tekintettel merült el a látványban. Aztán egyszer csak sötét lett.
A férfi megijedt. Azt hitte, újabb ugrás jön. Csakhogy most semmiféle előjele nem volt. Ez is megváltozott volna? De nem. Még mindig az ajtófélfát és a kilincset fogta. Érezte a fát és a fémet a kezében. A konyhából csörömpölés és kétségbeesett nyivákolás hallatszott. Eszébe jutott, hogy a mobilja a farzsebében lapul. Elővette, bekapcsolta rajta a zseblámpát, és amilyen gyorsan csak tudott, a konyhába ment. A nappaliba leérve már nem is volt szükség a zseblámpára, a konyhabútor lángokban állt. A reggeli! Csapott a homlokára. Schrödinger a férfi combjába kapaszkodva igyekezett magát felküzdeni a biztonságosnak ítélt karjaiba. Ám Ádám az előszobába tessékelte ki a megrémült állatot, majd a tűzoltókészülék felé indult. Ekkor robbant be a felhevült gázvezeték. A férfi hirtelen a nappali padlóján találta magát, és most már csak egyetlen célja volt. Megmenteni a szeretteit. Felrohant a hálószobába, ordibálva felébresztette a feleségét, keresztülvonszolta a házon. Az előszobában felkapta a bejárati ajtót rémülten kaparó macskát. Közben Éva, férje kezét elengedve, hitetlenkedve bámulta a konyhában tomboló tűzvészt. A férfi gyors mozdulatokkal nyitotta ki az ajtó zárját, majd az ajtót is. Kintről viharos szél süvített be a házba. Ez eszébe juttatta a szélben sodródó újságpapírt. Már el tudta olvasni a rajta lévő szöveget: „Az elismert atomfizikus nem élte túl a tűzvészt.” Mellette az ő fotója. Ezúttal nem így lesz! Az Univerzum most nem babrál ki vele! Kirángatta feleségét a házból, s olyan messzire mentek, amennyire csak tudtak. Schrödinger még mindig remegve, a mellkasába, vállába kapaszkodott.
– Bekaphatod Univerzum! Most én győztem! Nem szívatsz meg többé! – kiabálta örömittasan.
A szél, mintha csak elfújták volna, egyszerre szinte megállt, elcsendesedett, a levegő pedig melegebb lett, egyre melegebb. Aztán hirtelen sötétség. Fájó, égő, izzó sötétség. És hangok. Elektronikus csipogások, pittyenések. Szagok. Szúrós, éles, kellemetlen szagok. Emberi hangfoszlányok. Újabb illat, virágoké. Egy emlék a virágárus lányról. Valódi? A felesége. Megint emberi hangfoszlányok. Mintha azt mondanák: [ig„ébredezik”, „kezd magához térni”, „szóljanak az orvosnak”, „értesítsék a feleségét”. Nyögés. Fájdalmas, elnyújtott. A sajátja. „Adjanak neki fájdalomcsillapítót.” Hatott. A sötétség most már megnyugtató, csendes, békés társa volt. Lágy szellő simogatta. Egy puha kéz érintése. Hosszú idő óta valódi, nem álomszerű. Vajon mennyi ideje? Túl sok nem telhetett el a katasztrófa óta, hiszen a bőre még nem gyógyult fel. Vagy képtelen volt regenerálódni. Vajon évek? Vagy csak néhány óra? A felesége a közelben lehetett, ha ilyen gyorsan ideért. Vagy az időérzéke nem működik. Próbált megszólalni, mondani pár szót, de nem sikerült. Csak valami szörnyű, értelmetlen hörgésszerű zaj hagyta el az ajkait. Újabb hangfoszlányok: „sajnos nem tehetünk többet”. Zokogás. Női. „A tudomány mai állása szerint ennyire vagyunk képesek”. „De, de látni sem fog már?” Ez egészen biztosan a felesége hangja volt. „A saját szemével biztosan nem. Nyugaton vannak kísérleti elektronikák, de...” Nem akarta hallani. Szeretett volna visszamenni... visszamenni oda, ahol eddig volt. Annak legalább volt értelme. És tudott beszélni, képes volt látni, járni, ugrani a világok között...
Az öngyújtó lángja megvilágította a férfi sebhelyes arcát, majd a parázs rőt színe festette azt ördögire. Mélyet szívott a szivarból, miközben összébb húzta magán hosszú ballonkabátját. Cudar hideg volt ez az éjszaka, s bár a fák lombjától nem látszódott a csillagfényes égbolt, valahogy mégis érezte magán a halványuló holdsugarakat. És megint a szél, az az átok szél! Két roham között kénytelen volt levenni kalapját, hogy megigazítsa hosszú, sűrű, barna haját. Közben még mindig azon a kitépett újságlapon járt az agya. Miért mindig ugyanaz a lap? Mi a jelentősége? Először a gyermekkorának vége felé, később, fiatalemberként annál a virágárus lánynál, és most megint... De hát épp emiatt a lap miatt van itt. Meg a szél miatt, az időtlen, megfoghatatlan, katasztrofális szél miatt...
