A rezervátum himnusza
„Ez egy rezervátum lesz, benne magyarok az indiánok… mit csináltok?”
Prológus
Csendes utcácskában lakott az idős néni. Kertövezet volt, sövények, fák tarkították az udvarokat. Az ég lilás volt, messze aranylott. Néhány felhő kúszott a hold felé. A lámpák halványan fénylettek a magasban. Esteledett.
Azon gondolkodott, mégse holnap, hanem jövő héten íratja a dolgozatot. Kérdéses volt, de végül így döntött. Megajándékozza a gyerekeket. Megérdemlik.
A verandán időzött. Így nevezte a házacska előtti szakaszt. Pedig csak egy falatnyi betonterület volt. Fehér, műanyag széken ült, ugyanolyanon, mint amilyen a közepén napernyőlyukkal tátongó asztal. Cigarettát tartott egy tálka fölé. Melléütötte a hamut, de nem számított. A szél majd úgyis lefújja.
Vitte-e valamelyik diákja valamire, akit pályája során tanított, tűnődött. Volt valami Tölgyes. Az mintha Pesten egyetemet végzett volna. Mintha őt látta volna a tévében tegnap este. Valami vetélkedőben. Az egy remek adás volt. A címe is olyan ismerős. Itt van a nyelve hegyén. Na... Az a táskás. Na... Nem fog beugrani. Ahogy a többi gyerek neve sem. Bár az is lehet, hogy nincsenek is többen.
Nehezebben jutottak eszébe dolgok, mint szerette volna. Mint egy ideje, ha lehajol valamiért. Végül vagy benyilall, vagy nem. Érzi már egy ideje a változást. Talán, hogy jön a nyugdíj. Csak azt nem tudja, hogy fogja magát eltartani belőle. Jóval kevesebb lesz, mint a fizetése. Már így is nehezen lavíroz. Pénze nem lett több soha, viszont évről évre mindenért többet fizetett. Szépen fokozatosan.
Vöröslött a cigaretta vége, ahogy beleszívott. Talán tarthatna magánórákat. A diákok jó kiegészítés lehetnének. De az a sok macera. Mi van, ha nem is lehet mellette kapni a nyugdíjat? Ah, meg az a sok jogszabály. Bezzeg régen! Nem kellett ilyesmivel foglalkozni. Na, mindegy. Majd megkérdi a gyerekeit, hogy van ez. Egyikük ért az ilyesmihez. Vagy talán elég lenne csak rájuk támaszkodni. Majd csak jönnek. Kisegítik. Habár, amióta felköltöztek Pestre, nem sokat hall róluk. Kati és Dani. Pedig a Kati jó ideig ígérgette. Egy ideje már azt se. Mennyire hiányoznak neki! Holnap meg is kéri a könyvtáros Ilit, hogy küldjön a nevében egy üzenetet a Facebookon. Vagy azt inkább e-mailben szokás? A számukat nem tudja, hova írta föl. Eleget várt már rájuk. Megunta a dolgot. Büszkén latolgatta a lehetőségeket, meg volt elégedve érintőleges tudásával. Igenis tartja a lépést a korral.
Az esti hidegben magára kanyarított egy kabátot, amiről most lesodort egy kis hamut. Tréningben és papucsban volt. Kifújta a füstöt.
Mi lesz a gyerkőcökkel, ha visszavonul? Senki nem megy már tanárnak. Miért is tenné? Az a töketlen Gulyás is. Az is kifele megy már. Szimpatikus fickó, de képtelen rendet tartani. Ha megkapja egy osztályát, mikor történetesen beteg, nem győz fegyelmezni. Jól látszik, mihez vannak szokva. Milyen szomorú! - nyomta el a csikket. De ez van.
Úgy döntött vacsorázni fog. Holnap még csak péntek. Habár újabban mindig ötkor kel. Legyen az egy hétköznapi vagy hétvégi nap. A hálószobája asztalán tornyosuló kijavítatlan dolgozatokra gondolt. Sose fogy el a stóc. Mindig újratermelődik. Amellett van a keddi feladatlap is. Azt kell holnap sokszorosítania. Könnyű lesz, nem fog a gyerekek nehezére esni.
Korgott a gyomra. Jól fog esni egy kis krumplileves. A konyhán mindig akad maradék. Újabban azt eszi. Ma is hozott belőle haza. Ezzel is beljebb van. Megmelegíti, aztán kis kenyérrel megeszi. A férje is szerette. Két éve, hogy elment.
Elgémberedett a lába. Érezte, ahogy felállt. Ráncos kezével még egyszer lesöpörte magát. Éppen akkor, amikor elhaladt a kertkapu előtt egy férfi. A veranda és a kerítés között csupán néhány méter volt. Betonkockák vezették az utat a bejáratig. Megrepedeztek már, benőtte a fű. Egy sor drót húzódott a kerítés belseje mentén, rajta csupasz vessző futott. Szőlő. Nem jól látta rajta keresztül az arcát, kezdett sötétedni is. Annyit csak, hogy felé néz. Mintha azon gondolkozna, megálljon-e. A néni várt egy pillanatig. Aztán ráköszönt. A férfi gyorsan tovább haladt és eltűnt szem elől. Meggyorsult a szívverése. Nem volt ismerős.
Mostanában nem szeretett este kimozdulni. Emlékszik, régen szomszédasszonyok ültek sorban a kapukban. Kislányként, mikor a csillagok előbukkantak, neki akkor kellett hazamenni. Integettek utána a kertből, meg az utcai padokról. Kedvesen rászóltak, miért nincs még otthon. Ha fáradt volt, ettől felocsúdott és nevetve szaladt hazáig. Utána késő estig karattyoltak mindenről. Békés környék volt.
Most csöndes az este. De máshogy. Sehol egy vénasszony.
Elfüggönyözött ablakokat látott a szűk szomszédságban. Egy helyütt halvány fénytánc jelezte a televíziót. Autó nem járt erre, mióta kiült levegőzni. Lassan vaksötét lesz. Egyre rosszabbul lát. A levelek suhogását már nem érezte békésnek. A ropogó faágak settenkedő lépéseket juttattak eszébe. Néha azt érzi, neki már úgyis mindegy. Akkor meg mégis minek képzelődik?
Szívott egy utolsót a levegőből. A falat érintve az ajtóhoz csoszogott, nehogy megbotoljon. Korholva az ijedős mindenit, kinyitotta az ajtót, belépett az előszobába és lerúgta kinti papucsát. Ahogy bezárta az ajtót, feltámadt a szél. A holdat eltakarták a felhők. Egyre sötétedett. A lámpák alig nyújtottak világosságot. A férfinak pedig, aki a kerítéshez lépett, ez kapóra jött.
Róbert
Vincze Róbert nagyon boldog volt. Lazított az ingujján és könyékig feltűrte. Sima fehér inget viselt nyakkendő nélkül. Nemrég vásárolt belőlük egy garnitúrával. Nyomós oka volt rá. A mai nap hamar véget ért. Szüksége is volt egy ilyen békés hétköznapra. Szakmabeli szócsatáknak ugyan nem volt kitéve az elmúlt időben, személyeskedő hangnemből viszont kijárt bőven. Ilyenkor annyira leizzadt, hogy a szünetben lecserélte az ingét. Azok a papagájok az asztal másik oldalán. Másik tömbhöz tartoztak. A Friedmannal jókat tudott beszélni. Az független. De a többi... A többire gondolni is utált.
Ő maga is egyszemélyes frakció, igaz pártszínekben jutott mandátumhoz a legutóbbi önkormányzati választáson. Nehezen hallatja a szavát, de ahhoz képest, hogy mekkora ellenszéllel áll szemben, jól bírja a strapát. Negyvenes éveiben járó, kissé kopaszodó férfi. Testalkatán látszik a sporttal töltött két évtized. Ugyanakkor az elmúlt időszak kényelmes életvitele is. Derekán zsírpárnát növesztett. Mellkasán megfeszült az ing.
Öltönyét vállára kanyarintotta. Az ablakon túl látta a főutcát és az elhaladó autókat. Szokatlanul nagy forgalom. Órájára nézett. Kézfejét erős szőrzet borította. Alig múlt fél három. Anita csak négytől dolgozik. Bemegy azért pár sörért a boltba Lacihoz. Az iratokat összegyűjtötte az asztaláról, becsukta a mappáját és táskájába rejtette. Bekattintotta a csatokat és elsőként távozott. Körülötte egyesek még megbeszélést folytattak, telefonáltak. Biccentett Friedmannak és távozott. A földszintre érve köszönt a szépséges Mariannak a recepción és elhagyta a polgármesteri hivatalt.
Milyen szép ma Mariann! Még barna haja is megcsillant. Gyönyörű sima a bőre. Lila blúza pedig nagyon előnyösen áll rajta. Sokkal kellemesebb érzés, ha Mariann körül forognak a gondolatai, mint sem azon az unalmas költségvetési tárgyaláson rugózni. Ma végre megtehette. Volt ugyanis már saját boltja, valamelyest beleszagolt egy rendszer anyagi működtetésébe, persze ilyen szinten még nem volt módja belelátni. Mégis csak a városukról van szó. Érezte azért a felelősséget. Pont ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy hétvégén úgyis összeül a párt városi részlege, akkor majd megtárgyalják, mi legyen. Ő pedig addig is hátra dől. Ma nem akart ezzel foglalkozni. Sört akart, tv-t, meg vacsorát.
Beszállt a Suzukijába, a táskáját az anyósülésre tette. Kis híján ráült zakójára. Kirántotta az üléstámla és a háta közül és azt is félre dobta. Beindította a kocsit és elindult. Kishant főutcája szokatlanul zsúfolt volt. Alig sorolt be a forgalomba, máris megállni kényszerült. Hosszú percekig vesztegelt egy helyben, mire előre araszolhatott. Ilyen sokáig még nem szemezett a szemközt magasló templomtoronnyal. Csúcsívesen tört az ég felé kereszttel a tetején. Hatalmas, kovácsoltvas kapuja fölött latin szöveggel hirdeti Isten igéjét. Vagy valakinek az igéjét. Róbert a mai napig kibetűzni is alig bírj,a mit véstek fel a timpanon alá.
Nem tartotta fenn sokáig az érdeklődését, hamar visszakanyarodott Mariannhoz. Mielőtt azonban jobban elmerült volna a lila blúz rejtelmeiben, beletaposott a fékbe. Egy kölyök rohant át előtte az úton. Káromkodva fordult utána, még a dudára is majdnem rátenyerelt. Ekkor nézett szét jobban maga körül. A már-már dugó közeli állapotnál csak a lézengő fiatalság volt feltűnőbb. Mondjuk, elmúlt fél három, de akkor is. Az ő idejében négyig iskola volt. Persze mikor volt az már! Milyen szemtelenül fiatalok! Kornél jutott eszébe. Vajon őket mi foglalkoztathatja? A tükörben meglátta homlokát. A barázdák lassan kisimultak, ahogy a sor megindult. Lám, mit tesz egyetlen szusszanásnyi nap. Már csak az kéne, hogy elrontsák a délutánt. Még mit nem. Már látja a fodrászatot. Mindjárt vége.
Az út elkanyarodott egy széles teraszú cukrászda előtt. Róbert beletaposhatott a gázba. Messzebb látszottak a hegyek. Azon túl már Kishant is véget ér. Persze nem közigazgatásilag. Síkság következik, szántóföldek, erdő-mező, néhány halastó. Ha korábban megkérdezik tőle, akkor is tudta volna. Rávágja, hogy arra tartottak túrákat fiatalon. Kerékpározások a tavakhoz. Sátorozás az erdőben. Még az élelmezést is megoldották a kertaljakból. Egészen mélyen, a természet ölébe nyúltak a parcellák. Senkit nem érdekelt néhány dézsmáló fiatal. Micsoda emlékek fűződnek a vidékhez! Újabban már csak a gazdasági haszna miatt tartotta szem előtt. Az értekezleteken, számszerűsítések és grafikai ábrázolások közepette rémlettek fel az újabb és újabb történetek, amiken jókat derültek. Csak akkor harapta el a mondandóját, amikor betoppant az öreg, ősz szakállas gazda, aki állandóan bosszankodott a terménylopások miatt.
Egy darabon emelkedett az út. Itt kéne jobbra fordulni és hazaérne. De egyenesen haladt tovább a kisbolthoz. Ablakok suhantak el mellette. Tiszta és kevésbé tisztára suvickolt, kigallyazott árkok. Egy üzletet ebben a pillanatban is fehérre mázolnak odabenn. Hamarosan nyílik majd itt valami. Korábban mi is volt? Talán játékbolt. Ki játszik ma már fröccsöntött katonákkal!? Nem csoda, hogy bezárt. A következő kanyarnál a szemközti járdán hulladékszállító szekeret húzott maga után egy zöld színű, megkülönböztető mellényt viselő férfi. Egész csoport közmunkás vonult előtte. Nemrég vitáztak a közmunkabérekről. Felháborító volt a vezetés hozzáállása a kérdéshez. Szellemesen megjegyezte, hogy nem fizethetnek vízgereblyézésért. A Friedmann is nevetett. Mintha az utcák is szebbek lennének nyár óta. Úgy látszik, nem mondta hiába. Jól esett látni a kézzel tapintható eredményt.
Az alacsony, régi építésű házak elmaradoztak. Újabb építésű, négyemeletes sorházak váltották fel. Megszaporodtak a keresztező utcák. Az egyikbe bekanyarodott. Itt már nem hömpölygött a központban tapasztalt tömeg. Éppen ellenkezőleg. Mintha senki se lakott volna ezen a környéken. Se motorzúgást, se emberek hangját nem hallani. Jobbra kanyarodott, ahol egy kóbor cica elegánsan kitért az útjából. A következő már a Szív utca volt. Leparkolt a járda mellett, a bolttal szemben. Kiszállt és körülnézett. Bántó volt fülének a csend. Ide bezzeg egy gyerek sem vetődik. Mintha nem is laknának itt fiatalok.
Az üzlet a lakások alatt volt, a földszinten kialakított helyiségek egyikében. Takaros volt, a legalapvetőbb szükségletek kielégítésére éppen elegendő. Kenyér, tej, pár tejtermék, egy húspult. Újság, pár sörös hűtő, néhány fajta rövid ital. Róbert még akkor vette, mikor a tulaj mindenáron szabadulni akart tőle. A helyi újság eladó rovatában találta a hirdetést. Mindig is akart egy kis boltot. Persze gazdasági válság, multik, meg minden. Nem véletlenül akarta eladni. De mégis csak egy kis bolt. Annyira csak nem lehet szörnyű. Majd ő felfuttatja, gondolta. Nem sokkal később viszont érkezett a képviselői felkérés. Még mielőtt belelendülhetett volna.
- Hello - köszönt Laci, mikor belépett Róbert. Telefonjával szöszmötölt.
- Szeva, minden rendben?
- Persze, csendes minden. A testület biztos izgalmasabb.
Laci fiatal gyerek volt, pár évvel idősebb csak a fiánál.
- Nehogy azt hidd! - nyitotta ki a hűtőt Robi. Söröket pakolt a pultra. - Írd föl, kérlek! Ja, és ezt is - nyúlt egy üveg minőségi borért. - A jó vacsorához. Megelőlegezem.
Laci már nyúlt is a tollért meg a füzetért. Karja arányos volt. Látszott a bicepsze. Haja rövid volt, sűrű és sötét. Tekintete arról árulkodott, tudja, mit csinál. Saját magára emlékeztette az ő korában. Róbert tovább fordult, és úgy nézte végig a termékeket, mintha életében először állna velük szembe. Látszólag találomra hajigált a szatyorba édességeket. Egy mogyorós, egy karamellás, egy ét csokis tábla. Fogta a teli zacskót és elindult kifele, miután megbizonyosodott róla, hogy mindent magához vett, amit megkívánt. Az ajtóból azonban még visszafordult.
- Ó, és Laci, bármi van, de tényleg bármi. Hülye vendég, NAV, kóbor kiscica, bármi… engem hagyjál békén!
Laci megmosolyogta a dolgot.
- Anitát keresd! Ő a főnök! Na, cső!
- Csaó!
Anitát otthon találta. Éppen cipőjét húzta fel, mikor a férfi belépett az előszobába. A fogas jószerivel üres volt. Néhány lábbeli sorakozott a cipős polcon. Főleg fia tornacipői. Egész rakománnyit halmozott már fel. Egy kis asztal, rajta kulcstartó tálca. Róbert felakasztotta zakóját.
- Mennyi gyerek bóklászik odakinn! Nem tudod, mi történt?
- Kornél azt mondta, meghalt valaki - válaszolt Anita. Középkorú asszony volt, halvány rúzst használt. Jól állt neki. Alakja formás volt. Mint amennyire általában formás lehet háztartás és munka mellett. Fekete garbós pulcsit viselt. Feltűrte az ujját, alkarja meztelen volt. Ujján megcsillant a jegygyűrű. Haja szőkésbarna, félhosszú, látni engedte lifegő fülbevalóját. Lábainak és fenekének jó alakot kölcsönzött kék farmerja. - Mondta, hogy ki, de azt hittem, viccel. Az tény, hogy hamarabb itthon volt. El se hiszem. Akkor valamelyik tanára lesz az.
Anita épp főzött, mikor fia hazaért. Lerúgta a cipőjét, ledobta a táskáját hanyagul, ahogy szokta. Mielőtt erőt vett volna a szokásos egyoldalú beszélgetéshez, meglepetten figyelt fel szószátyár fiára. Először csak az ebéd, aztán a tv-ben zajló műsor kommentálása. Máskor észre se veszi. Ma viszont nem spórolt a levegővel. Valami elmaradt dolgozatról, matematikáról, meg egy elhunyt tanárnőről beszélt. Anita előtt egy szemüveges, utálatos, középkorú nőszemély jelent meg. Azt hitte, csak viccel.
- Talán a Márta néni. Azt hiszem, őt mondta. Nem volt valami lehangolt, mikor elmondta, sőt - nevetett zavartan. - Még engem is tanított az a szipirtyó. Megmondom őszintén, én sem kaptam sírógörcsöt.
Róbert összehúzta magát, hogy elférjen. Csókot dobott feleségének, aztán lepakolt a konyhában.
- Hát, sajnos ez van. Biztos, idős volt már. Hoztam egy jó üveg bort. Mi lesz a kaja? Valami húst csináltál? - nézett a tűzhely felé a férfi.
- Pörkölt, nokedlivel, ubival - vette a kabátját Anita. - Téged nem is tanított?
- Nem - vágta rá Róbert, miközben bepakolt a hűtőbe. - Akkor még két suli volt. Én a másikba jártam.
- Mindig elfelejtem. Na, mindegy. Akkor este jövök.
Ám alig nyitotta ki az ajtót, megtorpant Róbert szavaira.
- Ani... Mi lenne, ha ma nem dolgoznál? Bezárhatnál...
- Ó, nem, nem, Robi. Tudod, hogy nem tenne jót az üzletnek. Köszi, hogy felajánlod, de... majd este jövök.
- Jó, persze, csak gondoltam... Jó, menj csak!
Egymásra mosolyogtak. Robi zavarba jött. Anita nem különben. Az asszony csókot dobott és elindult dolgozni.
Anita
Jesszus, milyen régen volt és még mindig ekkora hatással van rá! Róbert Suzukijával elindult a lejtőn. Jó környéken laktak, egyedül attól félt csak, hogy gyalog tegye meg ezt a magasságot. Nem született hegymászónak.
Az út elkanyarodott, faládák sorakoztak felváltva facsemetékkel. Két rigó kergetőzött a vezetékeken, de ő nem látott mást a szélvédőn keresztül, csak az iskolapadot. Húsz éve történt, de mintha csak tegnap lett volna. Tényleg meghalt? Részvétet illene éreznie, nem pedig örömöt. Legfeljebb semmit. De határozottan jó kedv csiklandozza. Kréta, tábla és egy fehér köpenyes, alacsony, köpcös nő, amint a táblára ír. Árva szőrszál lengedez az álla alatt. Elvonja a figyelmet.
Csak akkor eszmélt fel, mikor hiába kereste a boltot a Szív utcában, nem találta. Hát persze, Béke utca. Túlment rajta. Visszakanyarodott az utca végén. Az utca másik végéből közelített. Keresett egy közel eső parkolót. Ellenőrizte a sminkjét. A rúzsa sem kenődött el. Kinyitotta fekete bőrtáskáját. Robi előtt nem akarta. Parfümöt vett elő és egy parányit fújt a nyakára. Ellegyezte, aztán kiszállt.
Odabenn Laci már összeszedelőzködött. Volt nála egy zacskó, amiben látszólag sörök voltak.
- Buli lesz?
- Ja, nem, csak egy kis lazulás - válaszolta legyintve Laci.
- Ma mindenki lazít. Robinál is volt egy rahedli pia - állt a pult mellé, hogy Laci kimászhasson.
Megcsapta a fiú parfümje. Arca frissen borotvált. Kellemes hatást keltett. "Mi lenne, ha ma nem dolgoznál... Bezárhatnál..."
- Ma nekem is van kedvem lazítani. Lehet, hogy előbb bezárok - támaszkodott a pultnak Anita. Mielőtt fia hazatért volna, főzés közben azon gondolkodott, mit fog fölvenni. Múltkor látta a tükörben, Laci hogyan méregeti. Imponált neki nagyon. Hányszor felidézte!
Laci belebújt dzsekijébe. A forgalmiját ellenőrizte, nála van-e. Végigmérte Anitát.
- Azt látni. Jól kicsípted magad - igazgatta magán a dzsekit, de látszólag sehogy se találta kényelmesnek. Fészkelődött. Eligazította az ujját, piszkálta a gallért. Szája sarka felívelt. - Jól nézel ki.
- Köszi.
Egy leheletnyi szünet állt be köztük. Mélyen legbelül tudták, nem történhet semmi. Mégis rájuk szakadt valami, amit eddig nem érzett egyikük sem. Laci tért hamarabb magához.
- Hát, akkor kellemes kikapcsolódást... nekünk - azzal az ajtóhoz hátrált. - Kassza stimmel, megszámoltam.
- Persze, köszi, menj csak! - legyintett Anita. A pultnak dőlve tért magához. Légzésére koncentrált. Próbált elnyomni valami nagyon kellemes, ugyanakkor ijesztő érzést. Laci már rég eltűnt.
Jesszus úristen, mit művel? Incselkedni egy ilyen fiatal sráccal? Az anyja lehetne! Mi történik? Ez borzasztó. Abba kell hagynia.
A következő pár percben sikeresen meggyőzte magát, hogy nem történt semmi. Ő egyszerűen csak jól akart ma kinézni. Önmaga miatt. Laci pedig Laci. Férfi. Persze, hogy megnézi. Ahogy bármelyik másik nőt is. Nem történt semmi rendkívüli.
Nekiállt szétnézni a polcokon. Azonban azzal a ténnyel szembesült, hogy rend van. Miért pont most? Többször szólt már Lacinak a rendetlenség miatt, és neki pont most kellett összeszednie magát? Mégis rendkívül szeretett volna találni valami elfoglaltságot. Néhány chips hiányzott, azt a raktárból gyorsan előrehozta. Mást azonban nem talált. Csupán egy lábnyomot. Friss felmosó vizet engedett. Miután felmosott, letakarította a pultot, a hússzeletelőt és az ablakot. Aztán visszaállt a pult mögé. Még a pénzt is megszámolta. Tényleg stimmelt.
Elővette a telefonját. Babrált az üzenő falával. Görgette, mint a bolond. Aztán megmerevedett. Valaki posztolt egy bejegyzést, miszerint mihamarabbi jobbulást kíván a tanárnőnek. Mégsem halt meg akkor? Várakozóan olvasta el a bejegyzéshez csatolt kép alatti hozzászólásokat. De nem derült ki konkrétan se az, hogy mi történt, se az, hogy életben van-e. Egy Klári Szilágyi nevű nő leírt egy rövid történetet. Kiderült, nem kedvelte ugyan a tanárnőt, de mielőbbi felépülést kíván. Eszébe jutott erről egy saját esete.
"Kovács Anita!" - hallotta Márta néni ellentmondást nem tűrő, krétaportól elnehezült hangját. Utálta, mikor kihívta a táblához. Sosem volt jó matekból. "Írjon fel két egyszerű törtet!" Csak állt ott ernyedten, bámulva az üres táblát. Eltelt egy perc. A teremben mindenki őt nézte. "Jesszusom, hogy engedhettem magát tovább tavaly? Ezt még egy elsősnek is tudni kell."
Anita lájkolta a hozzászólást. Rákönyökölt a pultra, de közben messze járt a valóságtól. Egy másik emlék rémlett fel előtte.
Apró emberek vették körül. A padból nézelődött. Padtársa hosszú, barna hajú lány, a túlsó sorban pedig a fiú. Hogy is hívják? István! "Másodfokú egyenlet megoldó képlete! - rikácsolta Márta néni. - Ugye úgy tanulták meg, hogyha álmukból felkeltik is, tudják!?" A fiú rajzolt valamit. Valami szépet. Piros van benne, meg kék és zöld, pillantott lopva oldalra. De a rajzot nem ő kapja, hanem szerencsés padtársa. Talán szívecske? "Hogy van a megoldó képlet, Kovács?" Anita hiába kapta vissza a fejét a jelenetről, amint a fiú a lányhoz csempészi a rajzot. Olyan gyorsan csinálta, ahogy bírta, mégis fel lett szólítva. A rezgő szőrszálra próbált koncentrálni Márta néni állán. De a mellkasából előkúszó forró szégyenérzet lassan elhomályosította. Összezavarodott, az arca lángolt. Ráadásul még a rajzot se ő kapta. Emiatt pedig megszakadt a szíve.
Vajon meghalt? De jó lenne tudni. Sokkal jobban érezné magát, ha tudná. A pír melegét még ott érezte az arcán, főleg miután összerezzent. A pulton valami koppant előtte. Leraktak egy doboz sört. A vásárló anélkül, hogy észrevette volna, csaknem kiszolgálta magát.
Kornél
Vincze Kornél fülesét bedugva hajolt a kockás mateklap fölé. Már nem először próbált elmerülni a másodfokú egyenletek világában. Eddig nem sok eredménnyel. Úgy érezte, valami nagyon fojtogató dolog elől nyert egérutat. Lábával dobolt a parkettán. Nemrég ért haza, és úgy gondolta, legjobb lesz, ha tanulni kezd. Intő jelnek fogta fel a történteket. A számítógépet azért reflexből benyomta, és újra meg újra azon kapta magát, hogy netezik. Ilyenkor visszakényszerítette magát a füzete fölé.
Nyert néhány napot. Ettől rettentően boldog, de ha arra gondol, hogy csak ideiglenesen úszta meg a dolgozatot, akkor összeugrott a gyomra. Nem tudott semmit sem az egyenletekről. A megoldó képletet még csak-csak bemagolta. Volt valami mínuszbé, meg négyzetgyök alatti bénégyzet. Per az egész valami. Nem tudta felidézni pontosan. Amikor aztán odakerült egy szűz feladat elé, rendre elakadt az első lépéseknél. Legszívesebben börtönbe záratta volna azokat, akik kitalálták ezt a szart.
"...fegyházban reppeltem, Oláh szorította kezem és a szemében láttam: Istenem, többé nem vétkezem!"
Miért kell ilyen hülyeségeket tanulni? - jutott eszébe mérgelődés közben. Már elkönyvelte a karót, amikor egyszerre csoda történt. A teremben voltak, felkészülve a katasztrófára. Többen kínjukban vihorásztak, de ekkor csodával határos módon az igazgató érkezett Márta néni helyett. Elmarad az óra. Fura is volt, hogy tíz perccel az óra kezdete után még sehol sem volt a tanárnő. Sokan szentségeltek, amiért hiába írtak puskát, de miután kifújták magukat, már ők is belátták, így jártak a legjobban. Összeszedelőzködtek és megkönnyebbülten, mintha csak egy győztes csatából érkeztek volna, kisétáltak az aulába.
"...jegyezd meg, adj puszit és meglátod majd egyszer, hogy akit szíve vezérel, az a magyar ember!" Kornél egyre a szemközti lányt nézte. Olyan szépen csillogott a szeme. Nehezen tudott tőle a haverjai közt zajló beszélgetésre koncentrálni. Egy idő után fel is hagyott a próbálkozással. Úgy tett, mint aki tudja, miről van szó.
Az utóbbi időben vette észre. Nem tudta mire vélni a dolgot. Mostanában azon kapta magát, hogy egyre többször Fruzsira gondol. Vagy őt nézi. Azután történt, hogy hallotta beszélgetni a lányt a haverjaival. Tetszettek neki a fogai. Az ajka olyan piros volt és ívelt. Az arca olyan más, mint a többi lányé. Nem tudná megmondani milyen. Szép. Folyton előtte van. Milyen szépen mosolyog. Hogy örült ő is a hírnek. Összeölelkezett a Laurával. A lányok mindig egymást ölelgetik, ha örülnek valaminek.
Kisvártatva pedig özönlő diákáradat tudatta velük, elmaradnak a további órák. Hogy miért? Állítólag Márta nénivel van valami. Kórházban van? Vagy meghalt? Valaki szerint szirénázó mentő vitte el reggel még itthonról. Mások szerint halottas kocsi. Kornélnak az utóbbi variáció volt a szimpatikusabb.
Már harmadszorra satírozza át az ötösnek a hasát. Nem akar összejönni ma ez a tanulás. Zsong a feje. Tele van mindennel. Sokkal értelmesebb dolgokkal is tele lehetne. Nemrég talált rá FankaDelire Youtube-on. Egyik osztálytársa mutatott a csoportnak egy számot, amiben Kowalskyval együtt nyomja. Senki se figyelt Fankára. Mindenki a refrént bújta, hogy milyen mély a hangja, meg milyen király. A szöveg senkit se izgatott. Mikor hazaért, Kornél első dolga az volt, rákeresett Fankára. Rengeteg számot dobott ki a kereső, nem hallotta még mindet. De a kedvence már megvan. A rezervátum himnusza. Bejövős nagyon.
Billentyűzetért nyúlt, rápakolta a füzetre és fellépett a Youtube-ra. Kikapta a fülest. Elindította jó hangosan, hadd hallja a szomszéd is. Aztán következett a Facebook. Ki kellett szabadulnia ebből az össze-visszaságból, rendezni kellett a gondolatait. Barátja, Simon éppen aktív volt.
Hazafele jövet egy darabon, mint mindig, ma is együtt mentek. Mindig az emelkedőnél váltak el. Simon ment tovább egyenesen, Kornél pedig felkapaszkodott a betonjárdán. Megbeszélték, hogyha akar, átmehet játszani. Az ablaka a belvárosra nézett. Messze elterülve alattuk látni lehetett a távoli betondzsungelt. "fifa?", tudakolta meg Simontól. Szinte azonnal hullámzott a három ponttal illusztrált válasz ikon. "ok".
Róbert
Már a negyedik sört bontotta. Nem szándékozott ilyen sokat meginni egymás után. Egy teleírt papír fölé görnyedt atlétában. A fejét dörzsölve, majd megtámasztva gondolkodott. Ahogy kinyitotta az első dobozt és egy igazán nagyot kortyolt belőle, azt hitte, ez majd egy nyugodt, felszabadult időszaknak lesz a kezdete. Még le se tette, amikor rájött, ez csupán ábránd.
Megcsörrent a telefonja. Látta a kijelző alapján, hogy a pártból valaki. Megtanulta már, hogy amikor ilyen módon keresik fel, akkor rendszerint olyat kérnek tőle, amihez nem szívesen vág jó képet. Szerencse, hogy csak a hangján kell úrrá lennie. Hiszen ha nem így jár el, majd lesz más, aki igen.
"Mindig lesz más", hallotta barátját, amikor leültek beszélgetni első alkalommal. Komoly szándékkal kereste fel Róbertet egykori osztálytársa. "Robikám, rég láttalak. Jól nézel ki. Volna itt valami, ami lehet, hogy tetszene neked...", kezdte bizalmaskodóan. Feri oda jutott, ahova sokan csak szeretnének. A húsos fazékhoz. És Róbertnek is felajánlotta ugyanezt a lehetőséget. Nem kellett sokat gondolkodni. A boltot viheti Anita, az se számít, ha veszteséges lesz. Ilyen fizetés elbír ennyi terhet.
"Lesz majd, hogy olyat kérnek, aminek nem látni, mi értelme, de ez csak az összefüggés hiánya. Nem is kell érteni. Nem ez lenne a dolgod."
Lenémította a tv-t, mielőtt felvette a telefont. Épp meccs ment. Sokkal jobb lenne max. hangerőn nyugodtan nézni. De ez sajnos nem várhat. "Mindig lesz más, aki csinálja." A költségvetést is háttérbe szorító dolgot tudattak vele. A tanárnő ma délelőtt elhunyt a szomszédos település kórházának intenzív osztályán.
"Tényleg meghalt a tanárnő?" - értetlenkedett Robi. Ugyan mi történhetett? Anita már említette, de akkor nem sok jelentőséget tulajdonított ennek az egésznek. Az emberek jönnek, mennek. Születnek, aztán meghalnak. Ez a halál viszont más. Ezzel lehet kezdeni valamit, mondta a férfi a telefonba. Ez az eset fősodratú lesz napokon belül. Nagy port kavar majd, persze nem árt, ha kicsit alápakolnak. Robinak pedig ezt a feladatot szánják. Tűzze a zászlajára, üsse a vasat, amíg meleg.
Lefirkantott néhány sort. Jegyzetet készített. Kényelmetlenül akkortól kezdte érezni magát, amikor a haláleset okára tértek. Betöréses rablás. A néninek esélye sem volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyen csúnyán el kellett volna bánnia vele az elkövetőnek.
Na, igen, az elkövető. Már el is kapták. Ahogy a kórházból, a rendőrségtől is szivárogtatnak információt. Az elkövető kilétéről is suttognak.
Megvakarta borostáját. Fészkelődött a kanapén. Megfogott egy üres sörös dobozt és forgatta. Tüntetést szerveznek. Egy hét múlva, péntek este. Ő is beszédet mond. Elsőként. A település közbiztonságával kapcsolatosan. Egy regionális képviselő követi majd, aki megyei szinten fog más eseteket taglalni. Aztán az elnök, aki országos és nemzetközi keretek közt szólal majd fel.
Robi hallgatott. Olykor hümmögött, de csak azért, hogy jelezze, vonalban van. Köpni, nyelni nem tudott nagy hirtelenjében. Ő és a szószék?
Az iskolában, ha a táblához kiszólították, nem tudott magával mit kezdeni. Azóta ezt nem gyakorolta. A testületi ülés más tészta. Ott nem fest idétlenül, ha papírba temetkezik. Nyugodtan felolvashatja a mondókáját. Az se izgatja, ha beleugatnak. De mikrofonba, tömeg elé kiállva, meggyőző erővel szónokolni. Ez új.
A férfi a vonal túlsó végén befejezte a mondandóját.
- Van kérdése?
Hezitált egy kicsit, de úgy érezte mindenképp kérdeznie kell valamit, nehogy sült bolondnak tűnjön.
- Az volt, aki megölte? Kisebbségi? - óvatoskodott.
- Azt mondják - érkezett a hideg válasz. - A beszédében azonban keményebb megfogalmazásra lesz szükség. Erőt kell demonstrálni.
- Értem - bólogatott. Rettegett attól, hogy rasszistának bélyegzik. Lehet, hogy nem ússza meg szárazon? Az együttélési problémák és megoldási javaslatok az elnök témaköre. Eltérő esetekről pedig csak a megyei képviselő beszélhet. Neki marad a hőbörgés, a felháborodott hangnem és a fröcsögés. Ledobta a telefont az asztalra, miután a férfi bontotta a vonalat.
Fene essen ebbe a Márta nénibe! Kellett meghalnia! A matekot bírta, mikor gyerek volt. Bár ez a Márta, egészen pontosan Lakner Lászlóné, lesett a jegyzetére, sose tanította. Talán könnyebb lenne a helyzet, ha ismerte volna. Ha valami érzelem fűzné hozzá, abba kapaszkodhatna. De hát Anita szerint is szipirtyó volt. Nehéz dolga lesz.
Lefirkantott még néhány sort, aztán visszaolvasta. Ingatta a fejét. Félretette a tollat is. Inkább ivott. A fémdoboz hűvös volt, mint a hangulata. Hosszú körmölésnek néz elébe, gondolta, míg megszisszentette az ötödik darabot.
Anita
Nem kéne kólát innia. Szétmarja a gyomrot, tele van cukorral. Jobb tisztítószernek, mint innivalónak. Mégis kiemelte a hűtőből, mégis lecsavarta a tetejét és mégis beleivott. A szénsav jólesően marta a torkát, a cukorban pedig megmártózott a nyelve. Miután leadott egy rendelést, megjutalmazta magát egy frissítővel. Összeszedettebbnek érezte a gondolatait, mint azelőtt. Talán így kibírja tízig.
Minek is csinálja? Minek tett rendet? Minek takarított fel? Minek írt össze rendelést? Minek csinálja? Leszámítva a mai gyermeteg afférját, hogy valamivel lefoglalja magát. De azon túl. Általában. Minden nap. Miért?
Ha őszinte akar lenni magához, semmi keresnivalója ebben a butikban. Lassan megutálja. Elfogja valami bizarr érzet, amikor belép ide. Ezek az élénk, visszataszító narancsszínek. Az unalomig ismert árukészlet. A borzalmas zene a rádióban.
De hibáztathatja magát? Hiszen annyi más dolga van. Nem ér rá semmire. Korán reggel elmegy reggelinek valóért, megeteti a fiúkat. Aztán elmegy bevásárolni, ha ők elmentek. Nekiáll főzni. Ha van kaja, akkor takarít, mos. "Valami húst csinálsz?" - hallotta Robi hangját. Olyan lesajnáló volt. Legalább megköszönte volna. Igazán kaphatna egy kis segítséget tőlük. Vagy csak ő tehet róla? Ahogy most a kólánál, a munkahelyénél is az a helyzet, hogy nem dönti el, mire van igazán szüksége? Talán ez a mentalitás nem neki való. Újabban elég sokat hall róla, hogy az ember valósítsa meg az álmait, akár a kötelességének a rovására is. De ő, mint szerető feleség és mint anya tekint magára. A gyűrűjére nézett. Megforgatta. Mindenekelőtt anyaként.
A szülői értekezleten lát néhány nőt, akik többet foglalkozhatnak a külsejükkel, mint a gyerekeikkel. Vékonyak és fiatalosak. Vajon Kornél milyen anyának látja? Amikor hazaér a suliból, levágja mindenét a nappaliban és felrohan a szobájába. Esetleg megkérdezi, mi lesz a kaja. De erről hogy tehetne ő? Mit tehetne még? Mit vár el tőle? Rég nem látta ilyen boldognak, mint ma délután. Csak nem a tanárnővel történtek miatt? Ennyire csak nem ment félre valami. Legutóbb, mikor dolgozni hívta nagy kegyesen, de végül csak eljött ide a boltba. Olyan ügyesen segített. Simán dolgozhatna vele. Igaz, akkor Lacinak nem maradna hely.
Felbontott egy sós chipet, miután lecsente a polcról. A zacskó szisszent, ahogy kiszökött belőle a gáz. Bekapott egy darabot. Leszopogatta ujjáról a sót. Jól esett az édesre.
Még ő kérte Robit, hadd vegyen fel valakit, mert nincs ideje egész nap benn lenni. Robi húzta a száját, főleg Bea után. Leánykori ismerőse volt Bea, de nem igazán vált be. Nem is akar gondolni rá. Nem az ő hibája, Bea játszotta el a bizalmat. A lehetőség adott volt. Aztán jött Laci. Körülötte sincs minden rendben, de ellensúlyozni tudja a kilengéseit. Időnként késve nyit, látja a kamerán, ha visszanézi, vagy feltűnően sok a veszteség a felvágotton.
Ivott egy kis kólát, utána elnyomott egy böffenést. Azonban nem kell aggódni a részeg vendégek miatt. Se azért, hogy az elszámolásba hiba csússzon. Viszonylag megbízható srác. Viszont, ha Kornélt akarja, akkor csakis Laci helyett jöhet szóba. Majd lesz valahogy. Megoldja ezt is.
Hosszútávon szeretné fiára hagyni a boltot. Akkor majd lesz ideje magára. De ezt az áldozatot még vállalnia kell. Milyen szánalmasan patetikus olykor! Büntetésből vagy vigasztalásból, nem tudta megállapítani, de nagyot húzott a kólából.
Forgolódott tehetetlenségében és meglátott a polcon egy fél decis whiskyt. Nem szabad, vágta rá. Munka közben nem. Nem tudta, hogyan folytatódott volna belső huzavonája, ha nem csilingel az ajtó. Egy kedves, korabeli nő lépett be rajta.
- Jó napot kívánok! Én olyat keresek, hogy krém- vagy csoki likőr – lépett egyből Anitához.
"Bassza meg, azt lefelejtettem a rendelésről."
- Hello, jó napot! - vakarta meg a könyökét Anita. - Sajnos most vitték el az előbb az utolsót - hazudta.
- Jó, nem baj, jó lesz az a szilvás gyomorkeserű is - mutatott a nő az üres pont mellé.
Anita levette a polcról a hengeres üveget és a pultra helyezte.
- Látogatóban? - kérdezte zsigeri késztetésből. A kerek arc, barna szem és félhosszú, sötét haj nem volt ismerős számára. Viszont emlékeztette valakire.
- Igen, csak meglepem anyát, beugrok hozzá. Nem tudja, hogy jövök - hadarta a nő, mialatt fizetett.
- Biztos örülni fog - tette szatyorba az italt.
Megköszönte neki a kedvességet és elbúcsúzott. Az ajtócsilingelő még hosszú másodpercekig lengedezett. Pontosan úgy, mint a kíváncsisága, hogy megtudja, véletlenül nem matektanár-e a nő édesanyja.
Kornél
Ez most már biztos. Ezt el kell mondania Simonnak, ettől tuti behugyozik! Kornél hozzájuk tartott. A távolság szokatlanul hosszúra nyúlt lakhelyeik között. Úgy döntött, nem száll buszra. Fel-alá toporzékolt egy ideig a megállóban, aztán nekiindult. Nem tudott volna még tíz percet így eltölteni.
Fülhallgatóval menetelt. Alig várta, hogy odaérjen és elmesélje. Hezitált, fusson-e vagy sétáljon. A néptelen szakaszokon belehúzott, és ha meglátott valakit, akkor beletaposott a fékbe. Képtelen volt leküzdeni lányos zavarát mások előtt. Ugyanezt érezte, ha meglátta Fruzsit. Egyszer viszont összenéztek. A hasában attól a pillanattól fogva pillangók kergetőztek. Ehhez fogható érzés volt ez a titok, amit kihallgatott apja telefonálásakor. Hallotta, amikor Márta néniről beszéltek. Hogy meggyilkolták. Tuti, hogy ezt hallotta. Apja pontosan így kérdezett vissza. "Tényleg meghalt a tanárnő?" És amit azután. "Az volt, aki megölte? Kisebbségi?".
Vagyis cigány? Fejében fogalmak kavarogtak. Népcsoportokról, országokról. Voltak a zsidók, a cigányok, a magyarok. Nem tudta elképzelni egyelőre miért, de ezek hárman utálták egymást. A sok-sok kommentből a videók alatt ez derült ki. Pedig neki semmi baja nem volt senkivel sem. Néha szekálták egymást az osztálytársaival ugyan, de különben nem történt semmi komoly. Ugyanúgy nem tudta hova tenni ezt az egészet, mint Márta nénit. El nem tudta képzelni, hogy néznek majd ki ezután a matek órák. Évek óta tanította. És egyik napról a másikra nincs többé. Nincs. Meghalt.
Egyáltalán mi az a halál? Talán a nincs. Ahol nincsen semmi. Akárhányszor elindult ezen a vonalon, egyre inkább kicsúszott alóla a talaj. Olyan tájakra tett képzeletbeli kirándulást, ahol értelmüket vesztik a körülötte levő dolgok. Hosszú percekig tartott visszaszüremlenie a valóságba.
Nagy odafigyelés árán sikerült észrevétlenül kislisszolnia a házukból. Olyan csendben vette a cipőjét, mint még soha. Nem is azt vette fel, amelyiket szereti. Ennek a talpa már kopott. Érzi a beton gyűrődéseit, a kemény talajt, ahogy lép. De ez volt legfölül. Ehhez fért legkönnyebben.
Belesett a nappaliba, mielőtt eljött. Apja háttal ült, fülén a telefon, előtte az üvegasztalon sörös dobozok. Elfoglalt volt szerencsére.
Egyszer titokban ittak Simonnal alkoholt és emlékszik nagyon elnehezült. Összeakadt a nyelve, nehezen tudott beszélni. El is álmosodott. Simon apjának borát kóstolták együtt. Végül Simon anyja ébresztette fel őket. Mintha elájult volna, olyan érzés volt. Nem kívánja újra. Vajon az apjára is ilyen hatással van? Akkor minek issza?
Furcsa érzések kavarogtak benne vele kapcsolatban. Volt párszor, hogy együtt vacsoráztak. Ilyenkor mesélte, milyen a városi hivatalban dolgozni. Hogy van, akivel kijön és van, akivel nem. Még a származásukra is szokott megjegyzést tenni, ha nagyon felbosszantják. Kornél semmit sem tudott a származásáról. Nem érzett se bűntudatot, se büszkeséget attól, hogy magyar. Fel tudott volna sorolni rengeteg sportolót, akire büszke. Rajtuk keresztül volt némi fogalma arról, mit jelent a szó. Ez a FankaDeli is emiatt volt számára érdekes. Betekintést nyújt valami mélyebb látásmódba. De mégse érzi egyelőre tisztának a dolgot. Csak nagyon érdekesnek. Szeretne erről bővebben beszélni Simonnal. Amióta az eszét tudja, mindent vele beszél meg. Apjáról, hogyan lett szürke kisvállalkozóból képviselő. Meg erről a magyarság dologról. Fruzsiról is. Vajon ő is azt érzi a lánnyal kapcsolatban, amit ő?
Az a kép kezdett kialakulni saját magáról, hogy belőle is automatikusan képviselő válik majd, ha a boltjukban fog huzamosabb ideig segíteni. Nem tudta volna megmondani honnan, egyszerűen csak ott motoszkált benne az érzés.
Érdekes, gondolta, valami furcsa van ebben az egészben. Nem emlékezett, mikor kezdődött egészen pontosan, de mostanában megváltozott a világ körülötte. Máshogy néz egyes emberekre, máshogy vélekedik bizonyos dolgokról. Egyre jobban kezdi érdekelni a történelem, úgy érzi, egy olyan történetet ismer meg, aminek a végén ő áll. Még egy tőle független, letűnt dologként él benne csupán, miután elolvas egy-egy leckét, de nagyon várja, hogy megértse, hogyan jutottak el idáig ezer év alatt. Vajon mások is így éreznek?
Osztálytársai közül sokakkal nem ért szót, Simonnal igen. Kis koruktól kezdve jó barátok. De a többiek? Furcsa. Olyan furcsák.
"...nyelvünk élve temetjük és történelmünk mellé, szerinted Jézus Krisztus vajon csak mondaná vagy tenné...".
Jézusra úgy tekintett, mint a Disney figurákra általában, csak valami nagyon régi, megunt változatra. Mint a némafilmek. Valamikor menő volt. Korszerű, javította ki magát. Persze lehet, hogy téved, igazából tök mindegy.
"a szólás szabadsága már régen gyomorrákos, mint a Mátrixban, csak akkumulátor minden város...".
Emlékszik arra az időre, mikor először látta a Mátrixot. Nem értett belőle semmit sem. Túl kicsi volt, hogy felfogja. Csak a verekedés és a lövöldözés maradt meg. Érezte, hogy valami van ebben a filmben, ami másban nincs. Második alkalommal már képes volt különszedni a két világot. A gépek és az emberek világát. Lelassított. Felnézett az égre. Megérintette a halántékát. Ha a Mátrixban lenne, ugyanígy nem érezné a csatlakozót. Szóval lehet, hogy még mindig a Mátrix rabja. Akkor Márta néninek egészen biztosan kihúzták a csatlakozót. Elképzelte, amint a filmben látott jelenethez hasonlóan ül a székben csukott szemmel. Mögé lép Márta néni, kirántja a tarkójából a zsinórt és rávigyorog. Elhessegette a bizarr képet.
Simon már nem lakik messze, jutott eszébe. Futásnak eredt a néptelen utcán. A rezervátum himnusza tovább zakatolt a fülében.
Róbert
Mára megtett mindent azért, hogy papírra vesse gondolatait a halálesetről és az ahhoz kapcsolódó dolgokról. Sorra vette a közbiztonság kérdéskört, az együttélési nehézségeket, az iskolázottságot, a pénzügyi differenciákat.
Kiemelte azokat a sorokat, amik után érdemes szünetet tartani. Káromkodást is rakott a szövegbe, de ezen még gondolkodik. Mindenesetre szüksége lesz valamire, amivel tudatni fogja, mennyire fel van háborodva.
Az etnikai bűnözést még nem volt gyomra megemlíteni. Tisztában van vele, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül. Elvárják tőle, hogy felhozza, és nem bújhat ki alóla. Akármennyire is szeretne.
Hiába ivott. Fejbe is csapta magát rendesen. Anita lassan hazaér, addigra ki kell józanodnia. Ennek érdekében főzött egy jó erős kávét magának. Egyszerre furcsállni kezdte a nagy csöndet. Kornél régóta nem mocorog odafönn. A konyhából hallaná, ha itthon lenne. Vajon mikor ment el? Igazából mindegy, vacsorára biztos itthon lesz.
Rákukkantott a tűzhelyre. Egyik fazékban tészta, másikban pörkölt. Farkas éhes lesz fél órán belül. Hogy ezt a pillanatot elodázza, visszatért a munkához.
Fecónak igazán hálás lehet, amiért bejuttatta ebbe a pozícióba, de az igazat megvallva, nem így képzelte el ezt az egészet. Azzal tisztában volt az üzleti életből kifolyólag, hogy nincs jó és rossz ember, se fekete-fehér ügyek. Ekkora aprólékosságra azonban nem volt felkészülve. Kezdi magát Alice-nak érezni. Zuhan Csodaországba a végtelen mély lyukon keresztül, és még mindig nem ért földet. Abban a reményben vágott neki az egésznek, hogy pikkpakk beletanul, aztán hajthatja a saját malmára a vizet. Ehhez képest még mindig csak ott tart, hogy értekezleteken megmondják, miről hogyan szavazzon, letelefonálnak neki odafentről, hogy mivel kapcsolatban minek kéne, hogy legyen véleménye. Az se izgatja őket, ha járatlan az adott témában. Különben meg elvárják tőle, hogy legyen napra kész. Néha nem érti, hogy van ez. De legtöbbször csak lejáratja magát és felolvasó estet tart.
Látja maga előtt a gúnyos tekinteteket. Néha még a Friedmann fogja a fejét. És mi van akkor, ha nem tetszik nekik? Tesz rá, mit gondolnak. Legalább velük ne kelljen foglalkozni. Bőven elég lenyelnie, ami föntről a nyakába zúdul. Néha soknak érzi. Idegen természetűnek. Volt, hogy be akarta fejezni.
Mi van ha, mást gondol? Ha nem csinálja meg? "Mindig lesz más." Mindig lesz valaki helyette, aki megcsinálja. Apró hal ebben az egészben. Nagyon apró hal. A bolt meg ott van. Anita szemrehányó tekintete is ott van. Kornél lassan felnő, de még mindig gyerek. Talán, ha tűrne még egy kicsit. Jövő ilyen korig. Csak egy év. Hátha addig találnak neki valami más munkakört. Testhez állót.
Töltött még egy pohár kávét. Végigsimított a torkán. Sercegett a nyakán a borosta. Mikor úgy döntött, a fürdőszobába megy, hogy összekészítse magát, betoppant Anita. Ránézett a mikróra. Alig múlt nyolc.
- Hát te?
- Mintha azt mondtad volna, ki se nyissak - válaszolt nyersen a számon kérő hangnemre Anita.
- Ja, én nem úgy értettem, hanem, ha már bementél, hogy-hogy előbb haza jöttél?
- Nem volt senki, a férjem haza vár. Nagyjából ennyi. Kornél?
- Nincs itthon – itta meg a kávé maradékát.
- Felhívom - húzta végig mutatóujját az asszony a mobilképernyőn, miután levetkezett.
Ennek a boltnak se tudni, mi lesz a sorsa így. Nem kéne leamortizálni. Hogyha dolgozni akar, akkor dolgozzon rendesen, nézett feleségére, aki melle alatt összefont karral várta, hogy fia felvegye a telefont. De végül is mindegy. Ma egyáltalán nem érdekli. Végre nyugalmat akar.
- Kinyitom a bort - suttogta és mutogatta el a műveletet egyszerre.
Az asszony, mobillal a fülén bólintott, bár látszott rajta, egyáltalán nem figyel.
Kornél
Simon az orrát túrta, miután ajtót nyitott és beültek a kanapéra. Sovány, álmatag tekintetű gyerek volt. A konzolt a nappaliban tartották, szülei nem engedték, hogy a szobájában legyen.
- Volt, hogy esténként játszottam. Nem bírtam aludni. Másnap meg fáradt voltam. Nem örültek neki. Ők meg ugye itt alszanak - méltatlankodott.
Két másik szoba volt még a lakásban. Az egyik Simoné, a másik bátyjáé, Lacié. A negyediken laktak, hegytetőre néző kilátással. Megpróbálta megkeresni, de nem tudta megállapítani, pontosan melyik a saját házuk. Simon az ülőgarnitúra egyik, ő pedig másik sarkába kucorodott és felrakták lábaikat az asztalra. Lacira gondolt.
- Még mindig itt lakik?
- Már nem sokáig. Tök keveset jár haza. Folyton a barátnőjénél van. Szerintem hozzá fog költözni - mondta Simon.
Bekapcsolta a Playstationt. Kornél örült a válasznak. A boltból ismerte Lacit, de találkozott már vele munkán kívül is. Sokkal másképp viselkedett, ha nem dolgozott. Kornél nehezen tudott lelazítani, ha ő is itt volt. Most se ilyen kényelmesen ültek volna le. Inkább feszengene. Beszélgetésükre is hatással lenne a jelenléte. Simonra bámult, aztán a töltőképernyőre. Megjelent a főmenü, Simon pedig hamar belemerült a játékba.
- Most én leszek a Barcával.
Az internet segítségével nyomon követi és frissíti a gép a csapatokat. Attól függően, milyen formában játszanak, rendelt hozzá pozitív vagy negatív értékeket a játékosok képességeihez. A Barcelona pedig újabban szárnyalt, vezette a bajnokságot. Tulajdonképpen Simon ezzel burkoltan arra célzott, ma ő akar nyerni. Nem szeretne megint kikapni. Ha csak ezen múlik a barátságuk, szíves-örömest lemond a győzelemről. Keresett hát valami mínuszos csapatot. Simon sokkal gyengébben játszott, hiába gyakorolhatott többet a saját játékával. Kornél viszont még veszteni is tudott, amit nem mondhatott el barátjáról. Mindig talált kifogást a gyenge eredményre. Lemerülőben a joystick vagy rosszak a gombok rajta. Ha cseréltek, akkor meg érdekes módon annak volt valami baja. Az első meccset követően felmerült a gyanú, annak ellenére, miután a hetek óta pocsékul játszó Olympic Lyont választotta és simán 3-0-ra nyert, hogy Kornél csal. De Simon azonnal megérezte, hogy igen gyenge lábakon áll ez a vád. Beismerte, hogy nem úgy gondolta.
- Még be kell melegednem! Ez még semmi nem volt! Potyákat lőttél. Nekem meg minden kifelé pattant. Különben is bugos a game.
Ő eközben végig helyeselt. Magában megmosolyogta a dolgot. Jó volt ugratnia Simont. Mintha komolyan venné. De érezte, hol a határ, és amikor barátja összehúzta szemöldökét, igazat adott neki. Eszébe jutott erről a tanárnő. Ugyanilyen szigorú, szemrehányó módon nézett rájuk, amikor fegyelmezni akarta őket. Vajon Simon mit szólna hozzá, ha tudná, mi történt valójában?
- Képzeld, meghalt Márta néni.
De Simon rezignáltan vette tudomásul, mit mondott.
- Én úgy tudom, kórházban van. Nem ússzuk meg. Jövő héten fog íratni, amikor kijön. Vagy a Gulyás Norbi bá. Mondjuk, az csak ritkán tanít minket, de amilyen, tuti megíratja. A tanárok folyton szívatnak.
- Hallottam apát. Telefonon beszélt valakivel. Azt mondták neki, hogy már meghalt.
- Orvos az apukád?
- Nem. Politikus.
- Ja - vette tudomásul Simon. - Apáék szerint minden politikus hazudik.
Simon úgy nézett rá, mint aki megbánta, hogy nem harapta el mondanivalóját. De nem lett dühös. Tudta, hogy Simon ezt sem úgy gondolta. Egyikük sem koncentrált a játékra igazán. Csak csúszkáltak egymásra, hogy sárga lapokat kapjanak.
- Tényleg meghalt? – kérdezte kisvártatva Simon némi bűntudattal a hangjában.
- Azt mondta, igen. Azt is kérdezte, hogy olasz volt-e.
- És? – nevetett Simon.
- Azt nem tudom. De nem lepődnék meg.
- Szegény Márta néni - mondta Simon. Nagyot sóhajtott. Nem tudni, pontosan miért. A matek tanárnővel történtek, vagy a kihagyott ziccer miatt. - Ezt nem hiszem el. - Látszódott rajta, hogy kezdi feladni. Hamarabb, mint szokta. Úgy néz ki, elkönyvelte, semmi esélye. Anélkül, hogy gyanút fogott volna, Kornél direkt eladta a labdát, amiből Simon kontrázhatott. Előrebillent és átszellemült. A szerencsés széljárás miatt megjött a kedve a játékhoz.
- Nem érzed mostanában furcsán magad?
- Nem - válaszolta Simon kurtán. - Kicsit fáj a torkom.
- Nem úgy értem. Nincsen olyan érzésed, hogy nem tudjuk, mi történt Márta nénivel?
- De hisz tudjuk. Most mondtad, hogy meghalt.
- Igen, de hogy hová kerül utána az ember. Hogy hová kerülsz, ha meghalsz, azt nem tudjuk.
- Azt senki se tudja – motyogta Simon, miközben ujjai megfeszülve dolgoztak.
- De ez nem félelmetes?
- Micsoda? - kérdezte Simon.
Kornél értetlenkedett.
- Hát a halál!
- Most mi van? Nem tudlak követni.
- Nem szoktál ilyeneken gondolkodni?
- Nem.
Folytatták a játékot. Kornél 1-0-ra nyert csak, és igen nagy energiák árán még helyzetbe tudta hozni Simont is. Míg másik csapatot választottak, Kornél megkérdezte.
- Emlékszel arra a számra, amit mutatott a Gabó?
- Amiben a Kowalsky van? De, nagyon király!
- A Fanka is milyen jó benne, nem?
- Kicsoda?
- A FankaDeli!
- Ja. De. Nagyon – mondta elkedvtelenedve Simon.
- Nem tesszük be?
- Mit?
- Hát Fankát! Bár látom, nincs túl sok kedved hozzá.
- Á, tényleg nincs. Majd máskor. Most nincs olyan hangulatom.
- Milyen hangulatod?
- Depis.
- Depis?
- Tök depisek a számai. Lehangol. Ha szar kedvem van, akkor oké, de most jó. A meccs miatt. Majdnem X lett! – örvendezett Simon.
Kornél beletúrt a hajába. Elgémberedett a játék alatt. Megdörzsölte szemeit és nagyot sóhajtott.
- Hát jó.
Bár csak karnyújtásnyira ült tőle, mégis sokkal messzebb érezte magától barátját. Mintha két külön dimenzió volnának. Tiszta Mátrix.
"...leteszteltek minket, mennyire mély az álom, hisz a legtöbb alvajáró itt van, kerek-e világon...", jutott eszébe a sor, miközben Simonra nézett. Ürességet érzett. Legszívesebben hazament volna. Amint ezt végig gondolta, már meg is csörrent a zsebe.
- Szia, mondjad! - vette fel, miután előhalászta farmerjából mobilját. Magában hálát mondott Istennek. Kívül kemény maradt, arcéle mit sem változott, de belül megkönnyebbült. Az anyja volt a vonalban.
Anita, Róbert, Kornél
Anita szedett mindenkinek. Régóta nem vacsoráztak együtt. Örülnie kéne, sokkal jobban, mint amennyire most érez. "Valami húst csináltál?"
Észrevette, milyen keveset szedett Robinak. Meglepődött magán, mennyire kicsinyes bosszút akar állni, ezért közel annyi nokedlit és pörköltöt pakolt a tálra, mint Kornélnak. Az uborkatálat is közelebb tolta, bár férje így is kényelmesen elérte volna. Miután magának is szedett, evőeszköz csilingelésbe vegyülve jó étvágyat kívántak egymásnak.
Robi még mindig értetlenül állt Anita betoppanása előtt. Talán mert se józan nem volt, se nem szedte rendbe magát. Míg Kornél hazaért, némileg változott a helyzet. Megborotválkozott és a kávé is megtette a hatását. A vacsora pedig tovább javít a helyzeten. Megpróbálkozott egy darab nokedlire egy kis húst is felszúrni.
Egészen borús képet látott maga előtt. "Mindig lesz valaki más." Mi lesz, ha találnak valakit, aki jobban szót fogad? Mi lesz, ha a boltra kell támaszkodniuk? Amennyit csak lehet, félre kell tennie. Nem kéne annyit innia. Még jó, hogy egyikük sem cigizik. Azon sokat spórolnak. Talán Lacitól is meg kell válnia. Nem fogja tudni kitermelni a fizetését az üzlet.
Mintha a felesége kitalálta volna a szavait, ő szólalt meg először.
- Szerintem Laci lop.
- Gondolod?
- Hacsak nem hoztál haza nyolc sört, akkor erősen gyanítom. A füzetbe nyolcat írt hozzád, és ő is vitt magával. Azt mondta, berakta a pénzt. Különben sem az első gyanús esete.
"Bezzeg az illata tetszett, de azt nem mondod el, igaz?"
Robi utána számolt. Talán négyet vagy ötöt hozott haza. Igen, ötöt. De ha egy hét múlva kérdezik meg, simán mondana nyolcat. Ilyen ügyekben szétszórt kissé. Találomra pakolta tele a szatyrot és úgy is itta meg őket. Megrántotta a vállát.
- Három sör nem a világ.
- Szerintem a lopás az lopás – nyúlt szalvétáért az asszony.
Ezt nagyon nem szerette Anitában. Rugózni az elveken. Miért gondolkodik ilyen meddőn?
- Inkább lopjon el három sört, mint a bevétel felét.
- Beára gondolsz?
Anitának fájt emlékezni volt kolleganőjére. Hisz ő ajánlotta be. Iskolából ismerte még. Segítséget kért. Megbízott benne. Az ő helyére került Laci. Kornél egyik osztálytársának testvére.
Ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét az se, amit Robi előtte mondott. Tényleg nem a világ három ellopott sör? Vajon akkor is így gondolkodik, amikor a munkáját végzi? Kornélra nézett.
- Ízlik?
Kornél épp lenyelte a falatot, ezért csak bólogatott. Ízlett neki, kissé el is terelte a gondolatát Simonról. Alig figyelt szüleire. Folyton az járt a fejében, mennyire nem ért szót a környezetével. És most kiderült, legjobb barátja is beállt ebbe a sorba. Hiába evett, nem érezte jól lakottnak magát. Csak egyre üresebbnek. Nem érdekelte se Márta néni, se a másodfokú egyenletből írandó dolgozat. Elszigetelve érezte magát.
- Mit szólnál hozzá - fordult Róbert Kornélhoz -, ha suli után anyád helyett dolgoznál a boltban? Már próbáltad és szerinte tetszett.
Kornél ismét rágott. Várt egy pillanatig, aztán bizonytalanul bólintott. Nem volt kedve hozzá. Mindezek mellé egyáltalán nem. Legszívesebben begubózna az ágyába és soha többé nem jönne elő.
- Akkor Laci kérdése is megoldódik – pillantott Anitára tányérja fölül Róbert. - Lassan minden a helyére kerül. Arra gondoltam lehetne szórólapozni is egyet. Megtervezhetnéd - nézett Kornélra.
Anita egyetértően hümmögött. Miközben ráharapott egy falatra, a poharát nyújtotta Robinak, aki újratöltötte borral.
- Ez nagyon jó ötlet.
- Minden a legjobban alakul. Jövő ilyenkorra bőven megtérül ez az egész képviselősdi is – kezdte Róbert. – A boltból is lesz valami. Igazi családi vállalkozás lesz. A vacsora pedig isteni. Bizakodó vagyok. Szerintem erre igyunk – nyújtott át fiának egy kis pohárral.
Mindhárman koccintottak. Kornél óvatosan, de beleivott. A Simonnal elfogyasztott bor jutott eszébe. Akkor még megértették egymást. Sokkal finomabb volt. Édes.
- Nem kell meginni, ha nem ízlik – nyúlt Anita szinte azonnal a pohár után, mikor úgy érezte véget ért a meghitt hangulat.
- De, tök jó. Tényleg – húzta magához a poharat Kornél. – Tényleg finom.
Róbert nevetett a leghangosabban. Anita is engedett a késztetésnek. Kornél szintén. Nem értette, min kell nevetni, de jól esett.
Tovább folytatták az evést, miközben az iménti jelenetet mosolyogták. Vacsora végén úgy álltak fel az asztaltól, hogy lemászott minden gond a vállukról. Vagy legalábbis elmosódott. De az biztos, hogy könnyebbnek érezték magukat.
Kornél felsétált az emeletre. Úgy érezte, azonnal elnyomja az álom. Mielőtt elaludt volna, jól esett neki arra gondolni, hogy holnap szombat. Nem kell korán kelni. Nem kell foglalkozni semmivel. Nem nyomasztja semmi. Addig alszik, ameddig jól esik.
Anita sokáig nem aludt el aznap este. Saját gondolatai tartották ébren. Például Laci. Örül, hogy elküldheti. Belefúrta arcát a párnába. Orrában továbbra is ott érezte a fiú pimasz parfümjét. Átsuhant agyán saját kudarca is. Hogy a mai napig nem talált számára kedves hobbit. Viszont megnyugtatta lelkét, a mosogatás, főzés, takarítás igenis hobbi. De vajon tényleg szereti csinálni?
Bekapcsolta a tv-t, szundi üzemmódra állítva. Csak hogy valami menjen a háttérben, míg elalszik. „A vacsora pedig isteni.” Olyan jól esett hallania.
Róbert odalenn a nappaliban időzött. A maradék vörösbort szopogatta. Meccset nézett. Tekintete újra és újra a szövegtervezetre siklott. Vajon megelégszenek annyival, amennyit leírt? Mi lesz, ha nem, és elküldik? Na, mi? Semmi! Könnyen jött, könnyen ment. Bekaphatják!
Szájához emelte az üveget és ivott. Eszébe jutott Mariann. Ahogy lila blúzában rámosolyog a recepció mögül.
Semmi kedve nem volt felmenni. Anita mostanában horkol. Megtapogatta a kanapét. Ma este itt alszik.
Utószó
Egy héttel később pénteken bekapcsolták az iskolarádiót. Az igazgatónő megemlékezett Márta néniről. Elsorolta érdemeit. Hogy hány meg hány fiatalt oktatott. Mennyi gyermeknek volt az élete része, és hogy mennyi szépet és jót adott magából. Mennyien gondolnak rá vissza úgy, mint arra az emberre, akit érdemes szívükbe zárni. Több gyerek összefordult és sustorogni kezdett. Az osztályfőnök csendre intette őket. A pár perces megemlékezést követően az igazgató megkérte a diákokat, tiszteljék meg az emlékét azzal, hogy felállnak.
Mindenki az ofőre nézett, aki vigyázzállást intett. Széklábak csikorogtak. Talpak koppantak a padlón. Fejhajtás és egyperces néma csönd következett. Kornél megköszörülte a torkát.
Szombat reggel fanyar szájízzel kelt. Vacsora után nem mosott fogat. A végére alig emlékezett. Egész hétvégén netezett. És iskola után is. Kérdéseken töprengett, zenét hallgatott.
Miért érzi magát kiszolgáltatva? Miért történnek körülötte értelmetlen, szokatlan dolgok? Miért nincs minden úgy, mint régen?
Apját egész héten papírhalmok közt látta. Gondterheltnek tűnt. Egyszer beleolvasott az egyik lapba, mikor kiment a mosdóba. Mondatok voltak benne áthúzva, átszerkesztve. Megcsillagozott szakaszok többször aláhúzva. Nem igazán értette, mit lát. Elég hivatalos ügynek tűnt. Nem nézegette sokáig. Félt, hogy apja meglátja. Inkább felment saját szobájába.
Fruzsi hátát nézte. Pont előtte állt. Farmer volt rajta és tornacipő. Fekete felsője kiemelte az alakját. Vállára és hátára leomlott hosszú, sötét haja. Csillogott rajta a neon.
Anyja folyton zaklatta. Sokkal gyakrabban jött be a szobájába, mint szokott. Kérdezte, nem érzi-e rosszul magát. Aztán hozott neki egy szendvicset, meg egy teát. Bemondták a hírek, mi történt Márta nénivel, újságolta. Kornélnak fura volt, hogy még anyját is tanította.
Simon felé nézett. Padtársa unottan bámult maga elé. Távolságtartóvá váltak, péntek este óta nem is beszéltek egymással.
Valami szorította a mellkasát. Elindult felfelé a torkán, csípte az orrát és a szemét. A látása elhomályosult. Könnybe lábadt szemmel szipogott, miközben leült. A megemlékezés véget ért. Székcsikorgás közepette többen beszélgetni kezdtek. Anélkül, hogy bárki felfigyelt volna rá.