Hideg napok (I.)

Szépirodalom / Novellák (1140 katt) lacza75
  2017.01.09.

Ültem az üres géppuskafészekben a hideg márciusi hajnalon, bámultam a keleti hegy gerincét, amelyen már megcsurrant a kelő nap vérszínű fénye. Csend volt, hallgattak a fegyverek, az erdő moccanatlan reszketett.

A tavasz már be-benézett a hegyek közé is, de még hófoltok kushadtak a bokrok alatt. Lassú volt az olvadás, mintha a Jóisten nem is tartotta volna érdemesnek a világot a kikeletre. Pedig ugyancsak rongyos és véres volt már a Tél subája, ideje lett volna messze hordania magát. Ahova bekukkantott a Tavasz, megborzongott attól, amit látott, de azért megsimogatta a földet, és néhol már felütötte fejét egy-egy bánatos hóvirág.

Ültem, bámultam magam elé, láttam mindent és nem láttam semmit. Halványodott az ég, mert nem tudott mást tenni, a csillagokat szépen eloltogatta, aki az égben ilyesmiért felel. A fák körvonala élesebbé vált, és két tölgy között a falura láttam. Az elpusztított, meggyötört, megalázott falura, ahol néhány napja még élt az Élet, aztán a Halál elküldte vigyorgó szolgáit.

Aznap is az erdőn ültem, magam építette leskunyhóban hallgattam ébredését. Csend volt akkor is, de azt a csendet az Élet neszezése tette csenddé. Mennyivel másabb volt, mint most a halál mély, dögszagú némasága!

Kelet felől jöttek, nyomukban pusztulás, erőszak, kín, előttük fenyegető rettenet. Hírük megelőzte őket, de a falu nem akarta hinni, hogy igazat szólnak a szavak. Tette hát mindenki a dolgát, amiből akad elég ott, ahol az emberek élni akarnak.

Kicsi falu volt, egy iramodással végig szaladhatta egy gyermek is. Lakóinak mégis az Életet, a Családot jelentette, ami több mint a világ, és nem is akarhat többet, aki Ember. Apró házai, gondozott portái között kétszekérnyi széles út kanyargott, ami két helyen ágazott el: a falu elején a malom felé, és a falu végén, neki a hegynek. Ezen a kanyargós úton, amin a fát hordta a faluba az öreg Kopjás, indultam a hegyre, ha az erdővel akartam lenni, magammal és magam Istenével.

Kutyaugatás, fegyver dörrenése. Egy lövés, majd még egy, aztán csend.

Mintha néhány időtlen pillanatig mozdulatlanná dermedt volna minden. A házak, az emberek, az állatok, az egész világ. Csak Kormosnak, Buzásék szénfekete, öreg kutyájának lába rángott még egyet-kettőt, mintha a távozó békességnek integetett volna.

Nem volt ekkor már férfi a Buzás-portán. Idősebb Buzás János sírját már a második tél rogyasztotta mélyebbre, a fiatalabb valahol messze próbált ölve élni, túlélni egy olyan háborút, amihez semmi köze, mint ahogyan rajta kívül millióknak sem. Ha ugyan nem vált azóta olyan áldozattá, amit hősi halottnak csúfolnak hivatalos papírok. Így aztán a fegyver hangjára, csak egy öregasszony totyogott elő, és állt meg döbbenten a kutya teteme fölött. Kevéske megmaradt könnye végigcsurgott az arcán. Könnyek, amiket talán fiának tartogatott, akár ő érkezik meg, akár a betűk, amelyek tudatják, hogy ifj. Buzás János a Haza védelmében elesett.

Az egyik idegen valami érthetetlen nyelven kérdezett valamit. Az öregasszony csak állt néhai házőrzője fölött, nem értette, talán nem is hallotta az ismeretlen beszédet. A rongyos katonaruhába bújt férfi félrelökte, vakkantott valamit társainak, majd, átlépve Buzás néni olvadó-kásás hóba rogyott testén, a ház felé indult.

Varga Mihály halk, lassú szavú ember volt világéletében. Ez az élet kovácsmesterséggel telt el becsületben, tisztességben. Túl a hetvenen is szálfaegyenes, erős ember, akit gorombán beszélni egyszer hallottam életemben. A szomszéd faluból inaskodott nála egy magasra nőtt legény, aki maga sem tudta, hogy került oda. Volt már inas pék, kádár, szabó mellett is, míg egyszer valami megmagyarázhatatlan okból az öreg Varga mellé került. Ha már odaette a fene, a kovácsunk úgy gondolta, embert farag belőle, ámbár az alapanyag elég hitvány volt. Lovunkat vittük patkoltatni, a derék állat már attól ideges lett, hogy nem a megszokott, nyugodt kezet érezte, nem a lassú, halk beszédet hallotta. Amikor aztán "megnyilalta" a jószágot, vagyis a húsos részbe ütötte az egyik szöget, Csárdás visszarúgott. Combtövön találta az inast, aki összerogyott, majd nagyot nyögve felállt, és a falnak támasztott ostorral jókorát húzott hátasunk farára.

Előző oldal lacza75