Vakáció

Szépirodalom / Novellák (701 katt) zsolti_tolla
  2017.01.07.

Géza újratöltötte a korsókat és válaszolt a "Mi volt ez, hova tűntek?" kérdésre:

- Kabaré műsor! Minket átvertek! Rajtunk röhög a fél ország!
Pista, az egyik törzsvendég ezt nem hagyhatta:
- Titeket lehet - mutatóujját megerősítésként előre szegezte -, de engem aztán nem vertek át! Mindig is sejtettem, hogy vaj van a gyerek füle mögött...! - S Pista, a mindennek tudója így tovább, míg a többiek komolyan elgondolkodtak azon, amit Géza, a csapos és a falu kétségtelen legnagyobb hírforrása mondott.

Átverés! Csakugyan az lehetett.

Jancsikáról beszéltek, mint mindenki az időtájt. Jancsika, akinek vaj van a füle mögött. Nem szó szerint, képletesen... ámbár az is megeshet, valóban vaj van a füle mögött - gondolta Géza -, amilyen kétbalkezes, még a kenyerét is eltéveszti a bicskájával.

Jancsika, aki nem egészen egy éve tűnt fel Büszkefalván a nagy semmiből, majd élt és dolgozott velük.

Ha lehet egyáltalán azt munkának nevezni - gondolta ismét Géza. Merthogy sokszor több megjavítani valót hagyott maga után az hótziher. De mindezek ellenére befogadták maguk közé, sőt mi több, még szerették is, bár ezt csak az asszonynép mondta ki hangosan maguk közt, ugyan egy büszkefalvi férfi ilyet ki nem ejt a száján. Legfeljebb emígy: Jóra való gyerek.

És igen, ezt mondták is gyakorta: Jóra való gyerek ez a Jancsika. Még ha a kerítés deszkalapjai ki is ugranak a második nap, vagy egy teljes falfelületet felejt el újrafesteni, és sokszor mintha ülve elaludt volna, de meg volt benne az a... az a... És itt a férfiak el hallgattak, mert ahogy a szeretet, úgy a varázslat szócskát is mellőzték szótárukból.

És most hol van ez a Jancsika gyerek?
Senki se tudja!

Épp ezért is hangos tőle a környék, ezért is beszél mindenki róla a kocsmárostól kezdve Endre atyáig. Mert Jancsika mindent hátrahagyva lelépett!

Nem is akárhogy!

Géza jól emlékezett arra a reggelre. Jancsika a kocsmával szemben, Misi bátyánk telkén segédkezett, és egy szöggel vívott közelharcot, amit sehogy se bírt beleverni a javításra szoruló szék támlájába. Hol a támla csúszott félre, hol a kalapács röpült ki a kézből, hol a szög görbült el, hol az ujjaira vágott rá a szerszámmal. Szóval komoly és keserves munkának nézett elibe, szólt is Géza a Pistának, mert Pista természetesen akkor is ott tartózkodott, ahogyan a többiek is.

- Talán segíthetnél neki...

Pista a feltételezést egy kézmozdulattal elhessegette.

- Ugyan, Géza! Menni fog az neki, csak hadd gyakoroljon. Jóra való gyerek ez a Jancsika.

Így hát Géza feltöltötte az üresedő korsókat, amit a vendégek ismét kiürítettek, Jancsika meg körbeugrálta féllábbal a telket, mert valami szerencsétlen sújtás eltalálta a térde kalácsát.

- Komolyan mondom, Pista, még a végén baja esik!
De Pista hajthatatlannak bizonyult és ismét legyintett.
- Á, még fiatal, az ilyen törhetetlen. Inkább töltsd újra, mert itt veszek szomjan...
- Még az is meglehet, ha nem eredsz és nézed meg azonnal azt a kölyköt.

Eztán fészkelődni kezdett a Pista, ahogy mérlegelte a helyzetet, és végül morogva a söröző kijárata felé indult, ahonnét még visszafordult, hátha Géza jobb belátásra jutott, de ő úgy fonta össze a karját, amivel nem lehet vitatkozni, vagy legalább is nem érdemes.

- Hát jó! - És kiment, de nem tellett sokba, hogy vissza is térjen, és mint aki szellemet látott, elfehéredett és némán tátogott, akár a partra vetett hal. Géza még mindig úgy állt a pult mögött, akár egy őr, és a biztos tekintélyével azt sugallta, hogy őt aztán nem lehet becsapni ilyen olcsó trükkel. De itt trükkről szó sem volt, mert az, amit a Pista látott az utcán, valóban megrémítette. Nem mintha valódi szörnyűségről, egy igazi kísértet-rémről volna szó, csak hát más, mint amit az utcán látni szokott. És egy büszkefalvinak ez éppen elég az elfehéredéshez.

Végül szóhoz jutott.
- Nézzétek meg!

A kocsmáros és a vendégek mind, egytől egyig kivonultak, még Jancsika is hátrahagyta a munkát az út túloldalán és ködösen bámult az érkezőkre.

Faluvégén narancssárga folyam hömpölygött zene kíséretével. Dobszók és csengők, méretes, soha nem látott trombiták és tálak, amelyeken fadarabokkal köröztek és úgy vonított, a házak ablakai majd megrepedtek. A folyam csak nőtt és nőtt, és az emberáradat élén megjelentek az első arcok és vonások: Kínaiak! - gondolta Géza. - A szemükből ítélve kínaiak.

A sokadalom nőtt, énekeltek, zenéltek és táncoltak és mind narancssárga ruhát viselt. Volt köztük sok gyerek, mind rövid hajjal, majdhogynem kopasz, és számos szép lány, akik úgy pörögtek, szökdeltek és szálltak könnyedén, akár a lepkék a trópusokon. Kecses kacsójukkal finom mozdulatokat végeztek és tarisznyából virágszirmot szórtak. Virágeső Büszkefalván.

Egy másik alak, ki se nem furulyázott, se nem dobolt, színes fecnivel hintette be a falut.

- Kíváncsi vagyok, ki takarít majd utánuk - zsörtölődött Géza, de nem túl komolyan, mert az egyik szépséges lány karon ragadta, hadovált neki valamit érthetetlen nyelvén. - Vesszek meg, ha nem kínai! - és táncba vitte.

És innentől kezdve a dolgok úgy összekuszálódtak, képtelenség volt józanésszel követni. A zenebona, a sok száz ember éneke, a tánc megrészegítette a falubélieket. A zászlók szivárványként szöktek fel az égre, egy vörös tollakkal díszített aranyfejfedős táncos férfi kalitkából galambokat engedett szabadjára és úgy tetszett, több ilyen galambos állatbarát lehetett, mert a tömeg minden részéről madarak szálltak föl, darabig még a Napot is eltakarták.

Pista azt mesélte később, látott tűzzsonglőröket, akik úgy labdáztak a tűzgolyóbisokkal, akár a gyerekek rongylabdával. Dénes, egy másik törzsvendég azt állította, egy férfi élő kígyót evett, majd maga is kígyóvá változott, de ezt már senki se hitte el, mert Dénesről mindenki tudja, hogy hazudós.

Mindenfelé virág, nagy volt a kavalkád. Néha feltűnt egy-egy ismerős arc Büszkefalváról, sőt a környező falukból is, de többnyire idegenek vették körül Gézát, akinek úgy tűnt, sose lesz már vége ennek a dinom-dánomnak.

De hogy-hogy, hogy-hogy nem a tömeg ritkulni kezdett, a mulatók közti rés megnőtt, így szélesebben táncoltak. Lódult a láb, karba karolt a kar, senkinek sem tűnt fel jókedvében a jöttmentek fogyatkozása, s végül már csak a falusiak ropták.

Gézának tűnt fel legelőször - ki másnak, ha nem a Gézának, a kocsmárosnak, ki már az ajtóban álló vendégről megmondja, hogy összezörrent az asszonnyal -, artikulálatlanul elkiáltotta magát és ellökte magától Pistát, akivel eddig összeölelkezve járták a táncot. Pista cseppet sem bánta, hisz tudta, mint bártender, a lökdösődés és hangos beszéd az ő megvétózhatatlan joga, de azért kérdőn nézett Gézára, aki ismét elbődült, ezúttal szavakba szedve gondolatát:

- Mi volt ez? Hova tűntek?

Jó pár nap elteltével még mindig ezen a kérdésen tűnődtek. A kérdés hatósági körét kiterjesztették Jancsikára is, mert nem tellett bele sok időbe, s felfedezték hiányát.

Géza újratöltötte a korsókat, lekanalazott a habból és az ablakon keresztül Misi bátyánk telkére sandított, ahol utoljára látták Jancsikát széket javítani, mielőtt kámforrá vált a tömeggel együtt.

A szék meglett, elkészült.

A támla stimmelt, olyan pontosan, akár a bajusz a férfi emberhez. A lábait megfaragták, most úgy tűnt, mintha a szék borostyán indákon állna, ami egészen a karfákig - mert karfát is kapott a vén hokedli - futott, és két-két pompázatos levélben végződött, amin remekül megpihenhetett a fáradt kéz. És ha ez nem lenne elég - ó, teremtőm, dehogyisnem! - az ülőkét kipárnázott bíbor bársony fedte, rézzel kiszegelve, mondani se kellett, messzi földi királyok is megirigyelték volna!

Misi bátyánk addig nem ismert rá a trónra, mígnem nagy gonddal meg nem fordították, és megpillantották a monogramját. És még valamit. Egy vésetet:

Minden hálám jeléül. Szeretlek bennetek!
Jancsika



- Még mindig nem értem, mire volt jó ez, Mester.

Irgalmatlan hegyek vették körül őket, aminek nem csak a csúcsa, hanem már a közepe is havas volt. A levegő kristálytiszta, szinte inni lehetett. Mellettük hegyi patak zúgott sebesen, és ez Tibet, nem pedig Kína.

- Az utazás gyönyörködtet.
- De hisz folyamatosan úton van a Mester. Előadásokat tart, a világ értelmiségeivel értekezik...
- Rátok értettem - és a fiatal Mester végig mutatott a számtalan szerzetesen, akik a patak mellett pihenték ki a fáradalmaikat. Némelyik meditált. Elmosolyodott. - Azt hitték, ülve alszom.
- Legtöbbjük azt csinálja.

A Mester hallgatott, a tanítvány hallgatta, ahogy a Mester hallgat, de azért várt még valamire, egy válaszra. Végül meg kapta.

- A Dalai Lámát könnyebb szeretni, mint az idegent, ahogy a királyi kosztümöt is könnyebb viselni, mint a szerzetesi gúnyát. Név és ruha elfedi a valóságot. A büszkefalviak nem a Mestert szerették, hanem a kétbalkezes Jancsikát, és ez a feltétlen szeretet nemesebb, mint bármelyikőtök odaadása Buddha iránt.

Előző oldal zsolti_tolla