Reggeltől estig...
Hesseget tegnap illatú párát,
ami a pirkadattal felkel,
letörli harmat-sáros lábát,
és becsoszog a mába a reggel.
Toporog, mint ki csak köszönni betér,
kit menni vágyón mégis marasztal
habosan friss tej, szalonna, kenyér,
früstökre terített, ráncos tölgyfaasztal.
Kapaszkodik a Nap konokul, mintha éppen
az Időt akarná hát mögé gyötörni.
Nem áll meg - nem tud -, csak úgy mentében
arany-verejtékét felhőrongyba törli.
Lépdel egyre, mintha emlék nélkül
hinné, harangszóra nincs vége az útnak,
s a csúcsról ma nem a mélybe szédül,
mikor vidámságra bágyadt, méla bút rak.
Tétován billeg az opálkék égen,
szelet jóslón kicsit még megül.
Bíborlángú alkony-kemencében
már a holnap barna kenyere sül.
Fészek-fán lassan megülnek a varjak,
mint temetésen a tétova szavak.
Árnyak támaszkodnak a falnak,
hogy összekapaszkodva estét csináljanak...
