Kígyóvonal XXXVIII.

Szépirodalom / Novellák (809 katt) kisjankó
  2016.09.22.

Legelőször a Sarmadombon gyűjtött anyagát kotorta elő, melynek megőrzését is Rózsának köszönhette. Ő mentette meg férjének és az utókornak. Kálmán hozzáfogott, hogy az anyagot feldolgozza. Előkerültek a megsárgult cédulák és beborította velük a teljes szobát. Rózsa nem hagyta szó nélkül.

- Mit rendeztél ebből a szobából? Úgy néz ki, mintha futni akarna. Bemenni senki sem tud. Csodálkozom, hogy te egyáltalán lépni tudsz. Még a szekrények teteje is a te céduláiddal van tele.
- Míg velük dolgozom, képzeletemben felidőződnek a sarmadombi élmények. Az emlékek fokozzák munkakedvemet.

Közben azt is tervezgette: milyen legyen a könyv, amelyben az eredményeit eljuttatja az olvasókhoz. Először csak egy kis bemutatót szerkesztett egybe, és kiadta. Mikor látta, hogy érdeklődés mutatkozott a könyv iránt, eldöntötte, hogy többirányú munkájának minden kis értékét belefoglalja egy könyvbe. Kálmánt igencsak megörvendeztette, hogy a könyvének sikere volt. Visszatért vele Sarmadombra, hogy bemutassa azoknak, akikről, és akiknek szólt. Ők pedig elismeréssel fogadták a munkát, melynek eredményeként szembetalálhatják magukat saját szokásaikkal, hagyományaikkal. Az erekfői közönség már visszafogottabb volt. Megmutatkozott, hogy igazán csak az a drága, az igazi érték, ami a miénk, ami sajátunk.

Ott a sarmadombi könyvbemutatón tudta meg, hogy az iskola ünnepre készül. Abban az évben ötvenesztendős volt a sarmadombi középfokú oktatás. Akkor indult, mikor Kálmán, mint fiatal végzős magyartanár az iskolához érkezett. Nagy szeretettel, tisztelettel és megbecsüléssel fogadták. Megerősödött benne a meggyőződés, hogy értékes munkát végzett. Minden találkozáskor – így akkor is – szemére vetették, hogy túl szigorú volt az a nevelés, amelyet tőle kaptak. De hozzá is teszik, hogy szükség volt rá. Egyik volt tanítványa odahúzódott hozzá, és megköszönte azt a szigorúságot.

A díszgyűlésen a legmagasabb vezetés is képviseltette magát. A fő tanfelügyelővel együtt érkezett a Hunyad megyei szenátor, meg a Szilágy megyei képviselő. Az iskola igazgatójával együtt értékelték az akkori és a jelenlegi tanárok munkáját. Az igazgató külön megköszönte nekik, hogy megtartották az iskolát. A megyei képviselő megismerte Kálmánt, s olyan bensőséges örömmel köszöntötte, mintha nem is emlékeznék az incidensre, amit az akkori főszerkesztő helyettes, a jelenlegi főszerkesztő idézett elő. Búcsúzáskor érettségi találkozóra hívták meg az első végzősei. Azzal érkezett haza, hogy Sarmadombon visszavárják. És nemcsak ott várták, nemcsak Sarmadombon, hanem a megyében más helyeken is. Meghívót kapott a Magurandi Báthory Alapítványtól a Báthory Napokra. S az egy kicsit meglepte. Nem várta azt a gesztust. De örömmel és várakozással indult az ünnepségre.

Tanárokkal, ismerősökkel találkozott, s közösen vitatkoztak újszerű módszertani kérdésekről. A műsor egyik pontja felfedte előtte a titkot. A munkájukért kitüntetésben részesülők között ő is ott volt. Elismerő Díszoklevelet nyújtottak át neki. S az nemcsak elismerésüket, hanem megbocsátásukat is jelentette. Kálmánnak. Nem ítélték el távozása miatt. Verssel köszönte meg az elismerést.

– Hogy volt, hogy érezted magad – érdeklődött Rózsa, mikor hazaérkezett. Nem hitte ugyanis, hogy van benne annyi erő, hogy egymás után meg tud tenni annyi utat.
– Ha hazahívnak, a síromból is felkelek, mert azután nyugodtabban pihenek.
- Minden megszólal most benned, amit eddig elnyomtál magadban. Visszaszorítottad, magadba zártad, és azzal tápláltad a betegségedet.
– De látod, felszabadultam. Újjászülettem. Ha nem lennék, ki kellene találni engem – mondta Rózsának, amit Anikó fogalmazott meg. - Te is azt ismételgeted, hogy nem az az ember vagyok, aki voltam azelőtt, hogy nem ismersz rám. Nekem is új az, amilyennek látlak téged. Ha megsimogatom az arcodat, eltűnnek a ráncok, kisimul a bőröd, az ajkad pirosra vált, és szebbnek látlak, mint menyasszonykorodban.
- Tata, tata! – hallom ilyenkor. Ennyi a válaszod. Nekem az is szívmelengető.

Szép volt és megnyugtató az az este. A reggel már nem annyira. Kálmán fogfájással ébredt. Borika ajánlotta ismerős fogorvosát. Ő is Erdélyből származott el. A fájdalom arra kényszerítette, hogy elmenjen a rendelőjébe. Nyugodt, halk szavú ember fogadta. Elmondta fájdalmait, s mivel nem volt még ismerős a doktornak, ismerkedő beszélgetésbe kezdtek.

- Jó munkáról tanúskodik a protézise. Ki volt az orvosa?
- Nem voltunk még magyar állampolgárok, mikor rendbe tették a fogaimat. Erekfőnek hívják a várost, ahonnan jöttünk. Híres kollégiuma volt annak a városnak.
- Kollégiuma? Akkor ismerős nekem az a hely. Abban az időben tanított ott a feleségem édesapja. Történelem szakos volt.
– Akkor én is tudom, hogy ki ő. Székely Bélának hívták. Kiváló tanár volt. Táblavázlatai még mindig ott élnek a képzeletemben. Klárika néni, a felesége, az internátus leányait felügyelte. Az ön feleségén kívül még volt egy nagyobb fiúgyerekük.
– Igen. Sajnos, elveszítették őt. Már néhány éve, hogy meghalt.
– Sajnálom. Hangulatos, jóindulatú fiú volt. Kincsinek hívták.
– Most már akkor mindent tudunk egymásról. Csak hegy a heggyel nem találkozik. Sokan összegyűltünk itt ebben a városban, s tömörültünk is egy intézmény, egy szervezet szárnya alatt. Úgy nevezik, hogy Dunafényi Erdélyi Kör.
– Hallottam. A lányom tájékoztatott.
- Biztosan Borika. A családnevéről gondolom. Mi már ismerjük régebbről egymást.
Közben a kezelés befejeződött, de Kálmán folytatta a beszélgetést.
- Máris bejelentkeznék a Körbe, doktor úr! Érdekel engem, hogy mi történik ott. Abból, amit elmondott, arra következtetek, hogy jól érezném magam. Az időm egy részét tenné hasznossá.
- Itt van Márta, ő azonnal bejegyzi a nevét.

Attól kezdve aktív tagja volt az Erdélyi Körnek. Hazai környezetben érezte magát.

Az újjászületést, meg a nyugodt, alkotó napokat beárnyékolta, hogy az ajtón ismét a betegeskedés kopogott. Remegett, szédült, állandóan álmos volt, és a mozgás hamar kifárasztotta. Szakorvoshoz kellett fordulni. Parkinson-kórra gyanakodtak, s berendelték az ideggyógyászatra. A vizsgálatok igazolták a feltételezést. A diagnózis jó volt. Infúziós kezelést kapott egy héten át. Elbocsátásakor valamivel jobban érezte magát. A remegés elmaradt, de a szédülés, a fáradékonyság maradt. Azoknak a kivizsgálásához kérték a kardiológus segítségét. Minden műszeres vizsgálatot elvégeztek, s azok alapján kérdezte a szakorvos.

- Nincs olyan panasza, amit esetleg nem mondott el, talán elfelejtette mondani? Eszméletvesztése nem volt az utóbbi időben?
- Ó, dehogynem! - jutott eszébe Kálmánnak. - Egészen gyakori az utóbbi időben, de már fiatalkoromban is előfordult.
– Gyenge a szívműködés, alacsony a pulzusszám. Operációra van szüksége.

És megoperálták. Pészmékert ültettek be neki. A műtét nem volt annyira veszedelmes, mint ahogy ő gondolta. A sebész, kedves, jó humorú ember, elbeszélgetett vele, s észre sem vette, hogy vége a műtétnek.

Előző oldal kisjankó