Emlékfa
Az emlékek fája lombosodik zölden,
feslenek a bimbók, színes szirmot hoznak.
Az én emlékfámon szúrós tövis terem,
lemetszem a tövist: a virág kinyílik.
Díszes az emlékfa, színes fényben ragyog,
gondozom, ápolom, s érti, amit mondok.
A tövis nem sérti, minden emlék virág,
legderűsebb köztük, a kinyílt szabadság.
Az emlékfa beszél, azelőtt hallgatott,
most már elmondhatja, hogy mennyit szenvedett.
Szegénység gyötörte: kimászott belőle,
tudta, hogy tanulás egyetlen eszköze.
Egyetemet végzett, lelkesen tanított,
nem tudták rávenni: éltesse a pártot!
Tündérkert elveszett, idegennek nézték,
amit elviselni ő soha nem tudott.
Eszébe se jutott, hogy elmeneküljön,
ha más is azt tenné, otthon ki maradna?
Önként nem adják fel az utolsó várat,
megőrzik a nyelvet, melyet örököltek.
Emlékfa visszanéz: követi valaki?
Az egyetlen célja: otthon megmaradni!
