Beszélgetések Uriellel IV.

Szépirodalom / Novellák (788 katt) Amaranth
  2016.08.23.

Sok éve már, hogy utoljára beszélt Uriellel. A levél volt az utolsó üzenetváltás: azután belemerült a szerelembe. Most azonban újra kétségek gyötrik.

Egyedül ült a parkban. Késő este volt, a csillagok hideg fényükkel ragyogtak az égen. Összébb húzta magán a kabátot, hátha ez segít enyhíteni teste remegésén. Várt. Lelke mélyén rettegett, hogy nem jön el, de hamarosan simogató melegség ölelte körül.

- Uriel – suttogta a szavakat és zokogni kezdett. Az angyal megölelte és hagyta, hagy sírja ki magát.
- Én is örülök, hogy látlak, kicsi Mila – hangja maga volt a lágyság, kedvesség. Öröm bujkált benne, a remény ígérete. A lányt forróság öntötte el.
- Elhagytalak! Bocsáss meg! – Még szorosabban az angyalhoz bújt, arcát annak mellkasába temette. Szégyellte, amit tett.
- Nem, kicsi Mila, engem sohasem hagytál el. Magadat csaptad be: és ez nagy különbség.
- Nem haragszol rám?
Az angyal szélesen elvigyorodott.
- Persze, hogy nem! Szeretlek!
- Ó, Uriel, bárcsak olyan lehetnék, mint te! – sóhajtott fel és végre képes volt a másik szemébe nézni. Azokba a csodálatos, mélykék szemekbe.
- Nos, e vágyad teljesülhet, hiszen könnyen angyallá válhatsz: az út rögös, fájdalommal és tűzzel teli, de nem lehetetlen.
- Most épp nem erre gondoltam – mosolyodott el végre a lány is -, hanem a tiszta, jó lelkedre. Az enyém sötétséggel teli - komorodott el.
- Miért gondolod ezt? – kérdezte a másik töprengve.
- Mert úgy érzem, az elmúlt években rossz lettem. Tele vagyok haraggal, félelemmel, sérelemmel. Van egy csodás férjem, aki szeret, egy gyönyörű gyermekünk, aki rajongással imád engem, mégis boldogtalan vagyok.
- Azért, mert az akarsz lenni! Mila! Hány év is telt el utolsó beszélgetéseink óta?
Habár mindegy is, mert még mindig nem érted! A boldogságod csak és kizárólag tőled függ! Fogadd már el végre, hogy maga vagy a szeretet! Te egy csodálatos és különleges lény vagy, aki méltó a szeretetre. Az a baj, hogy elhitted másoknak azt, hogy rossz vagy, méltatlan bármiféle érzelemre, holott csak más voltál, mint a többiek.

A lány ránézett és újra sírni kezdett. Igaza volt. Mindenben. Minden egyes szava éles tőrként hasított belé, feltépve a régi sebeket. Igen, sohasem érezte, hogy méltó lenne a szeretetre.

- Miért vagyok én más? Mi vagyok, Uriel?
- Szerintem legbelül tudod a választ.
- Bukott, ugye?
- Igen.
- Hogyan… - nem fejezte be a kérdést, mert Uriel ajkára tette jobb mutatóujját.
- Sss, erről most nem beszélünk. Majd akkor, ha eljön az ideje. Most pedig töröld meg az arcod, itasd fel a könnyeidet! Állj fel és szépen sétálj haza, puszild meg a gyermeked, bújj a párodhoz, és aludj egyet! Ha készen állsz, újra megkereslek.

Előző oldal Amaranth