A döntés
Mostanában sokszor elgondolkodok azon, mi történt volna, ha hét évvel ezelőtt nem úgy döntök, ahogyan döntöttem. Semmi se lenne olyan, mint amilyen és minden másképp lenne, mint amint van. Mert ami most van, az vélhetően nem létezne, ami meg akkor lett volna, az is rég megsemmisül. Az is lehet, hogy tényleg SEMMI lenne.
Amikor azt mondják, az alkoholista nem tudja magáról, hogy alkoholista, igazat mondanak. Amikor azt mondják, a drogos képtelen uralkodni vágyán, nem hazudnak. Amikor pedig azt mondják egy depressziósnak, hogy depressziós, akkor természetesen nem az.
Alattomos, dögevő jószág ez a depresszió. Lassan, megfontoltan, a sötétből támad. Lapul, figyel, kivárja a megfelelő alkalmat. Lassan fárasztja ki áldozatát. Óvatosan, lépésről lépésre, tudatosan, sokat elidőzve a nehezebb részeknél, és amikor a legkevésbé számítanak rá, lecsap. Könyörtelenül, vértelenül. Mert ő különleges vadállat ám. Nem növény és nem is állatevő. Még kevésbé vérszívó. Ő ennél sokkal finomabb csemegéből táplálkozik, igazi ínyenc. Neki a lélek kell.
Igen, a lelked, amit ha egyszer elkezd zabálni, akkor nem hagyja abba és hirtelen elpusztítja. Persze, ha finomabb vagy az átlagosnál, akkor néhány hónapig elidőz nálad. Kényesen nyaldos, szívogat, néha visszahúzódik, akár hónapokra is. Ilyenkor jól érzed magad, vidám vagy és felszabadult. Ez is szörnyű, perverz taktikáinak egyike. Hagyja, hogy jól legyél, a boldogság illúziójába ringat, majd újra rád ugrik, és a kötél, mely eddig is szoros volt, még szorosabb lesz. Módszeresen lazít és szorít rajtad, célja, hogy utolsó tartalék energiáid is feleméssze. És ha ez sikerül neki, nos… Akkor véged. Szó szerint. Mert nem marad más, csak a HALÁL.
Emlékszem, a végén már én is csak a halálra gondoltam. Milyen szép is lenne, ha a fájdalom elmúlna! Mily egyszerű lenne véget vetni mindennek! Igen ám, de hogyan? Akasztás? Ááá, a fulladás fájhat. Méreg? Honnan? Tabletták? Ez már egyszerűbb. De milyen tabletta legyen? Altató? Az olyan snassz. Vérnyomáscsökkentő? Nem szimpatikus. Fájdalomcsillapító? Talán…
Ó, ha a sok sértettség, megaláztatás és fájdalom elmúlna néhány kicsi bogyó bevételétől!
A napok annyira egyhangúan telnek el! Másra sem tudok gondolni, csak életem értelmetlenségére, hasztalanságára. Saját értéktelenségemre. Csúnyaságomra. Tehetségtelenségemre. Nincs kedvem enni, inni sem nagyon, aludni már nem tudok: érzem, amint sötétedik körülöttem minden, mégis, rettegek az éjben! A végtagjaimon mintha ólmokat cipelnék, súlyos a teher: a földig nyom. Hív ez a drága, hideg és nedves tér!
De jaj! Nem és nem! Gyáva vagyok! Ez borzalmas, alig bírom elviselni, még kevésbé beismerni, de igen: nyuszi vagyok. Egy kis reszkető, gyenge ember, aki nem akar meghalni! Vagy ez nem is ÉN vagyok?! De ha nem én, akkor ki?!
Ó, EGO! Te, akit mindig szidnak, te, aki csak a magasabb rendű én útjában állsz, te, aki kicsinyes és irigy természeteddel csak a bajt okozod, ó te: áldott légy! Igen, légy áldott, amiért megmentetted szánalmas kis életem! Ha te nem vagy, ha nem állsz félelmeddel az utamba, akkor most nem írnám ezeket a sorokat.
Nehéz meggyógyulni. Félve ismerem be, talán lehetetlen is. Ha egyszer ez a szörny beléd fészkelte magát, akkor nem tágít, örökre kéretlen vendéged marad. De bármily paradoxon is, meg lehet szeretni. Ez az egyetlen módja annak, hogy túléld. Öleld magadhoz a fájdalmad és kezd el vigasztalni. Ölelni, csitítgatni, szeretni – mint egy csecsemőt. Idővel megnyugszik, lecsillapodik. Ekkor pedig elkezdheted megszelídíteni, magadhoz édesgetni. Hosszú, kitartó munkára lesz szükséged. Időnként még föl-föl lázad szeretet ketrecében, de ne add fel: egy szép napon kiszínesedik és eltűnik lelkedből a fekete szellem.
Hajlamosak vagyunk az életet fehér-feketében szemlélni. Vagy ezek valamely szürke árnyalatában. De ez nem igaz. Az élet színes. Az egó pedig nem mindig minden bajok okozója. Ha kell, életet is tud menteni. Egy-egy döntésünk pedig, legyen bármily félelmetes, egy nagyobb jó felé képes sodorni minket. Élni pedig félelmetes. De a legnagyszerűbb dolog is.