Új krónikák XVI.

Fantasy / Novellák (1301 katt) bel corma
  2016.07.21.

Ezen az éjjelen álmunk mély volt és pihentető, a hajnali nap első sugarai pedig már ébren találtak minket. Úgy döntöttünk, hogy csak a legfontosabb dolgokat visszük magunkkal és miután felszedelőzködtünk, búcsút intettünk apró kunyhónknak.

Firmir ösztöneire hagyatkozva követte a posványban kanyargó, apró csapásokat, mi pedig – mivel egyebet nemigen tehettünk – bíztunk a megérzéseiben. Jó párszor előfordult, hogy a biztonságosnak tűnő ösvény, melyen haladtunk, hirtelen zavaros, híg sárba fulladt. A driád ilyenkor bocsánatkérő mosoly kíséretében villantotta ránk ibolyaszínű szemeit, majd sietve más utat keresett. Egy alkalommal az is megesett, hogy majd egy mérföldet kellett visszafelé gyalogolnunk, én pedig sietve szóvá tettem sejtésemet, mely egy ideje már ott motoszkált a fejemben:

- A mocsáron átvezető csapás folyton változtatja a helyzetét?
- Igen – válaszolt a természettündér tűnődve. - Kicsit olyan, mintha egy felsőbb intelligencia irányítaná; talán maga a napba öltözött asszony!
- Mesélj róla egy kicsit!
- Sokan úgy tartják, hogy ő a bolygó és az egész naprendszer éltetője és fenntartója is egyben. Befogadja és a számunkra elviselhető mértékűvé alakítja át az univerzum magjából felénk áradó energiákat.
- Vagyis ő a közvetítő Alea-Mithra és az emberek között…
- Pszt!

Synca türelmetlen pisszenése hirtelen megállásra késztetett bennünket. A lány sietve egy nádcsomó takarásába húzódott, mi pedig gyorsan követtük a példáját. Nyitott tenyerét a föld felé fordítva jelezte, hogy maradjunk lent, én pedig óvatosan a rejtekhelyéhez kúsztam. Innen már jobban ráláttam a fedezéken túl elterülő, nyitottabb részre, a szemem elé táruló látványtól pedig elakadt a lélegzetem.

A sárosabb részen túl egy apró, kopár dombocska emelkedett ki a nádasból, a tetején magasodó lapos szikla tetejéről pedig egy furcsa lény vizslatta a környéket. Nagyjából hét láb magas lehetett, felsőteste, mellső végtagjai és koponyája alapján pedig akár ember is lehetett volna. Amikor alaposabban szemügyre vettem, feltűnt, hogy a lábai hátrafelé ízesülnek, vastag, szürke, elszarusodott bőre pedig olyan volt, mint a messzi dél furcsa, nagytestű növényevő állataié, amelyek hosszú, hegyes tülköt viselnek a fejükön. Úgy tűnt nekem, mintha magában beszélne, de ekkora távolságból nem értettem a szavait.

Elmormoltam néhány mágikus igét, hallásom pedig szinte azonnal kiélesedett. Egy pillanatra megzavart ugyan a bogarak motozása, ám azután gyorsan sikerült a lényre irányítanom vadonatúj érzékem fókuszát. Szinte azonnal meghallottam az emberi fül számára idegen, csikorgó szavakat.

- Átkozott Indriq fattyak! Én csak azt akartam, hogy büszke legyen rám, ti pedig megöltétek őt… Szegény anyám! - sziszegte a lény, utolsó szavai pedig halk cserregésbe fúltak, hogy azután elemi erővel robbanjon ki belőle a fémes sikoly: - BÁRCSAK MIND ELPUSZTULNÁTOK!

Kapkodva szüntettem meg a varázslatomat és egy pillanatra azt hittem, hogy megsüketültem. Remegő kezemet a fülemre szorítottam és sietve foganatosítottam egy apró, gyógyító bűbájt. Szerencsére, a varázslat gyorsan hatott és hamarosan már újra képes voltam érzékelni a környezetemből felém áradó hangokat. A többiek óvatosan közelebb húzódtak hozzám, én pedig halkan, suttogva világosítottam fel őket az idegen kilétéről.

- Szerintem ez egy fél-indriq. Sok ilyen lény ellen harcoltam már a nagy háborúban, bár külsőre ez némileg különbözik tőlük. Talán az anyját megerőszakolta egy tiszta vérű szörnyeteg, majd a sorsára hagyta őt. A nő azután megszülte a hibridet, felnevelte és…
- Értem, értem… - kottyantotta közbe a fejvadász türelmetlenül. – A kérdés csak az, hogy mi módon tudnánk elpusztítani?
- Nem fogjuk megölni – suttogtam nyugodt hangon, mert egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben.
- Tessék? – nyögte Evelyn döbbenten. – Hogy érted azt, hogy…
- Ha az anyja nevelte fel, akkor biztosan erős benne az emberi oldal, ráadásul ő maga mondta, hogy utálja a fajtáját.
- Ennyi? – döbbent meg Synca. – Erre alapozod a nagy terved?
- Nem csak erre. Emlékszel rá, hogy mit mondott nekünk az angyal, miután megmentette az életünket?
- Igen, valami olyasmit, hogy nem sokan fogunk célba érni a végén. Tudod, ami engem illet, szívesebben lennék a túlélők között!
- Azt mondta, hogy itt lehetőségem lesz összeszedni egy ütőképes csapatot. Az árnyék-gyilkosok veszélyes ellenfelek, egy Indriq harci értéke pedig szinte felbecsülhetetlen!
- Lehet, hogy azonnal lemészárol mink… Mit csinálsz, te őrült!

Már nem figyeltem rá, hanem kiléptem fedezékünk takarásából és lassan elindultam a lény felé. Próbáltam nyugodt maradni és igyekeztem kerülni minden felesleges mozdulatot, a többiek pedig gyorsan reagáltak a kész helyzetre és sietve fölzárkóztam mögém.

Félúton járhattunk már, amikor az Indriq végre észrevett minket. Félelem hullámok borzolták elméje felszínét, a lelkében lappangó fenevadnak pedig egy pillanatra sikerült átvennie fölötte az irányítást. Éreztem, hogy a manaháló fekete hullámokat vet, azután hirtelen abbamaradt a baljós háborgás. Az asztrál újra csöndes volt, én pedig észrevettem, hogy a furcsa teremtmény sárga tüzű tekintete megállapodott Evelynen. A csikorgó hangok közé ezúttal lágyabb zöngék keveredtek:

- Anyámra emlékeztetsz engem… Gyönyörű volt és jóságos! Ő már odaátról figyel…
- Biztosan nagyon büszke rád!

A novícia hangja most együttérzésről árulkodott és tett egy tétova lépést az elfajzott felé. Nem nagyon próbáltam őt megállítani, mert sejtettem, hogy a félvér iránta táplált szimpátiája még kapóra jöhet nekünk. Tisztában voltam vele, hogy Evelyn is érzékeli a lény felől felé áradó pozitív érzelem-hullámokat és azt is tudtam, hogy sohasem kockáztatná fölöslegesen az életét.

- Mindig azt mondta nekem, hogy az ő szeretetéből, jóságából és emberségéből merítsek erőt és csak a legvégső esetben nyúljak a hatalomszavakhoz.
- Mi történt az édesanyáddal, úgy értem…
- Hogyan halt meg?
- Igen.
- A mocsár mellett laktunk, egy aprócska kalyibában. Tudod, az emberek nem kedvelik túlzottan a hozzám hasonló lényeket, de ilyen messze a közösségtől már eltűrték a jelenlétemet. Nem éltünk nagy bőségben, de anyám szeretete mindenért kárpótolt engem.
- Mi lett vele?
- Két nappal ezelőtt úgy döntött, hogy bemegy a faluba egy kis zöldségért. Már sötétedett és még nem tért haza, én pedig aggódni kezdtem. Végül félretettem az emberektől való félelmemet és utána siettem. A lényeg az, hogy mire odaértem, már csak halottakat és füstölgő romokat találtam. Anyám gyilkosai Indriqek voltak, ebben egészen bizonyos vagyok!
- Honnan tudod, hogy ők tették? – vettem át sietve a szót.
- Onnan, hogy a falusiaknak sikerült megsebesíteniük az egyiküket. Ott haldoklott az üszkös romok között, én pedig rázúdítottam minden, lelkemben összegyűlt keserűséget. Azt hiszem, akkor használtam először hatalomszót… Anyám! – szakadt ki belőle a fájdalmas sóhaj. - Ő tartotta féken, a bennem rejtőző fenevadat. Mit tehetnék nélküle…
- Tarts velünk és megígérem neked, hogy szembenézhetsz a démonaiddal. Azokkal, akik megölték őt.
- Ugyan, mi hasznom lenne belőle? – suttogta a lény erőtlenül. – Bármit is teszek, őt már nem kaphatom vissza…
- Tudod, a bölcsek úgy tartják, hogy aki egyszer legyőzi a lelkében rejtőző sötétséget, az örökre megszabadul tőle.
- Vagyis újra az lehetek majd, aki egykoron voltam? Akivé anyám nevelt engem? – krákogta reménykedve.
- Ahhoz előbb meg kell szabadulnod a benned lappangó fájdalomtól.

Láttam, hogy a szörnyeteg szemébe visszatért a tenni akarás tüze, hangja pedig erővel telítődött, amikor újra megszólalt:

- Megteszem anyám emlékéért, értetek és… magamért!

Alig hagyták el e szavak az ajkát, amikor újra megpillantottam az asztrálvilág horizontján gyülekező, sötét árnyakat.

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 3 db)